A történetírás hagyományosan 896-ra teszi a honfoglalást, ám ez csupán egy szimbolikus dátum, hiszen a honfoglaló magyarok megtelepedése a Kárpát-medencében fokozatos, több évig eltartó folyamat volt.
A Kárpát-medence területének birtokbavétele szakaszosan zajlott le,
utoljára a Dunántúl került a magyar törzsszövetség kezére, a 900. évi hadjárat során.
A magyar hadak egészen Linzig nyomultak, ám itt a bajor fejedelemnek sikerült megállítania a honfoglalók előretörését, így a magyar fennhatóság, pontosabban a szállásterületek határa a Fischa és a Morva folyók közé került.
Árpád nagyfejedelem és vezérei 895 után megsemmisítették Szvatopluk Morva Fejedelemségét,
és betörtek a Keleti Frank Királyság területére is. 899-ben meghalt Arnulf, a magyarokkal addig szövetségben álló keleti frank király.
Őt fia, Gyermek Lajos követte a trónon, aki helyett Hatto mainzi érsek gyakorolta ténylegesen a hatalmat. A magyarok másik nyugati szomszédja Luitpold őrgróf Bajor Fejedelemsége volt.
Gyermek Lajos 904 nyarán tárgyalni hívta Fischa menti táborába a magyarok egyik legbefolyásosabb vezérét, Kurszán fejedelmet.
A szövetség megújítására meghirdetett tanácskozás azonban csapda volt;
a tárgyalásokra érkező Kurszánt és kíséretét ugyanis a király parancsára orvul meggyilkolták.
Luitpold és Gyermek Lajos a „pogány magyarok kiirtására", illetve a Dunántúlról, valamint a Kárpát-medencéből való kiűzésére szövetséget kötöttek egymással.
A magyarellenes szövetség komoly támogatást kapott a pápától, és a német püspököktől is,
akik a tervezett hadjáratra egyfajta, a pogányok ellen vívandó keresztes háborúként tekintettek.
A meglehetősen hiányos korabeli források, a Sváb, valamint a Salzburgi évkönyvek szerint a több tízezer harcosból álló bajor haderő (egyes források százezresre teszik a magyarok ellen felvonuló sereget) 907. június 17-én kerekedett fel az Ennsburg (Enns) alatti táborból.
Névlegesen a hadba szállt sereg a keleti frank király, Gyermek Lajos parancsnoksága alatt állt.
A pozsonyi csatáról a legrészletesebb leírás a fél évezreddel később élt humanista, Johannes Aventinus (1477 – 1534), a bajor választófejedelemség hivatalos történetírójának korabeli forrásokat felhasználó krónikájából, az 1522-ben kiadott Bayrischer Chronicon-ból ismert.
Aventinus szerint a bajor sereg két nagyobb hadoszlopra tagolódva vonult a Duna jobb, illetve bal partján.
A bal parti sereget a fővezér, Luitpold őrgróf, a jobb parton előrenyomuló csapatokat pedig Theotmár salzburgi érsek vezette.
A sereg utánpótlását Sieghardt gróf dunai flottája biztosította. Érdemes megjegyezni, hogy az érsek még a felvonulás közben, a július 4-én elkezdődött nagy ütközet előtt életét vesztette a szintén hadba szállt Utto freisingi, és Zakariás brixeni püspökkel együtt.
Ennek az lehetett az oka, hogy a seregek felvonulása a német hadvezérek várakozása ellenére, korántsem zajlott nyugalomban. A magyar előőrsök ugyanis folyamatos rajtaütésekkel zaklatták az előrenyomuló sereget abból a célból,
hogy megzavarják és lelassítsák felfejlődésüket.
Nagy valószínűséggel az egyik ilyen rajtaütés alkalmával vesztette életét a salzburgi érsek is. A korabeli úgynevezett halottas könyvekben rajtuk kívül több más előkelőség neve is szerepel, ugyancsak azt bizonyítva, hogy már a bajor-frank sereg felvonulása közben komoly veszteségeket okozó csatározások alakultak ki.
A magyarok számára fontos volt a német hadak lelassítása,
hogy időt nyerjenek a dunántúli törzsszállásokról elindult csapatok beérkezéséhez.
A magyar taktika alapvetően arra irányult, hogy megakadályozza a két részre osztott bajor-frank haderő egyesülését, a döntő ütközet előtt.
A Dunántúlon letelepedett törzsek a becslések szerint összesen 40 ezer magyar harcost küldtek a Duna Pozsonnyal szembe fekvő partján gyülekező seregbe. Az előreküldött portyázók zaklatásaitól megfáradt és szétzilálódott bajor hadoszlop július 4-én fejlődött fel Pozsony alatt. A magyar lovasság az ősrégi sztyeppei harcmodort alkalmazva látszólag felvette a harcot a német sereggel, majd színleg megfutamodott.
A cselvetés tökéletesen sikerült:
a „menekülő" magyar előhadat diadalmasan üldöző németeket sikerült becsalni egy két oldalról dombokkal határolt viszonylag keskeny medencébe. Miután a német sereg beszorult a szűkös területre, a magaslaton megbúvó magyar íjászok kiléptek a fák mögül, és fergeteges nyílzáport zúdítottak a csapdába esett németekre. Az alaposan megtizedelt és a halálos csapdából kifelé hátráló bajorokra az időközben a katlan bejáratánál felsorakozott magyar könnyűlovasság támadt rá.
A nyugatiak számára ekkor még ismeretlen keleti lovas taktikát alkalmazó magyar könnyűlovasság véres rendet vágott az egyik csapdából a másikba esett németek soraiban.
A könnyű fegyverzetű, szélsebes apró lovaikon vágtató, félelmetesen rikoltozó magyar harcosok
borotvaéles szablyáikat villogtatva, halálos fergetegként zúdultak a pánikba esett németek nyakába.
A július 4-én lezajlott ütközetben a német sereg szinte teljesen megsemmisült. A Dunán utánpótlást szállító hajókat pedig a magyar íjászok gyújtónyilai borították lángba.
A fényes győzelem azonban még nem jelentette a csata végét, hiszen a Duna északi partjára eközben beérkezett Luitpold őrgróf érintetlen serege. Theotmár hadainak súlyos veresége azonban keresztülhúzta Luitpold eredeti számításait, hiszen a jobb parti hadak megsemmisülése miatt senki sem állhatta útját a magyarok átkelésének.
Az őrgróf ugyancsak felült a magyar cselvetésnek,
mert június 5-én a csata második napján Luitpold seregét sikerült becsalni a Dévényi-szorosba, ahol ugyanaz a sors várt rájuk, mint Theotmár hadaira az előző napon. Az öldöklő küzdelemben elesett maga a fővezér, Luitpold őrgróf is.
Luitpold seregének maradványát a magyar lovasok egészen Ennsburgig üldözték,
sokat levágva a menekülő német harcosok közül. A hadak főparancsnoka, az Ennsburg falai között várakozó Gyermek Lajos csak ekkor szembesült a bajor-frank hadak megsemmisítő vereségével.
Ha mindez még nem lett volna elég, az Ennsburg alá érkező magyarok ismét bevetették jól bevált cselüket, és megfutamodást színlelve elrobogtak a várkastély alól. Az őrség könnyelműen kinyitotta a kapukat, a várbeli katonaság pedig - vesztére -, a „menekülő" magyarok után vetette magát.
Amint felfejlődtek az üldözők,
a magyar lovasság hirtelen megfordult, és nyílzáporral árasztotta el a diadalmasan utánuk vágtató németeket,
majd fergeteges lovasrohammal legázolta az életben maradottakat. Látva a rettenetes katasztrófát, a király is menekülőre fogta a dolgot; Gyermek Lajosnak csak nagy üggyel-bajjal sikerült Passauba mentenie az irháját.
A világraszóló pozsonyi győzelem végleg megerősítette a Magyar Nagyfejedelemség hatalmi helyzetét.
A pozsonyi ütközettel nem csak hogy a Dunántúl visszafoglalására tett német kísérlet fulladt csúfos kudarcba, hanem még a magyarok szereztek további német területeket, egészen az Enns folyóig.
Mind a mai napig nem tisztázott, hogy a nagyfejedelem, Árpád, a pozsonyi ütközet idején hunyt-e el, vagy pedig már napokkal korábban. Akár így történt, akár úgy, a pozsonyi ütközet zárta le életművét, a magyar honfoglalást.