Noha az autentikus orvoslásban is jelen vannak még tudományosan nem kellően igazolt módszerek, az alternatív orvoslás egyes ágainak alapvető jellemzője,
hogy terápiáik bizonyítatlan hatásúak, vagy igazoltan nem működnek,
és gyakran bizarr elméleti háttérrel rendelkeznek. A különféle hiteken alapuló nézetekhez eltérő módon viszonyul a közvélekedés és a törvénykezés. A vallást, legalábbis az adott állam hivatalos vallását, sok országban a moralitás legfőbb sarokkövének és a történelmi múlt legfontosabb alakítójának tekintik, pozitív értelemben.
Az iszlám világ egyes államaiban kötelező vallani a muzulmán hitet,
a hitehagyókat és a „vallásgyalázókat” kegyetlenül megbüntetik.
A nyugati világ törvényei szabad vallásgyakorlást biztosítanak. A vallást magát vagy az egyházat érintő kritikákat viszont gyakran összemossák az egyén személyes hitének tiszteletben tartásával.
A vallás alapjait firtató nézeteket rendszerint éles támadások érik, gyakran még ateista körökből is, feláldozván ezzel a szabad véleménynyilvánítást a tévesen értelmezett politikai korrektség oltárán. A fejlett világban a vallás és a tudomány ütközéspontjainak tárgyalása megtűrt tevékenység, sőt az evolúció nyílt tagadása nevetségessé is tenné az ezt valló személyt, legalábbis Európában.
Az ártalmatlan vagy annak tűnő babonák bizonyos formái, például az asztrológia oly mélyen beivódtak a társadalom tudatába, mint macskavizelet az ülőgarnitúra szövetébe.
Az alternatív orvoslás egyes formáit tiltják a törvények, másoknak viszont szabad utat adnak.
Jellemző, hogy a hatóságok csak kivételes esetekben lépnek fel a csalással szemben, és akkor sem azt kifogásolják, hogy az adott terápia nem működik, hanem például, hogy mást állítanak a reklámjaikban, mint a fiolák oldalán található feliraton.
Az alternatív orvoslás számos ágát orvosok is művelik, egyes módszereket pedig csak orvosi diplomával lehet végezni (idehaza: homeopátia, akupunktúra), sőt, bizonyos ágak a hivatalos orvoslás részeivé váltak (USA: kiropraktika).
Az Újtestamentum szerint Jézus számos alkalommal gyógyított meg betegeket, és többször a páciensek hitét nevezte meg a gyógyulás végső okaként. A katolikus egyház elismeri ugyan a hagyományos orvoslást, de kiáll a hittel való gyógyítás mellett is.
A muzulmánok úgy vélik, hogy a Korán nem pusztán kinyilatkoztatás, hanem egyben gyógyír is mindenféle bajra.
A nagy vallások a világ dolgaiba beavatkozó Istent tételeznek fel, aki segítséget nyújthat a hozzá fordulóknak. Miért lenne az egészség kivétel a fohász tárgyai közül?
Valóban, egy felmérés szerint az Egyesült Államokban az emberek 82%-a hisz az ima gyógyító hatásában, és csak 13% szkeptikus ezzel kapcsolatban. E magas arány nem meglepő annak fényében, hogy
a világ tudományos és technikai fellegvárában a lakosság 40%-a azt hiszi, hogy a Föld mindössze 6000 éves,
és ebbe az arányba nincsenek bekalkulálva a bizonytalanok és véleménnyel nem rendelkezők.
Az egyház a hitgyógyítást a tudományos alapú megközelítésektől élesen elkülöníti. Egy közös pontnak azonban mindenképpen léteznie kell,
ez pedig az a kérdés, hogy meggyógyult-e a beteg, vagy sem.
Nos, éppen itt van a probléma, a hitgyógyítás ugyanis nem működik (lásd lentebb). E tény ellenére anekdoták és tanúbizonyságok szólnak betegségből való gyógyulásról, ideértve kis problémákat, mint például a hörghurut és komoly betegségeket, például a csonttörés, a születési rendellenességek, a rák, a szklerózis multiplex, sőt a halottak is feléledhetnek. Az alternatív orvoslás egyéb területein szerzett bölcsesség azt sugallja, hogy az egyedi beszámolók hitelessége erősen kétséges.
A katolikus egyházban a boldoggá, majd a szentté avatás legfőbb kritériuma az, hogy az illető egy, illetve két csodát tegyen, amelyek rendszerint halálos betegségek gyógyítását jelentik. Például II. János Pál esetében
egy Parkinson-kórban szenvedő francia nővér gyógyulását fogadta el a Kongregáció
(teológiai bizottság) első csodaként, a boldogból szentté váláshoz pedig egy másik nővér gyógyulását, aki halálos agyi artériatágulatban szenvedett. Megjegyzem, a „mezítlábas” imádkozók közbenjárásait nem követi ily magas szintű elismerés.
A szkepticizmus eszméin edződött kételyek szerint nem is voltak betegek az illetők, vagy ha igen, nem gyógyultak meg. Itt persze az elemi logika is kérdéssé formálódik: ha a Mindenható kérésre gyógyít, miért engedte egyáltalán, hogy a betegség kialakulhasson. Aki járt már rákos gyermekek között, igen erős késztetést érez hasonló kérdések feltevéséhez.
Egyes vallási rendezvényeken hittel gyógyítók jelennek meg, és tesznek látványos csodákat nagybetegeken: eltűnik a rák, összeforrnak a csontok, behegednek a sebek, vagy feláll a bénult beteg a tolószékből.
A csodás eseményekről készült videókat nézve, egyedül a kerekes székes betegek felállása dokumentálható teljes bizonyossággal;
persze nem tudhatjuk, valóban képtelenek voltak-e felállni korábban.
Volt olyan eset, hogy egy csontrákban szenvedő hölgy a „gyógyító” kérésére felállt a székből, de mivel a betegsége nem gyógyult meg, olyan sérüléseket szenvedett a felállás miatt, hogy nem sokkal az eset után meghalt. A hit általi gyógyításnak ezt a formáját a pünkösdi-karizmatikus mozgalom gyakorolja aktívan. A „gyógyítók” nem rendelkeznek mágikus, természetfeletti erővel, hanem Jézushoz fordulnak segítségért.
A szent kegyhelyekre való zarándoklatok is lehetnek gyógyító hatásúak. Hazai példaként említem a máriapócsi Szent Mihály-templom könnyező Szűz Mária-festményét, amelyet gyógyító erejűnek vélnek. A megfestett madonna állítólag háromszor könnyezett, legutóbb 1905-ben.
Akkor állítólag megvizsgálták, és valódi könnyeket találtak a képen.
Ilyen időtávlatból nyilván nehéz a hitelességet ellenőrizni. Mindenestre, az ausztrál Brisbane-ben kiderült, hogy a vérző és könnyező madonnák szimpla csalás eredményei. A helyi plébános reményét fejezte ki, hogy az ikonok hatására megtért hívők nem vesztik el emiatt a hitüket.
Vannak olyan szekták, ahol a hittel való gyógyítást szó szerint veszik, és a súlyosan beteg gyereket nem viszik orvoshoz, hanem közösen imádkoznak értük.
Van olyan család, amely már két gyermekét is elvesztette a bigott hit miatt.
A Krisztus Követői Gyülekezetben például számos ilyen eset előfordult már. Egy amerikai bíró 16 hónapra ítélte a szülőket, mert fiuk húgycsőgyulladásának kezelését Jézusra bízták az orvosok helyett.
A fiú meghalt egy könnyen gyógyítható betegségben. Nem túlságosan elrettentő az ítélet; a bíró úgy érezhette, hogy a Bibliával szemben kellene érvelnie súlyosabb verdikt esetén. A hitgyógyítás felnőtt áldozatokat is szedett.
A Jehova tanúi korábban tiltották a vérátömlesztést, amely tragédiák sorához vezetett.
Híveik nyomására az utóbbi években a 6 milliós vallási közösség megengedőbb lett, ma már a tagoknak szabad vért kapniuk. De mivel bűnt követnek el, vezekelniük kell emiatt.
A hitgyógyítás hatásosságát illető tudományos igényű vizsgálatokat viszonylag kis számban és változó módszerekkel végeztek: volt, ahol naponta, máshol hetente fohászkodtak, volt, ahol a beteg fényképét is megmutatták a nevükkel vagy azok kezdőbetűivel, máshol ezt nem tették meg. Változó eredmények születtek: egyes tanulmányok az ima hatástalanságát, mások pozitív hatást mutattak ki, de előfordultak negatív hatást kimutató publikációk is.
Az ilyen típusú vizsgálatok helyes értékeléséhez fontos annak ismerete, hogy a kísérletet a tudomány sztenderdjei szerint végezték-e el (megfelelő mintaszám, véletlenszerűen kiválasztott kontrollok stb.).
Az ún. metaanalízisek összegezik az egyedi tanulmányokat,
de feldolgozás előtt eltávolítják a nem megfelelő módszereket alkalmazókat, függetlenül azok konklúzióitól.
Egy 2006-os metaanalízis, amely 14 tanulmányt dolgozott fel, azt hozta ki eredményként, hogy a közbenjáró ima semmilyen hatást nem gyakorol az egészségre, hiszen a kontrollokhoz képest nem gyógyultak jobban azok, akikért imádkoztak.
Egy másik metaanalízis 17 publikációt dolgozott fel, ezek közül hétben kimutatott ugyan apró pozitív hatást, de a szerzők megjegyezték, hogy e tanulmányokat végezték a legkevésbé szigorú feltételek között. A rigorózus metodikát alkalmazó tanulmányok egyikében sem bizonyult hatásosnak a keresztény ima.
Egy nagy port felkavart kísérlet, amelyet Richard Dawkins is említ Isteni téveszme című könyvében, három csoportra osztott 1802, koszorúérműtéten átesett pácienst: az 1-es csoport tagjaiért imádkoztak, a 2-esekért nem. Szemben az első két csoporttal, a harmadikat tájékoztatták, hogy ima folyik értük. Érdekes módon, a legtöbb komplikáció a 3-as (59%), a legkevesebb pedig az 1-es csoportban fordult elő (51%) (a 2-es csoportban 52%). Valószínűleg csak a statisztika szeszélye hozta ki ezt a nem szignifikáns összefüggést.
Egy botrány is előfordult e témakörben. A neves Columbia Egyetem kutatói kimutatták, hogy a mesterséges megtermékenyítés ima esetében megduplázta a sikert. Az egyetem egy újabb kiadványban megerősítette, hogy a kísérletek megfelelő módon lettek elvégezve.
A kaliforniai Irvine Egyetem egyik nőgyógyászprofesszora bizonyította be, hogy hibás volt a kísérlet.
Egy olyan tanulmányt is megjelentettek, amely szerint az ima visszamenőlegesen is hatásos. Egy kísérlet során 3993, vérmérgezésen átesett betegért imádkoztak évekkel azután, hogy azok már gyógyultan elhagyták a kórházat.
A tanulmány azt a meglepő eredményt hozta ki, hogy akikért imádkoztak, hamarabb meggyógyultak, és ezért kevesebb napot töltöttek a kórházban. A kutatók nekiestek, és darabokra szedve mutatták ki a tanulmány hibáit. A páciens saját magáért való imádkozásának hatását tudomásom szerint nem vizsgálták még.
Összegezve, a kettős vak kísérletekben, ahol sem a beteg, sem a kutatást végző nem tudta, kiért imádkoztak, a fohász nem hatott a gyógyulásra.
Mondhatjuk persze, hogy Isten átlát a szitán, és nem asszisztál ilyesfajta trükkös tanulmányokhoz,
amelyek burkolt célja az ő létezésének cáfolata. Isten valamilyen ok miatt nem akarja felfedni kilétét hívei előtt, és ettől az elvtől a kutatói kíváncsiság sem téríti el.
Az említett kísérletekben a placebohatásnak kellett volna jobb gyógyulási hatékonyságot eredményeznie, de ez nem következett be, amelynek oka az lehetett, hogy komolyabb betegségben szenvedő (például bypass-műtétes) pácienseket teszteltek. Más eseteknél, főként, ahol a szubjektivitásnak nagy szerepe van (például fájdalom),
nem zárható ki ez a pszichológiai hatás, sőt, ha jósolni lehet, szinte biztos, hogy működésbe lép.
Az érintésen és egyéb módokon elért „csodagyógyulások” magyarázata feltehetően szintén a placebohatás, ami nem feltétlenül jelent gyógyulást, gyakran csak azt a képzetet, hogy meggyógyult az illető.
A placebohatás azonban nem specifikus, tehát hihetünk bármiben, az ugyanolyan hatást fog produkálni, mint az istenhit. A placebohatás pontos mechanizmusát még nem ismerjük, de azt igen, hogy komoly betegségek esetén kizárólag erre bízni magunkat felelőtlenség, hiszen nem fogunk tőle meggyógyulni. Az Amerikai Ráktársaság deklarálta is, hogy mivel a jelen tudományos eredmények nem bizonyítják a hitgyógyítás hatásosságát, e módszer alkalmazása a hagyományos orvoslás helyett semmiképpen nem ajánlott.
Köszönöm Papp Csabának a kéziratot jobbá tévő javaslatait.
(A szerző tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének igazgatója)