A kéményseprőkhöz több babona is kapcsolódik.
A legnépszerűbb például, hogy kéményseprővel találkozni szerencsét jelent, különösen újév reggelén.
Sok helyütt az a szokás, hogy ilyenkor meg kell fogni a gombunkat – van, ahol a ruha harmadik gombját –, és azt mondani : „Kéményseprőt látok, szerencsét találok."
Ha a seprűjéből sikerül elcsenni egy szálat, és azt magunknál tartjuk,
az biztos szerencsét jelent, és azt, hogy teljesül a kívánságunk.
Más változat szerint meg kell fogni a gombunkat, és addig el nem ereszteni, amíg törött üveget nem látunk. Szilveszterkor, újév napján megjelennek a kéményseprőt ábrázoló dekorációk, szerencsetárgyak, képeslapok.
A tűznek mindig fontos szerepe volt az emberek életében, a családi tűzhely és a meleg szimbóluma, amely a főtt ételt, az otthont, az életet, a sötétben pedig a világosságot jelentette.
Az ókori rómaiak hite szerint a család védőszelleme a tűzben lakott.
A Vesta-papnők feladata volt a tűz őrzése, és ha ezt elmulasztották, korbácsolás járt érte.
A sztyeppei népek úgy tartották, a sámán a sátor füstnyílásán át közlekedik a szellemekkel.
Az európai hagyomány szerint a kéményen át közlekedik a Mikulás vagy a karácsonyapó. Ez a hagyomány is hozzájárult ahhoz a képhez, hogy a kéményseprő olyan, mint egy jó szellem.
A tűz azonban bajt is okozhat: a fából készült vagy zsúpfedeles, nádfedeles házak könnyen lángra lobbanhatnak.
Ezért, aki megóv ettől, és a kéményt rendben tartja, az fontos személynek számít.
A nomád állattartó magyarok sátrakban éltek. A sátor egyetlen helyiségből állott, amely a földbe volt mélyítve. A bejárattól jobbra volt a tüzelőhely, az azzal átellenes sarokban az ülőgödör, amelynek peremén ültek a családtagok. A gödör belsejében a földbe vert gerendákon állt az asztal, amin étkeztek. A másik két sarokban voltak a fekvőhelyek, ezek szintén földbe vert karókon álltak.
A sátor tetejének közepén lévő nyíláson szállt ki a füst.
A honfoglalás után őseink letelepedtek, és létrejöttek az első falvak. A parasztházak elrendezése praktikus okokból az ősi hagyományt követte, ugyanolyan volt, mint a sátraké.
A nádtetős vagy szalmatetős házakból a füst a tető hézagain át távozott.
Később az ajtó fölé egy lyukat vájtak, és abba egy kürtőt helyeztek, idővel pedig – amikor a konyha és a lakószoba elkülönült – ebből alakult ki a kémény.
A konyha fedele kúp alakú, sárral bevont deszka vagy sövény volt, ennek végén állt a kémény kürtője, ami a füst egy részét elvonta, de a többi a konyhában maradt.
Magyarországon a kéményseprő mesterség a középkor vége felé terjedt el, amikor az építkezés módja megváltozott, és megjelentek a téglából épített kémények. A középkor előtt a magyarok nomád életformát éltek,
és a vályogviskók kürtős kéményeit nem kellett tisztogatni.
A kéménytisztítás tudományát az olasz (korabeli kifejezéssel: talján) kéményseprők adták át a magyaroknak.
Az elsők kéményseprők Itáliából érkeztek hazánkba, a kéményseprés pedig gyorsan megbecsült és tisztes szakma lett.
A régi világban a kéményseprő szíveslátásban részesült, családi barátnak számított, aki járta a falvakat, beszélgetett, és akit kikérdeztek: hol mi újság van, hozta-vitte a híreket, derűt hagyva maga után.
Régebben például a pozsonyi polgárok még a lakás, padlás kulcsát is rábízták, ha éppen nem tartózkodtak otthon kéményseprés idején.
A kéményseprőnek napjainkban is igen fontos a feladata, megvéd a tűztől, és ezzel életet ment, a tűzveszélyt okozó hibákat pedig elhárítja.
Nagyon fontos, hogy a kémény mindig tiszta legyen,
mivel a kémény vezeti el az égéstermékeket, amelyek ha visszaáramlanak, füstmérgezést, sőt rosszabb esetben halált is okozhatnak.
(Mivel a szén-monoxid színtelen, szagtalan gáz, nem is érzékeljük jelenlétét, ezért okozhat könnyen halált.)
Amelyik házhoz kéményseprő jár, ott tehát ilyen probléma nem lehet.