A vízimalmokat általában kisebb, ám sebes folyású folyók, patakok mellé építették. A zubogó víz hajtotta meg a nagy lapátkereket, amely egy áttétel útján megforgatta a gabonát őrlő malomköveket. A nagy folyókon, folyamokon, mint például a Dunán, a Tiszán, a Murán, vagy a Dráván és a Maroson hajómalmok működtek.
Ezek a hajókra épített malmok nem voltak helyhez kötve, és oda tudtak úszni, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk. A régmúlt századokban a harcoló felek gyakran szándékosan elpusztították egymás malmait, így éheztetve ki az ellenséget.
Hazánkban, a hódoltsági háborúk idején,
a 16. és a 17. században rengeteg malmot elpusztítottak a hadjáratra vonuló török, vagy éppen a Habsburg császári csapatok.
Olyan is előfordult ezekben az időkben, hogy a hódoltsági területen élő magyarok a „pogány" törökkel összefogva védték meg malmaikat, a vonuló, fosztogató keresztény zsoldos hadak ellenében.
A malmok elpusztítása azonban már az ókorban, illetve a korai középkorban is bevett stratégia volt az ellenség meggyengítésére. Procopius 6. századi bizánci történetíró egy művéből tudjuk, hogy a gótok - Vitiges királlyal az élükön - ilyen módon éheztették ki a rómaiakat : Rómát ostromolva elterelték a Tiberis vizét, ami a városi malmokat hajtotta.
A malmot azonban nem csak a gabona őrlésére használták,
az úgynevezett portörő malmokban puskaport őröltek,
a fűrészmalmokban pedig fát fűrészeltek. A malmok fontos szerepet játszottak a papírkészítésben is, a rongyot, majd később a fát megőrölték, majd vízbe áztatták, és ebből a kásából állították elő a papírt.
A 19. század, a gőzgépek kora előtt sok ezer vízimalom működött Magyarországon. Ezért nem véletlen, hogy számos birtokper is indult akkor, amikor egy malom működése sértette a szomszédok érdekeit. Az egyik ilyen híres eset a 16. század végéről ismert, amikor Rákóczi Zsigmond, a nagyhatalmú földbirtokos,erdélyi fejedelem elterelte a Bodrog vizét, hogy azt a saját malmára hajtsa.
Az önkényes vízelterelés miatt Homonnayné Dóczi Fruzsina malma szárazon maradt,
aki viszont nem hagyta annyiban ezt a fajta hatalmaskodást. Az ehhez hasonló vízelvezetések nem mentek ritkaságszámba a korabeli Magyarországon.
Így például egy másik, ugyancsak a 16. századból származó panaszlevélben az áll, hogy „Jurisich úr elterelte vala az Gyöngyös patakot", ami miatt a szombathelyiek 12 malma leállt.
A malmok használatát a királyi kancellária megpróbálta központilag is szabályozni. Egy 1568-as feljegyzés ki is emeli azt a törvényi rendelkezést, amely szerint: „Minden embernek úgy kell malmot tartani, hogy másnak kárával ne legyen."
A törvényt a földesurak számos alkalommal figyelmen kívül hagyták
saját érdekeik miatt, és szomszédjaikkal mit sem törődve elterelték, azaz a maguk malmára hajtották a folyóvizet. Ebből a korból ered tehát a „maga malmára hajtja a vizet" szólásunk, amit később átvitt értelemben azokra a személyekre használtak, akik önző módon, másokat megkárosítva csak a saját érdekeiket tartják szem előtt.
Ennek ellentettjeként, az „egy malomban őrölnek" kifejezéssel pedig azokat illették, akik egyetértésben vannak egymással, közös a sorsuk és a a helyzetük. Akik viszont „két malomban őrölnek" , homlokegyenest elbeszélnek egymás mellett.