1914. augusztus 13-án fülledten forró volt a kora délután, szellő sem rezdült az Adriai-tenger tükörsima felszíne felett. Az osztrák–magyar hadiflotta SMS Basilisk aknarakó naszádja – az admiralitás parancsának megfelelően – a pólai hadikikötő (ma Pula, Horvátország) térségében, szabályos időközönként méretes, lánccal lehorgonyzott aknákat vetett a vízbe.
A trónörökös, Ferenc Ferdinánd és felesége ellen Szarajevóban másfél hónappal korábban elkövetett merénylet után szárba szökött politikai válság 1914. július 28-án az agg uralkodó,
Ferenc József döntésével a Szerbia elleni hadüzenetben csúcsosodott ki.
A hadiállapot miatt az osztrák–magyar flotta főparancsnoka, Anton Haus tengernagy elrendelte, hogy az adriai hadikikötők védelmét háromszoros aknazár telepítésével biztosítsák.
Az admiralitás az aknazár létesítéséről kellő időben értesítette a kereskedelmi hajózási társaságokat, köztük az Österreichische Lloydot is. 1914. augusztus 13-án az SMS Basilisk a pólai hadikikötőt védő legkülső aknazár telepítésén dolgozott éppen, mintegy 7 tengeri mérföld távolságra a Brioni-szigetektől. (Egy tengeri mérföld – nemzetközi rövidítéssel NM – 1852 méter, vagyis 1,852 kilométer.)
Nem sokkal déli tizenkettő után az aknarakó naszád hídjáról a szolgálatos tiszt füstöt észlelt, a Baron Gautsch testvérhajóját, az ugyancsak a Lloyd tulajdonában álló Prinz Hohenlohe gőzöst, amint az admiralitás utasításának megfelelően a Triesztbe tartó hajózási útvonaltól jóval nyugatabbra kitérve, az északi irányt tartva halad az Adriai-tenger legnagyobb kikötővárosa felé. Délután fél kettőkor újabb gőzös sziluettje tűnt fel a déli láthatáron, Medulin irányából.
A szép vonalvezetésű hajó a Lloyd büszkesége, a Baron Gautsch luxusgőzös volt, amely éppen Dalmáciából tartott Triesztbe.
A tengerjáró fedélzete zsúfolásig megtelt a hadüzenet miatt szabadságukat félbeszakított tisztekkel és családtagjaikkal.
A Baron Gautsch kora reggel Mali Losinjban, majd délelőtt Rab szigetén kötött ki, ahol újabb utasokat vett a fedélzetére.
Ahogy egyre jobban kibontakozott a közeledő gőzös sziluettje, nyilvánvalóvá vált, hogy a Baron Gautsch hídján megfeledkeztek a dél-isztriai körzet kikerülésére vonatkozó utasításról.
A Baron Gautsch ugyanis rendületlenül tovább haladt a külső aknazár felé.
A Basilisk kapitánya parancsot adott, hogy haladéktalanul vonják fel a hadihajó árbócaira a figyelmeztető zászlójelzést, majd miután a gőzös irányváltás nélkül tovább közeledett, a naszád elkezdte bőgetni a szirénáit.
Szemmel láthatóan sem a zászló, sem a hangjelzés nem térítette el a szép hajót, nyílegyenesen haladt a végzete felé. A Basilisk fedélzetén a tengerészek falfehéren figyelték az aknazár széléhez érkező hatalmas gőzöst.
Mindeközben a Baron Gautsch kapitányi hídján oldott hangulat uralkodott. Luppis elsőtiszt éppen átadta a szolgálatot Tenze másodtisztnek, Paul Winter kapitány pedig ebéd utáni pihenőre vonult vissza a kabinjába. Eleinte úgy tűnt, hogy a gőzös megússza a személyzet fatális figyelmetlenségét.
A Basilisk hídjáról látcsővel már a Baron Gautsch sétafedélzetén gyülekező és a hadihajónak integető utasok is kivehetők voltak, amikor pontban
délután kettő óra tíz perckor hatalmas detonáció hasította szét az álmos mediterrán délután csendjét.
A Baron Gautsch tatfedélzetéről piszkosszürke vízoszlop lövellt fel több tíz méter magasba, beborítva az egész gőzöst.
A robbanás utáni pillanatokban a hajó lelassult, majd megállt. A fedélzeten kitört a pánik, az utasok egymást taposva igyekeztek a mentőcsónakok közelébe jutni. A személyzet megfeszített tempóban dolgozott a mentőcsónakok leeresztésén, ám a hajó orra vészes gyorsasággal emelkedni kezdett, és alig pár perccel a végzetes robbanás után, a Baron Gautsch tattal lefelé megindult a mélység felé.
Sokan vetették vízbe magukat a süllyedő hajóról, ám még többen rekedtek benn a vízzel elárasztott belső terekben. A süllyedő hajótól mintegy három tengeri mérföld távolságra lévő Basilisk azonnal elindult a katasztrófa helyszínére.
A Basilisk riasztására a gőzkészültségben lévő SMS Csepel romboló is kifutott Pólából a hajótöröttek mentésére.
A Csepel kapitánya parancsot adott a fűtőknek, hogy hozzák ki a maximális teljesítményt a gőzturbinákból.
A romboló kéményeiből vastag fekete füst tört elő, a hajócsavarok tépték-marták a vizet, a fedélzet pedig remegett a túlhajszolt sebességtől.
A Csepelt a Balaton és a Triglav rombolók követték. Ott, ahol a Baron Gautsch-ot elnyelte a mélység, a pakurától elborított felszínen a vízbe ugrott túlélők küzdöttek az életükért. Sokan abba haltak bele, hogy túl sok olajat nyeltek, miközben megpróbáltak a felszínen maradni.
A helyszínre érkező hadihajóknak összesen 155 túlélőt sikerült kimenteniük. A Baron Gautsch tragédiájának szomorú volt a mérlege; összesen 177-en, köztük sok nő és gyermek vesztették életüket az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb polgári hajókatasztrófájában.
Tenze másodtiszt a hajóval együtt süllyedt a mélybe, a túlélők között kimentett Winter kapitányt és Luppis elsőtisztet viszont őrizetbe vették, és eljárást indítottak ellenük. A bírósági tárgyalást Pólában tartották meg.
A törvényszék megállapította mindkét tengerésztiszt bűnösségét,
és többéves börtönbüntetésre ítélte őket foglalkozás körében elkövetett, tömegkatasztrófát okozó gondatlan veszélyeztetés vétsége miatt.
A háborús idők cenzúrája miatt a hajókatasztrófáról alig került nyilvánosságra valami. Az első világháború hadieseményei, majd a Monarchia összeomlása pedig később a feledés homályába száműzték a Baron Gautsch tragédiáját. A történet érdekes szála a túlélők és az áldozatok hozzátartozói által az első világháború után az osztrák Lloyd ellen indított kártérítési per.
A periratok sok fontos, forrásértékű részletet tartalmazhattak a luxusgőzös tragédiájának körülményeiről, ám az 1925-ös bécsi zavargások idején az Igazságügyi Palota és annak irattára is leégett;
a Baron Gautsch katasztrófájával kapcsolatos dokumentáció teljesen megsemmisült.
A károsultakat képviselő ügyvéd, a bécsi dr. Schapiro az 1938-as Anschluss után kibontakozott zsidóüldözés áldozatává vált; a Monarchia legnagyobb polgári hajókatasztrófája így alig dokumentált az utókor számára.
A Baron Gautsch roncsát a hajó elsüllyedése után több mint fél évszázaddal később jugoszláv búvárok fedezték fel, 1969-ben.
A Baron Gautsch
Tulajdonos: Osztrák-Magyar Österreichische LloydAz impozáns hajóroncshoz elsőként lemerülő légzőkészülékes búvárokat megdöbbentette a roncsban található leletek gazdagsága: a kristálycsillárok, ezüst evőeszközök, márkás porcelánok és más műtárgyak garmadája.
Az 1970-es 80-as években a kiemelkedő történeti értéket képviselő roncs sajnos a lelkiismeretlen kincsvadászok martalékává vált, az illegálisan felszínre hozott tárgyak zömében olasz és osztrák műkereskedőkhöz kerültek, ahol örökre nyomuk veszett.
Aki már megmerülte a Baron Gautsch-ot, könnyen megérti, hogy miért hívják a roncsot az Adria Titanicjának. A rendkívül szép állapotban fennmaradt hajóroncs negyvenméteres mélységben a gerincén áll a homokos tengeraljzaton.
A derengő homályból kibontakozó hajóorr kísértetiesen hasonló látványt nyújt a Titanicéhoz, és ez nem véletlen: a Baron Gautsch ugyanúgy az Edward-kor brit hajóépítési stílusjegyeit viseli magán, mint nagynevű kortársa. A Baron Gautsch-ot az osztrák Lloyd megrendelésére 1908-ban bocsátották vízre a Dundee-ben lévő Gourlay's and Sons hajógyárban, és 1909-ben állt szolgálatba.
A 84 méter hosszú és 11,6 méter széles, 2069 BRT vízkiszorítású gőzös szalonjának falait és lépcsőfeljáróit faragott nemesfa burkolat borította, a folyosókat süppedő szőnyegek fedték, a hajó belső tereit pedig míves kristálycsillárok és díszes kandeláberek világították be villanyfénnyel. A Baron Gautsch az első világháború kitöréséig elsősorban anyakikötője, Trieszt és Dalmácia között bonyolított le utasforgalmat, de tett néhány hosszabb utat a Földközi-tengeren is.
Egy nappal a hadüzenet előtt, 1914. július 27-én
a haditengerészet bérbe vette a Baron Gautsch-ot a Lloydtól,
a nyaralásukat Dalmáciába töltő katonatisztek és családtagjaik hazaszállítása céljából. Augusztus 13-án is szabadságukról behívott tisztekkel és hozzátartozóikkal a fedélzetén tartott Triesztbe a szép gőzös, ám oda már soha többé nem futott be.
A nyílt tenger mélyén nyugvó hajóroncsok felkeresése mindig izgalmas kaland, és ez alól a Baron Gautsch sem jelent kivételt.
A roncs ma már védett, és csak az erre külön engedéllyel rendelkező búvárközpontok szervezésében lehet megmerülni.
Az Adria királynőjének is nevezett bűbájos isztriai városból, Rovinjból nagyjából másfél óra alatt juthatunk el a búvárhajó fedélzetén a mediterráneum egyik legszebb hajóroncsához.
A roncs a partoktól távoli vízsivatag területén fekszik. A Baron Gautsch hullámsírját a tathoz és az orrhoz rögzített bója jelzi a víz felszínén. A két bója közötti távolság már a felszínről szemlélődve is jól illusztrálja a hajó hosszát. A nyílt tengeri környezet miatt csak szélcsendes, szép időben és nyugodt tengeren érdemes nekivágni a hosszú túrának.
A Baron Gautsch nyughelyén szinte kivétel nélkül erősek a felszíni áramlatok.
A nagy mélység és a nyílt vízi környezet miatt a roncs felderítése csak haladó vagy magasabb minősítéssel rendelkező búvárok számára ajánlott.
A roncs méretei miatt egyetlen merülés nem is elegendő a hajó teljes felderítéséhez, ezért érdemes olyan merülési programot választanunk, ami – a megfelelő felszíni időintervallum bekalkulálásával – két egymást követő merülést biztosít. Azoknak a búvároknak, akiknek van dúsított levegős (nitroxos) képesítésük, érdemes 28 vagy 30 százalékos keverékkel megtervezniük a merülést, a dúsított levegő jelentette hosszabb fenékidő miatt.
A Baron Gautsch merüléséhez engedéllyel rendelkező rovinji búvárközpontok mindegyikénél van lehetőség egyedi dúsított levegő keverék előállításához, amelyet viszont már a merülés előtti napon célszerű megrendelni.
A fedélzeten elvégzett merülés előtti biztonsági ellenőrzés után, amikor a vízbe ugrunk, azonnal ússzunk a kötelet rögzítő bójához.
Az időnként erős felszíni sodrás miatt vagy süllyedjünk le pár méteres mélységbe merülőtársunkkal együtt, és úgy közelítsük meg a kötelet, vagy pedig váltsunk át légzőcsőre, és a felszínen ússzunk a bójához. (Az áramlattal szembeni úszással nem érdemes pazarolni a palackban lévő levegőkészletünket.) Van valami kellemesen borzongató érzés, amikor a kötél mentén ereszkedve elindulunk lefelé, a mélybe rejtőzködő hajó hullámsírjához.
A kötél vége elveszik a nagy kékségben, csakúgy, mint a felszín alá hatoló villódzó napfénypászmák. Tizenöt méter alatt fokozatosan bekékül felettünk a „tengeri égbolt”, és lassan eltűnik a lehorgonyzott búvárhajó fenekének sziluettje is.
Húsz méter környékén markáns hőváltó réteggel (termoklin) találkozhatunk.
Lefelé ereszkedve először a bokánknál érezzük az alattomos hideget, amely lassan behatol a neoprénruhánk alá.
Huszonöt méter körül sűrű halfelhőbe kerülünk. A nyílt tengeri hajóroncsok egyfajta mesterséges, víz alatti zátonyként valódi oázist jelentenek a halak és más tengeri organizmusok számára a kietlen vízsivatag kellős közepén. Huszonöt méter körül azonban nemcsak a halrajok, hanem a lábunk alatti homályból felderengő hatalmas sötét árnyék, a roncs kísérteties sziluettje is vonzza a búvárok tekintetét.
Ha először merülünk le a Baron Gautsch-hoz, érdemes a hajó orránál elkezdeni a víz alatti felfedezőutat. A kötél vége az orrfedélzetre visz le bennünket.
A nyári időszakban a roncs mélységében, azaz 30–40 méter között gyakran leromlik a látótávolság a vízben feldúsuló lebegő hordalék miatt. (Ez a jelenség egyébként az észak-adriai térség sajátossága.) Az orrfedélzetről érdemes kiúsznunk pár méterre a nyílt vízre, hogy átéljük a „Titanic-feelinget”, a fölénk magasodó hatalmas hajóorr impozáns látványát. A horgonycsörlő és a kidőlt orrárbóc csonkja is érdekes, azonban nem vetekszik az egykori kapitányi híd alatti szalon és tiszti szállások látványával. A fából épült híd és fedélzet már rég elkorhadt, ezért az egykori szalonba beúszva kiválóak a fényviszonyok. Helyenként megmaradt a fapadlózat, ám a tágas rések között megkezdhetjük a leereszkedést a Baron Gautsch belsejébe. A tat felé haladva szembetalálkozunk a beszakadt első kéménnyel, amely átlósan fekszik a gépház teteje és az egykori étkező között. A kéményen még megvannak a gőzleeresztő csövek, és a gépházba bevilágítva megpillanthatjuk a gőzgép maradványait is.
A komolyabb roncsmerülési gyakorlattal rendelkező búvárok beúszhatnak az egy szinttel mélyebben lévő egykori kabinfolyosóra is. Itt azonban már koromsötét fogad bennünket, ezért a behatolás előtt fel kell kattintani a búvárlámpákat. Óvatosan és az uszonyainkkal felfelé tempózva ússzunk a szűk folyosón, elkerülendő a mindent elborító mélyvízi finomüledék felkavarását.
Ha benézünk az egyik kabinba és letakarjuk a lámpát, fantasztikus látványban lesz részünk:
a kerek kabinablakon át bevilágít a mélység kék derengése.
Visszaúszva az egykori csónakfedélzetre, megpillanthatjuk a kagylókkal benőtt mentőcsónakdarukat. A többségük kifelé fordulva áll, jelezve a személyzet mentőcsónakok leeresztéséért vívott egykori hősies küzdelmét.
Néhány darun a csigát és a kötélmaradványokat is felfedezhetjük. A fedélzetet ellepik a különböző színpompás szivacsok, és kíváncsi halak légiói kísérik figyelemmel minden mozdulatunkat.
Amikor elbúcsúzunk a Baron Gautsch roncsától, és elkezdjük a felemelkedést, a kötél mentén felfelé kúszva lassan ismét kivilágosodik a kékben ragyogó víztömeg, a lábunk alatt pedig ködbe vész az évszázados titkok néma mementója, a Baron Gautsch roncsa.