A világtörténelem egyik legnagyobb hódítója, a kínai császári címet is felvett Dzsingisz kán (uralkodott 1206 és 1227 között) hatalmas kiterjedésű birodalmat hagyott örökül utódainak. A 13. század első felében, Dzsingisz halála után sem csillapodott azonban a Mongol Birodalom terjeszkedési étvágya.
A Kínai Császárságot és Belső-Ázsiát uralmuk alá hajtó mongolok, Ögödej nagykán idején új irányt szabtak hódító politikájuknak.
Az 1235-ben Karakorumban megtartott kurultáj (a törzsi előkelők tanácskozása) egy nagy nyugati hadjárat megindításáról döntött,
amelynek élére Dzsingisz unokáját, Batu kánt választották meg fővezérnek.
A mongol hódítás olyan sebesen haladt nyugat felé, mint a futótűz.
Már a kurultájt követő évben, 1236-ban Batu hadai legyőzték és uralmuk alá hajtották a Volgai Bolgárországot, benne Magna Hungariával, amelyet beolvasztottak az ekkor születő Arany Hordába.
A nyugatra törő mongol hadaknak ellenálló városokat kíméletlenül felperzselték,
1240-ben erre a sorsra jutott Kijev is. Miután Batu kán meghódította az orosz fejedelemségeket, a lengyel és a magyar királyság felé vette az irányt.
Az őshazában maradt magyarok után kutató Julianus barát már 1235-ben hírt hozott Budára, a mongol invázió előkészületeiről. Második útján, 1237-ben, amikor ismét szeretett volna eljutni Magna Hungariába, az előretörő mongol hódítás már megakadályozta ebben.
Ha oda nem is, de Batu kán udvarába eljutott,
ahol a mongol hadvezér egy meglehetősen barátságtalan hangú üzenetet továbbíttatott vele királyának, IV. Bélának. „Én a kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám? … Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem” - idézi Bendefy László 1937-ben kiadott, „Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői” című forrásértékű kötetében a kán nyílt fenyegetéssel felérő, teljes behódolásra felszólító levelét.
Még ha a levélben írt „30 követ” dagályos keleti túlzás is, a fenyegetés semmiféleképpen sem volt az. IV. Béla (uralkodott 1235 és 1270 között) komolyan vette Julianus jelentéseit és Batu kán feltétel nélküli megadásra felszólító levelét.
A fenyegető mongol agresszió kivédésére Béla király 1239-ben segítséget kért a pápától, a német-római császártól és a francia királytól, ám az európai hatalmasságok válaszra sem méltatták a magyar uralkodó segélykérését.
A Magyarország elleni stratégiát Batu kán alvezére, Szübőtej dolgozta ki. A mongol fősereg 9 tümenből (ma talán úgy mondanánk, dandárból), azaz mintegy 90 000 harcosból állt.
IV. Béla hozzávetőleg 50 ezer fegyveresre számíthatott a királyi zászlók alatt,
köztük a harcművészetükről messze földön híres templomos lovagok egyik, a király szolgálatában álló egységére is.
A mongol hadak kettéválva, két irányból léptek a Magyar Királyság területére, Erdélyből, illetve Árpád honfoglalóinak egykori útvonalán, a Vereckei-hágón át.
A szélsebes mongol lovasság alig három nap alatt ért Pest alá.
Batu kán hadait megelőzte a hírük; Ugrin kalocsai érsek unszolására a király felkerekedett Buda alól, és keletnek indult.
A királyi sereg megindulását a mongol hadvezetés támadási szándéknak vélte - pedig IV. Béla hadai ekkor még gyülekezőben voltak -, ezért a kán egészen a Sajóig hátrált. A király szigorúan meghagyta, hogy gyülekezés közben a magyar seregtestek ne bocsátkozzanak harcba a mongol portyázókkal, elkerülendő a királyi had szétforgácsolódását.
Egyes harci tűztől égő főurak és főpapok, köztük Ugrin érsek azonban a királyi parancs ellenére sem türtőztették magukat, és rajtaütöttek a mongolokon, sokat levágva, illetve foglyul ejtve a Távol-Keletről érkezett hódítók közül.
A hadifoglyok között számos, mongol szolgálatban álló kun harcost találtak,
ami csak tovább növelte az országba 1239-ben beengedett kunok iránti bizalmatlanságot. A mongolok elől a Magyar Királyság területére menekülő, bebocsátást kért és kapott kunokra sokan mint a kán előretolt, „ötödik hadoszlopára” tekintettek, tegyük hozzá, teljesen alaptalanul.
Úgy tűnik, hogy bizonyos információk már a 13. században is csaknem az internet sebességével repültek; ugyanis nagyon hamar befutottak a foglyul ejtett kunokról szóló hírek Budára. A felbőszült budai polgárok
a vesztére éppen ott tartózkodó Kötönyt, a kunok vezérét és kíséretét felkoncolták.
A Duna-Tisza közén táborozó kunok vezérük megölésének hírére felkerekedtek, és rabolva-gyilkolva elhagyták az országot. Ilyen körülmények között virradt fel a döntő csata napja 1241. április 11-én.
A mongol csapatok kitérő hadmozdulatai ellenére a király - komoly viták után - a védekező stratégia mellett döntött.
A tábort Muhi pusztáján, a Sajó jobb partján verték fel,
pontosan szembe az ezen a folyószakaszon található egyetlen és ezért stratégiai jelentőségű híddal. A királyi haderő páncélos nehézlovasságból, könnyűlovasokból, gyalogságból, valamint számszeríjászokból állt. IV. Béla seregét erősítették az elitkatonának számító templomos lovagok is.
A várható meglepetések elkerülése végett,
a király parancsára szekérvárat építettek a tábor köré.
A kövekkel megrakott szekereket összeláncolták, és pajzsfalak telepítésével fokozták a védelmét. Valószínű, hogy nem volt elegendő számú szekér, mivel a királyi sereg létszámához képest aránytalanul kis területre szorították össze a tábort. Ennek később sajnos súlyos következményei lettek.
A Lengyelországot végigdúló Orda kán serege április 9-én csatlakozott Batu kán főerőihez, ám a mongol sereg a távol lévő portyázó egységek miatt nem volt teljes. Így Muhinál nagyjából kiegyenlített volt a szemben álló erők létszáma. A mongolok április 11-én kora hajnalban megpróbáltak áttörni a Sajó hídján, hogy bekeríthessék a királyi tábort.
Ám a magyarok egy orosz szökevénytől még kellő időben értesültek Batu kán tervéről,
így felkészülve várták a rohamra induló mongolokat.
Kálmán herceg, a király öccse és Ugrin érsek válogatott katonáikkal lerohanták Batu kán átkelésre készülő harcosait. A magyar számszeríjászok alaposan megritkították a nem várt rajtaütéstől megzavarodott mongolok sorait, majd öldöklő kézitusa alakult ki a hídon és környékén.
Az oroszlánbátorsággal küzdő királyi katonák és a templomos lovagok olyan súlyos veszteséget okoztak a mongoloknak, hogy a kán elrendelte a visszavonulást. A csata első menete egyértelmű magyar sikerrel járt.
A kétségtelenül súlyos veszteségeket elszenvedett mongol sereg visszavonulását a királyi hadvezérek tévesen végső diadalnak tekintették, és ezért csak gyengébb őrséget hagytak a sikeresen megvédett hídnál.
Batu főserege azonban néhány órával később ismét támadásba lendült.
A kán, okulva a csapatait megtizedelő, halálosan pontos nyílzáportól, ez alkalommal kőhajító gépeket állíttatott fel a folyó partján, a számszeríjászok távoltartására.
A taktika bevált, mert az ismételt mongol rohamnál a számszeríjászok már nem tudtak hatásos lőtávolságra felállni. Azonban jóval nagyobb probléma volt – amiről a magyar hadvezérek nem tudtak –, hogy a mongoloknak sikerült gázlót találniuk a Sajón,
így a tejes mongol jobbszárny, Szubutaj vezényletével, átkelt a folyón.
Kálmán herceg és Ugrin érsek katonái, valamint a templomosok második alkalommal is megállították a mongolokat. A csata kimenetelét végül Szubutaj folyón átkelt lovasai döntötték el, szinte az utolsó pillanatban.
A mongol jobbszárny késedelmes beérkezéséig ugyanis annyira súlyos veszteségek érték Batu főerőit a híd körüli harcokban, hogy
a kán komolyan fontolóra vette a végső visszavonulást – egy korabeli kínai évkönyv tanúsága szerint.
Még a kán testőrparancsnoka, Bakatu is elesett harminc elitkatonájával együtt. Szubutaj felbukkanása mentette meg a helyzetet, akinek sikerült visszanyomnia a magyarokat a tábor sáncai közé.
Ezután körbefogták, és gyújtólövedékekkel – köztük a Kínából magukkal hozott „görögtűzzel” felgyújtották a szekérvárat. Ekkor bosszulta meg magát a rendkívül szűk területre összezsúfolt táborhely; egyszerűen nem volt hely a csapattestek felfejlődésére, így káoszba fulladt a védekezés.
A körbekerített és égő táborból a magyarok öldöklő közelharcban, kisebb csoportokban próbáltak kitörni. A mongolok Batu kán parancsára egy színlelt folyosót nyitottak a menekülőknek,
majd a csapdába esett magyar vitézeket mind egy szálig lekaszabolták.
Kálmán herceg, Ugrin érsek és a templomosok páratlan hősiességgel küzdöttek, utóbbiak gyilkos kézitusában mind elestek, egyetlen hírvivőjük sem maradt életben.
A király öccse is súlyosan megsebesült, azonban váltott lovakkal sikerült Pestig menekülnie, átkelni a Dunán, és lerázni üldözőit. Kálmán herceg azonban egy hónappal később belehalt sebeibe. A királyt a testőrsége sikeresen kimentette; és bölcsen Pest helyett a hegyek felé vették útjukat.
A királyi sereg vesztesége a majd három évszázaddal későbbi mohácsi csata vérveszteségére emlékeztetett; elesett Ugrin kalocsai és Mátyás esztergomi érsek, Gergely győri, Jakab nyitrai és Rajnald erdélyi püspök, de a csatatéren lelte halálát a király utáni második közjogi méltóság, Tomaj Dénes nádor, Serafil András országbíró és Gutkeled Miklós horvát bán is.
Azonban Szulejmán 1526-os mohácsi győzelmével szemben Batu kán muhi csatanyerése csak átmeneti, pirruszi győzelemnek bizonyult.
A kán nem érte el legfőbb célját, a király fogságba ejtését, és nagyon komoly veszteségek érték a seregét. Ugyan a mongol hadak átkeltek a Dunántúlra,
ám Győr, Pannonhalma és Székesfehérvár erődítményei ellenálltak.
Zágráb irányában is elakadtak, egyetlen kővárat sem tudtak bevenni.
IV. Béla Zágrábból üzente meg IX. Gergely pápának a muhi vereséget, aki a krónikák szerint megsiratta Magyarországot, és keresztes hadjáratot hirdetett a mongolok ellen, ám a II. Frigyes német-római császárral folytatott küzdelme miatt erre nem kerülhetett sor.
Ögedej nagykán 1241 decemberében elhunyt. A hagyományos történelmi felfogás szerint Batu kán az utódlás miatt vonult ki az országból, ám ennél
sokkal valószínűbb, hogy a hadjáratban elszenvedett súlyos veszteségek kényszerítették Magyarország elhagyására.
Egyrészt, Ögedej halálhíre csak több hónap késéssel érkezhetett meg a Távol-Keletről, másrészt, a kurultáj öt évvel később, 1246-ban választott új nagykánt.
Batu minden igyekezete ellenére nem tudta teljesen felszámolni a magyar hadakat, és a mongolok semmit sem tudtak kezdeni a kőből épült erősségekkel.
Az országot ért hatalmas pusztítás ellenére még ideiglenesen sem volt képes pacifikálni a helyzetet,
holott tett erre kísérleteket. Batu kán és a mongol hadak 1242 márciusában Havasalföld irányában végleg elhagyták a Magyar Királyság területét. A mongolok (nem összetévesztendőek a krími, török eredetű tatárokkal) soha többé nem léptek magyar földre.