A történelemben három különösen nagy pestishullám söpört végig a földkerekségen, összességében több százmillió ember halálát okozva. A „fekete halál” nagy hatással volt Európa történelmére; vallási, gazdasági, társadalmi változásokat indított el. Semmilyen más járványos betegség, mint például a középkorban ugyancsak gyakori kolera vagy himlő, nem okozott akkora társadalmi traumát, mint a rettegett pestis.
Az első nagy pestisjárvány Konstantinápolyban tört ki Kr. u. 540-ben, Justinianus császár uralkodása idején,
és a gyilkos kór alig egy hónap leforgása alatt a lakosság kétharmadát elpusztította. Ez a nagy járvány is hozzájárult a virágzó Bizánci Birodalom végleges meggyengüléséhez A történészek szerint a fekete halál a Nyugatrómai Birodalom bukásában is szerepet játszott.
535-ben Indonéziában kitört a Krakatau vulkán, és a légkörbe kerülő hatalmas mennyiségű hamu megakadályozta, hogy a napsugárzás akadálytalanul lejusson a föld felszínére, ezért a klíma átmenetileg lehűlt.
Az éghajlatváltozás miatt a termés nem érett be, és bizonyos patkánypopulációk a városokba vándoroltak, ahol a gabonaraktárakban vertek tanyát. Ekkoriban természetesen még nem tudhatták, hogy a patkányok a bundájukban élősködő bolhák közvetítésével a pestisbaktérium terjesztői.
A bubópestist vélhetőleg Kínából a Selyemúton Európába tartó karavánok hurcolták be a Krím félszigetre, majd onnan a kereskedőhajókon megbúvó patkányokkal terjedt tova a kontinensen. 540 után hirtelen eltűnt a járvány, amiben a lehűlés megszűnése és a patkánypopuláció változása, valamint a lakosság immunrendszerének megerősödése is szerepet játszhatott.
Konstantinápolyból nem terjedt tovább a pusztító kór,
ami a görög-római hagyományokon alapuló fürdőkultúrának, csatornázottságnak és a viszonylag jó higiénés körülményeknek, valamint annak volt köszönhető, hogy a bizánciak a kereskedelmi forgalom legnagyobb részét a szárazföldön, nem pedig a tengeren bonyolították le. (A hajók gyomrában befészkelt patkányok fontos szerepet játszottak a pestisbaktériumok terjesztésében.)
A következő nagy járvány a 14. század közepén, Európában tört ki, 1347 és 1353 között pusztította a lakosságot. 1346-ban háború dúlt a Krím félszigeten a mongolok és a genovaiak között. A Krím félszigeti muzulmánok segítséget kértek a tatároktól, akik keletről magukkal hurcolták a pestist, és kitört a járvány. A mongolok a genovaiak lakta Kaffa városát ostromolták, és a pestisben elhunytak holttestét a fejedelem kaptapulttal belövette a városba.
A genovaiak hajóra szálltak, és szülővárosukba, Genovába menekültek, magukkal hozva a fekete halált.
1347 szeptemberében 12 genovai gálya futott be Messinába, a szicíliai kikötőbe. Bár a hajókat a fedélzetükön lévő betegek miatt azonnal vesztegzár alá vették, néhány fertőzött patkány partra jutott, és kitört a járvány. A fertőzés rohamos sebességgel terjedt, és addig soha nem tapasztalt méretű dögvészjárvány söpört végig Európán.
A járvány 1348 januárjában elérte Marseille-t, ahol a lakosság 60%-át kiirtotta, tavaszra pedig Firenzében is felütötte fejét a félelmetes kór.
Az olasz fejedelmi városban a lakosság 75%-a vesztette életét a tomboló pestisjárványban.
A „fekete halál” megjelent Párizsban, majd még 1348-ban átjutott Angliába, és gyorsan elterjedt Londonban is.
Mértékadó becslések szerint az 1347-ben kitört pestisjárványban, a világtörténelem egyik legnagyobb járványában a korabeli Európa lakosságának legalább egyharmada veszthette életét.
Az 1347-ben kitört járvány megszűnése után mintegy másfél évszázad kellett a népesség regenerálódásához.
A pandémia Magyarországon ugyancsak sok áldozatot követelt,
és súlyosan megtizedelte az Anjou-uralkodó, I. (Nagy) Lajos itáliai expedíciós hadseregét is, miután a magyar király 1348. január 24-én elfoglalta Nápolyt.
Máig nem pontosan tisztázott, hogy az 1347-es járvány hogyan válhatott az egész kontinenst érintő pandémiává, hiszen előtte és utána is rendszeresek voltak a pestisjárványok, ám ezek többnyire nem terjedtek túl az országhatárokon.
Magyarországon 1713-ban volt utoljára országos pestisjárvány.
A harmadik, utolsó nagy pestishullám a 19–20. században szedte áldozatait főleg Afrikában és Ázsiában, több millió halottat hagyva maga után.
Már a középkorban rájöttek arra, hogy a karantén hatékony módszer lehet a pestis terjedésének megakadályozásában. Ha valahol kitört a pestisjárvány, az előkelő nemesek városi palotáikat elhagyva vidékre mentek, és bezárkóztak kastélyaikba.
A kényszerű bezártság alatt azzal ütötték agyon az időt, hogy napokat betöltően meséltek egymásnak. Így született meg a világirodalom egyik remekműve, a 100 novellából álló Dekameron is, amelyet Giovanni Boccaccio az 1347-es nagy pestisjárvány idején írt.
A Velencei Köztársaságban vagy Milánóban, ha valamelyik házban pestisest észleltek, azonnal
bedeszkázták az ajtót és az ablakokat három hétre, így akadályozva a járvány tovaterjedését.
Az angolok is karanténba rakták a fertőzötteket, a családjukkal együtt 40 napra elzárták őket a külvilágtól, és őröket állítottak melléjük, nehogy megszökjenek. Gondoskodtak ápolókról is: össze volt zárva az egészséges és a beteg, mégis akadtak köztük túlélők.
Az 1700-as években lassan eltűnt a pestis. Aztán 1855-ban ismét felbukkant Kínában, és az ismétlődő járványok egészen 1959-ig tartottak. 1894-ben Hongkongban a kutatók baktériumokat vizsgáltak meg, pár év múlva pedig hasonlóságot fedeztek fel a pestissel fertőzött patkányok és az emberek közt. Ekkor bizonyosodott be végleg, hogy a pestist elsődlegesen a patkányokon élősködő és emberre átkerülő bolhák csípései terjesztik.
A pestist a Yersinia pestis nevű – tuberkulózisbacilusból mutálódott – pálcika alakú baktérium okozza, a patkánybolha közvetítésével. Többnyire a Xenopylla cheopis és a Nosopsyllus fasciantus fajnevű patkánybolhák közvetítik a gyilkos baktériumot. Az előbbi a meleget szereti, az utóbbi a mérsékelt égövi területeken honos. A bolha megcsípi a fertőzött rágcsálót, és az emberre átkerülve továbbterjeszti a kórt, amely ezután már emberről emberre száll tovább.
A Yersinia pestisbaktériumot Alexander Yersin, a Pasteur Intézet svájci mikrobiológusa azonosította 1884-ben, hongkongi kiküldetése idején, kollégája, Paul-Louis Simond francia orvos-biológus pedig a bacilus–bolha–patkány–ember fertőzési láncot térképezte fel.
A kórokozót azonban nemcsak a patkány, hanem más rágcsálók, így többek között az egér, a mókus, a prérikutya és nyúl is hordozhatja, de
ezek közül kiterjedt városi populációi miatt a patkány a legveszélyesebb az emberre nézve.
Amikor a bolha megcsíp egy fertőzött állatot, akkor a vérszívással a pestisbaktériumok bekerülnek a szervezetébe, és megtelepszenek a bélfalon, valamint a garatban.
A tápcsatornában megtelepedett baktériumok miatt rövid időn belül elzáródik a bolha lumenje (a vérerek belső csatornája), ezért a rovar nem tud táplálkozni.
Az éhes bolha emiatt egyre gyakrabban csipkedi áldozatát,
és minden egyes csípés alkalmával a garatjában megtelepedett baktériumokat visszaöklendezi, az áldozat vérébe juttatva ezzel a kórokozókat.
A pestis kezdeti tünetei a magas láz, a fejfájás, a hidegrázás és izomfájdalom, majd később a testszerte – elsősorban a hónaljban és az ágyékon – megjelenő fájdalmas, fekete nyirokcsomó-duzzanatok, az úgynevezett bubók. A fekete duzzanatokból származik a betegség egyik régi elnevezése, a fekete halál is.
A pestises betegnél a magas láz mellett epilepsziaszerű görcsök is jelentkezhetnek, és az erős fájdalom már a duzzanatok kialakulása előtt felléphet.
A pestisbaktérium tönkreteszi az immunrendszert, méreganyagot juttatva az immunsejtekbe,
és ha azokat elpusztította, elszaporodik a szervezetben.
A bubópestis lappangási ideje 2–10 nap; a megfertőződött személy a teljes tünetcsoport kialakulása után 3 napon belül belehalhat a betegségbe. A bubópestisnél is veszedelmesebb szeptémiás pestis tünetei ugyancsak 2–10 nap lappangási idő elteltével alakulnak ki, vérmérgezésszerű tüneteket produkálva.
A szeptémiás pestis lázzal, hányingerrel, hányással, hasi fájdalommal és heveny hasmenéssel jár együtt. Összeomolhat a keringési rendszer, sokkot okozva a betegnek, ezenkívül véralvadási zavar és vérzékenység is fellép, mivel a baktérium olyan anyagot bocsát a szervezetbe, ami gátolja a véralvadást.
A szeptémiás pestisnél – szemben a bubópestissel – a halálozási arány 100%-os.
Amikor a nyirokcsomó már nem tud szűrni, tüdőgyulladás alakul ki, és a pestis a tüdőt is megtámadja. A tüdőpestis cseppfertőzéssel terjedő betegség, lappangási ideje néhány óra.
A beteget kínzó köhögés gyötri, véreset köp, légzése nehézkes, végül a légző- és keringési rendszer összeomlik, a beteg pedig akár 24 órán belül meghalhat.
Azt hihetjük, hogy a pestis a „sötét” középkorral együtt elmúlt, de ez tévedés, a rettegett betegség néhány helyen még ma is fertőz. A rossz higiénés feltételeket biztosító országokban főleg Afrikában, de Indiában, Vietnamban és Mongóliában a közelmúltban is előfordult pestises fertőzés. 2010-ben Peruban, 2014-ben pedig Madagaszkáron ütötte fel a fejét a halálos kór.
Napjainkban a Kongói Demokratikus Köztársaság tekinthető leginkább pestissel sújtott területnek. A pestis azonban nem csak és kizárólag néhány fejlődő ország problémája; időnként még az Egyesült Államokban is felbukkan a kór, leggyakrabban Kalifornia, Utah, Arizona, Nevada és Új-Mexikó állam területén.
A pestis ma már időben elkezdett antibiotikumos kezeléssel jól gyógyítható. Ennek köszönhetően napjainkban a pestises megbetegedések halálozási rátája 5%-ra csökkent. Kezelés nélkül azonban bubópestis esetén 50%-os, a tüdőpestisnél pedig 100%-os a halálozási arány.
Az antibiotikumos kezelés mellett infúzióval kell fenntartani a beteg víz- és sóháztartását, valamint tiszta oxigént kell belélegeztetni vele. Aki olyan országokba, illetve területekre utazik, ahol még létezik a pestisfertőzés kockázata, kaphat védőoltást.
A pestis jelentette potenciális veszély napjainkra sem szűnt meg,
főleg ha terrorszervezetek kezébe jutnának baktériumtenyészetek, biológiai fegyver előállításához. Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO a pestist emiatt a 12 potenciálisan legveszélyesebb biológiai fegyver között tartja számon.
(Szomor Anikó összeállítása)