A 17. századi Oszmán Birodalom egyik legtehetségesebb hódítóját, a hanyatlást megállító Köprülü Ahmed nagyvezírt 1676 novemberében Kara Musztafa követte a birodalom második legmagasabb méltóságában. Kara Musztafa volt az utolsó ambiciózus nagyvezír, aki Szulejmán szultán politikáját felelevenítve, Bécs, illetve Európa meghódítására tört.
Nagyszabású tervéhez, a „hitetlenek” elleni újabb hódító hadjárathoz elnyerte a padisah, IV. Mehmed (1648 és 1687 között uralkodott) támogatását is. Kara Musztafa, elvetve nagynevű elődje elképzelését a Bécs elleni több részből álló szakaszos hadműveletről,
Szulejmán és Pargali Ibrahim nagyvezír 1529-es haditervét frissítette fel, a császárváros egyetlen hadművelettel történő elfoglalásáról.
1683 tavaszán addig soha nem látott létszámú félelmetes oszmán haderő indult meg északnak Bécs bevételére.
A török hadak közeledésének hírére I. Lipót császár (1657 és 1705 között uralkodott), valamint udvara Linzbe menekült, a városban mindössze pár ezer polgár és 11 ezer védő maradt gróf Ernst Rüdiger von Starhemberg tábornagy parancsnoksága alatt.
Az 1683. július 14-én megkezdett ostrom második hónapjára Von Starhemberg gróf egységei szinte reménytelen helyzetbe kerültek, de kitartásuk végül meghozta gyümölcsét; III. (Sobieski) János lengyel király és Lotaringiai Károly herceg felmentő csapatai
az 1683. szeptember 12-én lezajlott khalenbergi ütközetben tönkreverték a nagyvezír hadait és elfoglalták a török tábort.
A fényes győzelem nem maradt kiaknázatlanul, a lengyel király Bécs felmentéséből bontakoztatta ki újabb támadó hadműveletét a soraikat rendezni próbáló törökök ellen.
Az 1683. október 7-én elkezdődött párkányi csatában a keresztény hadak ismét fényes győzelmet arattak Ibrahim budai beglerbég csapatai felett;
az újabb vereség hírére Kara Musztafa nagyvezír Nándorfehérvárra menekült.
Minden adott volt, hogy kezdetét vegye egy olyan átfogó hadjárat, amely véget vet a törökök másfél évszázados magyarországi uralmának.
Még szinte el sem oszlott az ostrom füstje Bécs felett, amikor a győzelem hírétől megkönnyebbült Lipót császár követeket küldött Isztambulba, hogy sietve – az 1664-es vasvári békéhez hasonló – fegyverszünetet kössön a Portával. Ezt azonban az 1676-ban pápává választott XI. Ince határozott közbelépése megakadályozta.
Az Odescalchi hercegi családból származó, híres hadvezér felmenőkkel rendelkező egyházfejedelem minden kortársánál pontosabban látta,
hogy a török birodalom hódító szándéka továbbra is súlyos fenyegetést jelent Európa számára.
XI. Ince Bécs felszabadulása után aktív diplomáciai tevékenységbe kezdett egy törökellenes európai koalíció létrehozása céljából.
A pápa nyomására XIV. Lajos francia király a regensburgi fegyverszünetben ünnepélyes kötelezettséget vállalt arra, hogy 20 évig nem támadja meg a Habsburgokat. (Lipót elsősorban a francia veszély miatt ódzkodott a törökkel addig fennálló status quo megbontásától.)
A regensburgi fegyverszüneti megállapodással elhárult a törökellenes koalíció létrehozásának legfőbb akadálya.
XI. Ince kezdeményezésére 1684. március 5-én megalakult a Szent Liga,
a Habsburg Birodalom, a Lengyel Királyság és a Velencei Köztársaság törökellenes szövetsége, a muszlim hódítók Európából történő kiverésére. Ezzel pedig kezdetét vehette a nagy visszafoglaló háború, amelyet XI. Ince jelentős összegű pénzadománnyal támogatott. Később a bajor, a brandenburgi, és a szász választófejedelem, valamint Oroszország is csatlakozott a Szent Ligához.
Az egyesített keresztény haderő már 1684-ben megkísérelte Buda visszafoglalását,
de a sebtében megszervezett hadművelet nem érte el célját.
Az egyesült keresztény hadak zömét alkotó Habsburg-csapatok élére kinevezett főparancsnok, Lotaringiai Károly herceg úgy látta, Buda sikeres visszavívásának egyik legfontosabb előfeltétele, hogy a törökök megszállta erősséget elszigeteljék a budai vilajet többi helyőrségétől.
Az 1684-es sikertelen ostrom után a törökök jelentős várépítési munkálatokba kezdtek, hogy megerősítsék a számukra is stratégiai fontosságú erődítményt. Az újabb haditerv kidolgozásában Lotaringiai Károly számára komoly segítséget jelentett Luigi Ferninando Marsigli gróf, török fogságba esett olasz hadmérnök 1684-ben Buda 43, a védelem szempontjából fontos épületéről készített részletes leírása is.
1686 elején XI. Ince pápa kiadta a jelszót Buda visszafoglalására: Beata Virgo Dabit Auxilium, azaz a Boldogságos Szűz ad segítséget. (A jelszó kezdőbetűi a latin ábécé írásmódjával Buda nevét adják ki.)
A vilajet fővárosának védelmét Abdurrahmán Abdi Arnaut beglerbég, a szultán által kinevezett utolsó budai pasa irányította.
Abdurrahmán 15 ezer muszlim harcos felett rendelkezett,
és jelentős hadianyag, illetve élelmiszerkészlet felhalmozásával készült az újabb ostrom visszaverésére. Az elszánt budai pasa nemcsak a várban állomásozó helyőrségre, hanem Szulejmán nagyvezír 1686 tavaszán Isztambul alól megindult felmentő hadaira is számíthatott. A védőkben magasan lobogott a harci szellem, hiszen ők is tisztában voltak Buda és a magyar hódoltsági területek, „Üngürüszü, Allah birtoka” megtartásának fontosságával.
Az egyesített keresztény hadak Sopron környékén és a Csallóközben gyülekeztek. Lotaringiai Károly herceg parancsnoksága alatt 42 ezer zsoldos állt, a német birodalmi hadakat vezénylő Miksa Emánuel bajor választófejedelem pedig 21 ezer katonának parancsolt.
A pápa hívó szavára szinte az egész korabeli Európa megmozdult,
a reguláris főerők mellett kisebb-nagyobb csapatkontingensek és önkéntesek érkeztek Spanyolországból, Itáliából, Dániából és Németalföldről, sőt még a távoli Ír-szigetekről is.
A legtöbb katonát az osztrákok, a bajorok, a magyarok és a brandenburgiak adták, a keresztény haderő teljes létszáma 70-80 ezer fő lehetett. A lovasság élén Aeneas Sylvius von Caprara gróf tábornagy, valamint Pállfy János gróf, altábornagy álltak.
A keresztény gyalogságot Bécs hős védője, Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf tábornagy vezényelte,
helyettese az ostrom alatt magát többször is kitüntetett Charles Eugéne de Croy herceg táborszernagy, tüzérségi tábornok volt.
A keresztény hadak 1686. június 12-én bontottak tábort, és a Duna jobb, illetve bal partján haladva megindultak Budának. Az ostromágyúkat, valamint az utánpótlást hajókon szállították a csapatok után. A bajor ezredek június 17-én megszállták Pestet, Lotaringiai Károly pedig június 15-én Visegrádot;
a félelmetes keresztény had közeledtére a visegrádi török helyőrség pánikszerűen elmenekült.
Lotaringiai Károly herceg a mai Móricz Zsigmond körtér környékén állította fel főhadiszállását, csapatai pedig Óbudától a Kis-Svábhegyig foglalták el felvonulási állásaikat. Miksa Emánuel bajor választófejedelem hadai Buda déli részén, a Gellérthegy térségében vertek tábort,
majd rögtön hozzáfogtak az ostromárkok kiásásához.
A magyar csapattestek csak később érkeztek be, elsőként 2500 huszár Esztergomból, a legendás huszárkapitány, Bottyán János (Vak Bottyán) vezényletével, majd július 23-án újabb 2500 fős magyar egység gróf Eszterházy János parancsnoksága alatt.
Bercsényi Miklós gróf augusztus 1-jén csatlakozott az ostromló haderőhöz 3000 lovassal és hajdúval; rá egy napra szállt táborba Petneházy Dávid és Barkóczy Ferenc „ezereskapitányok” 6000 katonája is.
„Budun” parancsnoka, Abdurrahmán beglerbég a középső, Izmail pasa pedig a belső várat védte. Abdurrahmán parancsára a Vízivárosban állomásozó szpáhikat és janicsárokat visszavonták, a várbeli épületek tetejét pedig elbontották, elkerülendő a gyújtólövedékek okozta tüzeket.
Július elsején iszonyatos dübörgéssel életre keltek az ostromlók ágyúi és nehézmozsarai.
Lotaringiai Károly herceg a várnegyedet védő északnyugati Esztergomi rondellát vette tűz alá, a Bécsi kapu előtt pedig kiterjedt futóárokrendszert ásatott.
A rondella öt méter vastag falainak lerombolását Michael Mieth tüzérparancsnokra bízta, aki ostromágyúival közvetlen irányzással, gyújtóbombákkal törette a masszív bástyát. Július 13-ra a kitartó ágyúzás miatt több helyen is komoly rések keletkeztek a várfalban,
ezért a főparancsnok elrendelte az első rohamot.
A koncentrált rohamot egy olyan, frissen leomlott falrésznél indította el, amit a törököknek még nem volt idejük gerendákkal elzárni.
A rohamozók élén a muskétások haladtak, őket követték az alabárdosok. Abdi pasa azonnal jelentős erősítést vezényelt a kritikus falszakaszhoz, ahol öldöklő kézitusa alakult ki a keresztény zsoldosok és a muszlim harcosok között. A törökök véres küzdelemben és súlyos veszteségeket elszenvedve visszaverték Károly herceg rohamozó egységeit.
Július 20-án a Budáról Eger alá száguldó Petneházy Dávid könnyűlovassága kicsalta a törököket a városból. A cselvetés sikerült, az erősítésként éppen Budára készülő egri pasa teljes lovasságával a könnyű prédának gondolt magyar „martalék” után vetette magát. (A 17. századi magyar végvári hadviselésben bevett és ravasz taktika volt az úgynevezett martalékvetés. Egy kisebb lovas egység előrement, hogy felbosszantsa a törököket, miközben a főerő megbújt, és lesből rajtaütött a menekülő „martalék” által odahúzott, elbizakodott törökökön.)
Az egri pasa is lépre ment; Petneházy, Csáky és Semsey huszárkapitányok megbújt lovasai, valamint Donat Heissler generális-strázsamester (vezérőrnagy) dragonyosai rajtaütöttek az egri helyőrség katonáin, és lekaszabolták a törököket.
Maga a pasa is elesett.
Ezzel súlyos csapás érte Abdurrahmánt, ugyanis nem számíthatott többé a veszteségek miatt égetően szükséges egri utánpótlásra.
Buda déli oldalán Miksa Emánuel és Bádeni Lajos őrgróf csapatai július 15-én elfoglalták a török védőműveket, így sikerült a falak közvetlen közelébe vontatni ágyúikat, amelyekkel azonnal megkezdték a déli falszakasz lerombolását. Július 20-án azonban egy csapat szpáhi, valamint mindenre elszánt janicsár kitört a várból, és kiszorította a keresztényeket korábban elfoglalt állásaikból.
Július 22-én hatalmas csapás érte a törököket; mind a mai napig ismeretlen okból felrobbant a Mátyás király egykori palotájának közelében álló központi lőporraktáruk.
Mintegy 800 tonna lőpor robbant fel; az iszonyatos detonáció súlyos rendet vágott a védők soraiban.
Még ennél is nagyobb katasztrófát jelentett azonban, hogy ezzel minimálisra csökkent a törökök lőporkészlete. Bottyán János portyázó huszárai időközben elfogták Szulejmán nagyvezír Budára igyekvő futárát, akiből kiszedték, hogy a 40 ezres felmentő sereg már Eszéknél jár.
Július 27-én, miközben Eszterházy János 2000 hajdúval a Duna felől álrohamot intézett a falak ellen, az elterelő műveletet kihasználva a keresztények elfoglalták a stratégiai fontosságú Esztergomi rondellát. Lotaringiai Károly július 30-án követet küldött a pasához, felszólítva a törököket a vár feladására,
amelyért cserébe szabad elvonulást ígért Abdurrahmánnak.
Abdi pasa azt válaszolta a hercegnek, hogy a keresztények addig is hiába kíséreltek meg több rohamot, mert „Allah mindig megbüntette őket”, ezért elutasította a megadást.
Augusztus 1-jén jelentették a felderítők, hogy Szulejmán hadai alig néhány járónapra vannak Budától, ezért Károly herceg haladéktalanul elrendelte az ostromlókat védő külső védvonal, a circumvallatio felállítását. Augusztus 3-án Lotaringiai Károly újabb rohamra adott parancsot, mivel a herceg még a nagyvezír csapatainak beérkezése előtt szerette volna bevenni Budát.
Azonban ez a várbevételi kísérlet is kudarcba fulladt, emiatt pedig az ostromlók elbizonytalanodtak. A fővezér sátrában megtartott haditanácson több generális is a súlyos veszteségek miatt (augusztus elejére 41 ezer főre olvadt az ostromló sereg létszáma) azt javasolta, hogy függesszék fel Buda visszavívását, és vonuljanak el a falak alól. Mások, köztük a merész kezdeményezéseiről híres Bádeni Lajos őrgróf, azt tanácsolták, hogy teketória nélkül támadják meg a nagyvezír felmentő csapatait, mert Szulejmán veresége esetén a vár magától fog az ölükbe hullani.
A fővezér kompromisszumos javaslatot tett – a nagyvezír csapatait csak Scherffenberg gróf hadtestének beérkezése után támadják meg, addig viszont változatlan erővel lőjék a falakat. A haditanács végül is ezt az indítványt fogadta el.
Szári Szulejmán pasa, nagyvezír Törökbálint és Nagytétény között vert tábort, majd augusztus 14-én Budakeszi felől támadást indított az ostromlók ellen. A nagyvezír csapatainak előretörésével egy időben a Fehérvári kapun át is kitört egy török egység, hogy gyűrűbe zárja az ostromlókat.
Petneházy Dávid jelentős létszámhátrányban lévő, két tűz közé szorult magyar–horvát könnyűlovassága
azonban nem futott meg, hanem bátran felvette a küzdelmet a túlerővel.
A fenyegető helyzetet Pálffy János nádor, valamint Von Dünewald és Claude Florimond de Mercy hadnagyok akciója mentette meg.
A Városmajor lejtőiről indított elsöprő erejű lovasrohamuk szétszórta a törököket, és visszavonulásra kényszerítette a nagyvezírt. Károly herceg nagy elismeréssel nyilatkozott a bátor haditettről:
A magyar lovasság csodát művelt”
– jegyezte fel hadinaplójában. A nagyvezír augusztus 29-re, a „szerencse napjára” időzítette az újabb támadását. (1526-ban ezen a napon győzedelmeskedett a török had Mohácsnál, 1541-ben ugyancsak ezen a napon szállta meg Budát Szulejmán, és augusztus 29-re esett Nándorfehérvár 1521-es, illetve Nagyvárad 1660-as elfoglalása is.)
A régi dicsőség fénye 1686-ra azonban már igencsak megfakult;
a nagyvezír újabb ellentámadási kísérlete csúfos kudarcba fulladt.
Augusztus 30-ra végre beérkezett Scheffenberg erdélyi hadteste is, mire Lotaringiai Károly azon melegében haditanácsot hívott össze.
A herceg a tanácskozáson ismertette tábornokaival azt a ravasz cselt, amit kieszelt:
juttassanak el álhíreket a védőkhöz, hogy szeptember 2-án a keresztény had döntő támadást indít a nagyvezír serege ellen, és mindaddig nem folytatják az ostromot, amíg nem vitték dűlőre a dolgot Szulejmán csapataival.
A tisztek tegyenek olyan, a falakról is jól látható előkészületeket, mintha csakugyan a nagyvezír ellen készülődnének, ám a tényleges cél Buda megrohamozása lesz. Szeptember 2-án délelőtt a falak közelében felsorakozott ezredek hangos dobpergés közepette, jól láthatóan elindultak Szulejmán tábora felé magasra emelt hadilobogóik alatt.
A csel bevált; a védők megkönnyebbülten felsóhajtottak, hogy aznap már biztosan nem kell a keresztények újabb rohamától tartaniuk. Nem sokkal délután három óra előtt azonban a várvédők legnagyobb megrökönyödésére, a herceg csapatai ismét megjelentek a falak előtt.
Pontban délután három órakor hat ágyúlövés dördült el, majd kürtszó harsant, és megelevenedtek a Bécsi kapu előtt addig békés csendbe burkolózott futóárkok. Hatezer keresztény harcos harsányan kiáltozva és kardját villogtatva rohamozott a Bécsi kapu felé, köztük Fiáth János a magyar hadilobogóval, amit rövid kézitusa után kitűzött a vár fokára.
Ugyanekkor a várnegyed déli oldalán Miksa Emánuel herceg és Bádeni Lajos őrgróf vezették csapataikat rohamra. A törökök csak későn ocsúdtak fel, és képtelenek voltak feltartóztatni a berobbantott Bécsi kapun beözönlő keresztény harcosokat.
Abdurrahmán pasa válogatott janicsárjai élén rohant a mai Hess András téren kibontakozó gyilkos küzdelem helyszínére,
és hetvenéves kora ellenére belevetette magát a gyilkos kézitusába.
Ám már ez sem segített, janicsárjait legyűrte a túlerő, az utolsó budai beglerbég pedig egy keresztény kard jól irányzott suhintásától holtan rogyott össze. Petneházy Dávid az elsők között mászott fel az elfoglalt vár egyik tornyára, ahonnan mélybe vetette a lófarkas török hadijelvényt. Pontosan 145 évvel és négy nappal azután, hogy Szulejmán megszállta Budát, és a sebtében mecsetté átalakított Budavári Nagyboldogasszony-templom tornyára feltetette a félholdat, Buda felszabadult.
Buda visszavételének másnapján, a harcokban tábori lelkészként részt vett Avinói Márk kapucinus szerzetes Te Deumot, hálaadó szentmisét tartott a táborban, a várban pedig szekéren körbevitette Szűz Mária szobrát. A világraszóló győzelem hírét a magyarokat kedvelő és nagyrabecsülő fővezér Turi gróffal vitette meg Rómába.
A magyar főrend szeptember 9-én járult az ország török iga alóli felszabadításában elévülhetetlen érdemeket szerzett egyházfejedelem színe elé a jó hírrel. A hír hallatán XI. Ince pápa azonnal elrendelte, hogy másnap, szeptember 10-én az Angyalvár delet jelző ágyúlövése után Róma összes harangja konduljon meg,
és egy órán át folyamatosan zúgjon Buda visszafoglalásának örömére.
Néhány nappal később, ahogyan a hír mindenhová eljutott, egész Európában megszólaltak a harangok, a templomokban hálaadó miséket celebráltak a győzelemért, és a csatában elesett több mint 40 ezer katona lelki üdvéért. A piactereken mindenütt kikiáltók harsogták az örömhírt: Buda eliberata – Buda felszabadult! Ez történt 330 éve, 1686 szeptemberében.