Heinrich Himmler a fegyvernyugvás előestéjén, 1945. május 5-én hívta össze utoljára az SS Nyugatra menekült, és a fogságot még elkerült vezetőit.
A társaság ekkora már korántsem volt teljes,
Heinrich Müller, a Gestapo rettegett főnöke eltűnt (az egyik teória szerint az egykori kommunistából nácivá lett „gestapós” Müller Moszkvában folytatta pályafutását az NKVD tanácsadójaként), de a prominens SS-ek közül ugyancsak hiányzott Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) szövetségesek által halálra keresett egykori feje.
A Wehrmacht egyfajta ellenpárjaként felépített elithadsereg, a Waffen-SS katonai vezetői közül
egyetlen neves tábornok sem volt már jelen a lübecki búcsúzkodáson,
a 6. SS-páncéloshadsereg parancsnoka, Hitler harcostársa, Sepp Dietrich Ausztriában várta a fegyverletételt, a berlini Führer-bunkert védő Wilhelm Mohnke, valamint szintén a német főváros védelmében részt vett, és Hitler utolsó parancsát elszabotáló Felix Steiner Berlin május 2-ai kapitulációja után estek fogságba.
Himmler búcsúbeszédével azt a látszatot igyekezett megőrizni a beosztottai előtt, hogy ő még mindig tényező.
Valójában – legalábbis hivatalosan – ekkor már nem Himmlert illette meg a Reichsführer-SS címe.
1945. április 27-én az esti órákban a berlini kancellária bunkerében szenzációs hírt fogtak az ügyeletben lévő rádiósok.
A Reuters hírügynökség közleménye szerint Himmler svéd közvetítők útján felajánlotta a Nyugaton harcoló német csapategységek fegyverletételét az angolszász szövetségesek előtt.
A bunker betonszarkofágjába zárkózott Adolf Hitlert április 23-án már érte egy rossz hír: a Bajorországba távozott Hermann Göring birodalmi marsall mint Hitler hivatalosan kijelölt utódja ugyanis táviratilag azt közölte a Führerrel, hogy „akadályoztatása miatt” átveszi tőle a hatalmat. Hitler tajtékzott dühében, amikor elolvasta a Reichsmarschall táviratát, és azonnali hatállyal megfosztotta minden rangjától.
Amikor azonban a vezér iránti feltétlen hűségéről ismert SS birodalmi vezető, a „der treue Heinrich”, azaz „a hűséges Heinrich” – ahogyan Hitler emlegette Himmlert – árulásáról szóló hír is megérkezett, környezete szerint élete legnagyobb dühkitörésére ragadtatta magát.
Himmlert kizárta a pártból, és minden párt-, illetve állami tisztségétől megfosztotta,
egyben megbízta Robert Ritter von Greim tábornagyot, a Luftwaffe Göring helyére frissen kinevezett főnökét, hogy azonnal repüljön a nyugati német haderő maradványait kommandírozó Karl Dönitz tengernagyhoz, és tartóztassa le a Dönitz főhadiszállásra igyekvő „árulót”, mihelyt megérkezett.
Az elmozdított Himmler helyére Hitler „Reichsführer-SS”-nek, valamint a rendőrség fejének Karl Hanke, birodalmi belügyminiszternek pedig Paul Giesler Gauleitereket (körzetvezetőket) nevezte ki. Himmler hivatalosan ezért már párt- és állami tisztségek nélküli politikai páriaként állított be május 2-án Dönitzhez. A tengernagytól tudta meg, hogy Hitler meghalt, és hogy nem őt, hanem Dönitzet tette meg utódjának.
Himmler a néhány napra államfővé avanzsált tengernagytól azt kérte, hogy hadd legyen ő a második ember az új kormányban.
Himmler fanatikusan hitt abban, hogy a szövetségeseknek nélkülözhetetlen szükségük lesz az SS-re
a megszállt nyugati területeken a rend fenntartásához, illetve a szovjetekkel „elkerülhetetlenül bekövetkező” összecsapáshoz. Dönitz azonban szárazon közölte a kegyvesztett birodalmi vezetővel, hogy nem tart igényt a szolgálataira, és jobbnak látja, ha minél előbb távozik.
Dönitz és a Wehrmacht-tábornokok – hogy elhárítsák a felelősséget – a tömeggyilkosságokat és kegyetlenkedéseket kizárólag az SS nyakába akarták varrni, ezért sem volt szükség a rémtettek első számú felelősének tartott Himmlerre. A Reichsführer-SS már 1944 kora őszétől tisztában volt azzal, hogy elvesztették a háborút, de 1945. május 2-án rá kellett arra is jönnie, hogy teljesen magára maradt.
Május 5-i búcsúbeszédében néhány hozzá hű maradt beosztottja, így Hans Prützmann, Ohlendorf, valamint Rudi Brandt, az úgynevezett „vérfarkasok”, az orosz, valamint a szövetséges megszállás alá került területeken tervezett partizánmozgalom szervezetének vezetője előtt konkrét részletek nélkül kifejtette, hogy a sors egy új és hatalmas célt tűzött elé, aminek megvalósításához egyedül kell nekifognia.
Rudolf Höss,visszaemlékezése szerint - aki 1943 végéig a hírhedt auschwitz-birkenaui haláltábor-komplexum parancsnoka, utána pedig a koncentrációs táborok főfelügyelője lett -, Himmler beszéde után valamennyien megkönnyebbültek,
mert ezzel szabaddá vált az út az egyéni menekülésük előtt.
Így tett a bukott Reichsführer-SS is. Mindnyájukat ellátták hamis papírokkal – a Koncentrációs Táborok Felügyelőségének vezetői testületileg „haditengerészekké” váltak, a többiek pedig Wehrmacht-okmányokat kaptak.
Himmler betegesen hiú természete még ekkor sem engedte meg, amit pedig a józan ész diktált volna a szökéshez,
hogy szimpla bakaként próbáljon felszívódni a visszavonuló katonák tömegében.
Himmler saját magának Heinrich Hitzinger, a tábori csendőrség őrmesterének személyi okmányát választotta ki (Hitzinger létező személy volt, de akkor már nem élt) két adjutánsa, Heinz Macher és Werner Grothmann pedig egyszerű „tábori csendőrként” igyekezett a fegyverletétel utáni káoszban köddé válni.
Himmler azt tervezte, hogy Lübeckből délre, Bajorország felé veszik az irányt. Jürgen Stroop SS-rendőrtábornok, a varsói gettófelkelés leverőjének fogságban írt visszaemlékezése szerint
Himmlerék előtt Hans-Adolf Prützmann haladt, hogy megszervezze átkelésüket az Elbán.
Himmlernek ekkor még fogalma sem volt arról, azzal, hogy tábori csendőr őrmesterré „léptette elő” magát, biztossá tette a lebukásukat.
A szövetséges főparancsnokság rendelkezése szerint ugyanis
a tábori csendőrség az SS-szel együtt feketelistára került,
és a vonatkozó parancs szerint az e szervezethez tartozókat, az őrmesteri vagy ennél magasabb rendfokozatú altiszteket, illetve tiszteket kivétel nélkül le kellett tartóztatni.
Himmler, mielőtt nekivágtak volna az útnak, levágatta híres kefebajszát, eltette a cvikkerét, és fekete szemkötővel fedte el a bal szemét.
A jelmez hatásos volt; senki sem ismerte fel a Hitler után második legkeresettebb náci vezetőt.
Ennek ellenére a Bréma és Hamburg között Beremervördénél felállított angol ellenőrző pontnál fennakadtak: Himmlert ugyanis mint „tábori csendőr őrmestert" a vonatkozó parancs értelmében két kísérőjével együtt kiemelték a tömegből.
Az angol katonák nem ismerték fel Himmlert, de mint „tábori csendőröket”, és Dönitz főhadiszállásán, Flensburgban kiállított papírokkal rendelkező személyeket a Lüneburg mellett fekvő barfeldi kihallgatóközpontba szállították hadifogolyként. Május 23-án kora délután érkeztek meg a táborba,
Himmlert azonban még itt sem ismerték fel.
Máig nem tudni, hogy milyen pszichés késztetés hatására, de néhány órás várakoztatás után a Reichsführer-SS saját maga fedte fel kilétét az angol táborparancsnok előtt. Egyes történészek szerint nem tudta elviselni, hogy nem a személyének megfelelő jelentőséggel kezelik.
Akár ez volt az oka inkognitója önkéntes leleplezésének, akár nem, bejelentése szenzációként érte a táborparancsnokságot. Chaim Herzog, a barfeldi tábor egyik felderítőtisztje – később Izrael államelnöke – visszaemlékezése szerint éppen ebédeltek, amikor az egyik törzsőrmester jelentést tett a hihetetlen hírről. Selvester kapitány, a tábor parancsnoka a hatalmas fogásról azonnal rádión értesítette a 2. brit hadsereg lüneburgi főhadiszállásán tartózkodó Michael Murphy ezredest, Montgomery tábornagy felderítési főnökét.
Murphy ezredes megüzente Selvester kapitánynak,
hogy mindaddig ne kezdjék el Himmler kihallgatását, amíg ő nem ér Lüneburgba.
Ennek ellenére sem tudták megállni, hogy ne mutassák meg a buchenwaldi koncentrációs táborban felhalmozott hullahegyekről készített fotókat Himmlernek, megkérdezve, mi erről a véleménye. A kérdésre Himmler kérdéssel válaszolt: „Felelősséggel tartozom a beosztottaim túlkapásaiért?”
Michael Murphy ezredes autója este nyolckor fékezett a táborparancsnokság barakkja előtt. Az ezredes utasítására a katonai pokrócba burkolózott Himmlert minden teketória nélkül előállították, és betuszkolták az autóba.
Chaim Herzog visszaemlékezése szerint az angol ezredes nem volt különösebben udvarias az SS egykori mindenható vezetőjével.
„Gyere csak, te szarházi, majd mi megtanítunk kesztyűben dudálni” – ordította magából kikelve Murphy a foglya felé.
Himmler ugyan nem értette, de pontosan sejtette az ezredes dühtől eltorzult arcából, hogy miket vághat a fejéhez. Az értékes foglyot innen Lüneburgba, a 2. hadsereg főhadiszállására vitték, ahol belökték egy földszinti szobába. Hans Prützmann – Himmler „előőrse” – akit még korábban fogtak el az angolok,
ebben a szobában hajtott végre öngyilkosságot a nyelve alá rejtett ciánkapszulával.
Ezért Murphy ezredes szigorú utasításba adta, hogy Himmlert vizsgálják meg alaposan, mivel attól tartott, hogy az SS-vezetőnél is lehet elrejtett ciánkapszula.
A motozással megbízott Austin törzsőrmester – Murphy ezredeshez hasonlóan szintén kevéssé udvarias hangnemben – ráripakodott Himlerre, hogy vetkőzzön le. Az addig átélt megaláztatásoktól sápadt Himmler megpróbált még egyszer fensőségesen viselkedni, és csak annyit válaszolt a brit törzsőrmesternek:
Maga nem tudja, kivel áll szemben!”
„Dehogynem tudom! Maga Himmler! Ausziehen!” (vetkőzni, a szerk.) – ordított rá Austin altiszt. (Forrás: Peter Padfield: Himmler Reichsführer-SS, Victoria Ltd., 1996.)
A teljesen meztelenre vetkőztetett Himmlert dr. Wells, a 2. hadsereg törzsorvosa vizsgálta meg. Amikor másodszorra is tüzetes alapossággal megvizsgálta a foglyot, és megkérte, hogy nyissa ki a száját,
észrevette, hogy Himmler egyik fogán egy apró fekete gombocska látható.
Ráparancsolt Himmlerre, hogy lépjen a lámpához, és tátsa nagyobbra a száját.
Wells éppen be akart nyúlni a fogoly szájába, ám ekkor Himmler hirtelen elkapta a fejét, és ráharapott a fogába épített ciánkapszulára.
Murphy és Austin, valamint az orvos is az összecsukló Himmlerre vetették magukat.
Wells Himmler torkát szorongatta, ám már semmit sem tehettek, a volt SS-vezető pillanatok alatt elvesztette az eszméletét. Nem segített az azonnal megkísérelt gyomormosás sem; mintegy negyedórás haláltusa után, 1945. május 23-án éjjel 23 óra 4 perckor Wells törzsorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani.
Himmler holttestét két nappal később, május 25-én egy álcahálóba göngyölve Austin törzsőrmester a közeli lüneburgi erdőbe vitte, és a kapott utasításnak megfelelően egymaga ásta el.
Soha, senki nem fogja megtudni, hol van eltemetve”
– jelentette ki évekkel később az ezt firtató kérdésekre. Heinrich Himmler – a Harmadik Birodalom egyik legjobban félt hatalmassága, aki ötmillió zsidó, kétmillió orosz hadifogoly és több százezer más ártatlan emberhalálért felelős – földi maradványait ma is a lüneburgi erdő mélye rejti.