Jó esetben nem csak vágyálom maradt a nagy északi hősök mennyországa, a Valhalla annak, akit hajótemetéssel bocsátottak utolsó útjára.
A vikingek életének rendkívül fontos, mondhatni meghatározó része volt a tenger.
Így nem véletlen, hogy haláluk után is óriási szerepet játszott abban, hogy elérik-e az áhított másvilágot.
A hajótemetés elsősorban természetesen a gazdagabb jarl-ok, azaz elöljárók és gazdag viking harcosok kiváltsága volt. A vízi járműbe azonban nem csak a holttestet, hanem fegyvereket, ételt, használati tárgyakat, és ékszereket is tettek. Gyakran állatok vagy embere kerültek a hajóba, majd kezdődhetett a véres szertartás.
Az elöljárót hatalmas ünnepi szertartással temették el, akinek lelki üdvéért a jó viking szokásoknak megfelelően állatokat és egy embert is feláldoztak. Ahmad ibn Fadlan, a tizedik században élt arab világjáró és író pontos leírást hagyott örökül egy svéd törzsfőnök temetéséről.
Elbeszélése szerint a törzsfőt tíz napra ideiglenes sírba helyezték, majd a partra húzták a hajóját, amibe saját kezűleg készítettek ágyat. Közben a viking falvakban élő számos rabszolga (köztük ágyasok) közül önként jelentkezett az egyik, aki alig várta, hogy elkísérhesse urát a Valhallába.
A nőt leitatták, tudatmódosító szereket kapott,
és a tizedik napon (miután kihantolták a főnököt és a hajóba tették) egyszerűen leszúrták egy tőrrel.
Közben a viking harcosok ütötték a pajzsokat, így a sikoltásokat elnyomta a hangzavar. A hajót csak ezután gyújtották fel, rajta a holttesttel, és megvárták, amíg a parton elégett. Ezután a maradványokból kis hantokat készítettek.
Az első ép viking hajótemetőt csak 2011-ben fedezték fel a tudósok a brit szárazföldön, a skóciai Swordle-öbölnél. A leletet az Ardnamurchan Transitions Projekt tárta fel és a legvalószínűbb feltételezések szerint a 9. század utolsó felében vagy a korai 10. században keletkezhetett.
A ritka temetkezési helyről azonban csak most, hat évvel később készültek el az első, részletes jelentések, amelyek bepillantást engednek a viking utazási és temetkezési szokásokba, rituálékba – számolt be az eredményekről a History.com.
Az alapos beszámoló a közelmúltban a Journal of Antiquity című szakfolyóiratban jelent meg, amely többek közt az eddig feltételezetteknél szorosabb kapcsolatot tárt fel Skócia és az egykori viking világ között.
A viking hajótemetések azonban rendkívül ritkák voltak. Csak a gyakorlott, úgynevezett halálért felelős személyek, mondjuk a törzsi varázslók, jövendőmondók használhattak a temetési rituálékhoz hajót, mint a test és az áldozati tárgyak koporsóját. A régészek egy nagyon kicsi (nagyjából 5-17 láb közötti), alacsonyan fekvő, természetes halmot fedeztek fel a part közelében.
Úgy vélik, hogy a kis hant egy csónak maradványait tartalmazza, amely minden valószínűség szerint a nagyobb, temetési hajót kísérte.
Miután a régészek elvégezték a helyszíni ásatásokat, rekonstruálni tudták a temetés egyes szakaszait.
A tengerparti kavicsban egy mélyen bevájt, csónak alakú bemélyedést találtak, a ceremónia során valószínűleg először ezt ásták ki. A hajót ezután helyezték a földbe, amikor a test már a fedélzetén volt, a temetési áldozati tárgyakkal együtt.
A kutatók a hajó belsejében és körülötte köveket találtak. Az így lezárt „terület" egy részén egy lándzsára és egy kerek vagy domború anyagdarabra bukkantak, középpontjában egy pajzzsal, amit láthatóan szándékosan törtek félbe.
Az emberi maradványokkal teli hajótestet a savanyú kémhatású talaj jelentősen megrongálta, ám a megmaradt sírleletek fontos információt adnak az elhunyt lehetséges származásáról, illetve magáról a viking kultúráról. A kutatás során rézötvözet gyűrűs csapszegeket találtak a pajzsokon, ezek jól felismerhető stílusa Írországban lelhető fel.
A tudósok úgy gondolják, hogy eredetileg ezekkel rögzíthették a temetkezési kabátot. A maradványok között emellett egy skandináv eredetű rézötvözet ivókürtre, kardra, baltára, skót stílusú sarlóra, egy valószínűsíthetően norvég köszörűköre, kovakőre, valamint a hajótestet egybetartó, több száz fémszegecsre és faszilánkra bukkantak. Az emberi maradványok között mindössze két őrlőfogat tudtak azonosítani.
A fogak izotópos vizsgálatával további, a viking kor közelebbi megismeréséhez szükséges információk kerültek napvilágra. A bal alsó első és második zápfog elemzése alapján kijelenthető, hogy az eltemetett egyének a tengerparton vagy annak közvetlen közelében éltek, ahogy az a megemelkedett halfogyasztáshoz kapcsolható fehérjék jelenlétéből kimutatható.
Márpedig ezeket a fehérjéket rendkívül ritkán fogyasztják az emberek Nagy-Britanniában,
ám igen népszerű volt a viking-kori Norvégiában.
A fogak további elemzése során a kutatók leszűkítették azok valószínűsíthető eredetét és származási helyét Írország keleti részére, Skócia északkeleti szárazföldjére, Norvégiára vagy Svédországra.
A fegyverek fontos szerepet játszottak a temetkezéseken, melyek szimbolizálták a harcos rangját, és ebből következtethetünk a most felfedezett hajósírban a halott magas státuszára is. Az elhunyt nemét azonban a tudósok sehogy sem tudták bizonyítani.
Bár valószínűleg egy előkelő férfi hajótemetésének helyszínére bukkantak,
néhány olyan előkerült tárgy, mint például a sarló, jellemzőbb volt a viking nők temetési rituáléjára.
A Journal of Antiquity folyóiratban a kutatók azt is elárulták, hogy kutatásokat folytatnak a viking női harcosokkal kapcsolatban, és az ásatások során ritka felfedezéseket tettek a női viking hajótemetésekről is Ezekről azonban egyelőre még nem született átfogó publikáció.