Az amerikai haderő dél-olaszországi támaszpontokon állomásozó 15. légi hadserege (United States Army Air Force, USAAF) 1944. januárjától rendszeres harci bevetéseket repült Németország, és a vele szövetséges kelet-közép-európai országok ellen.
A rendszerint több száz négymotoros bombázóból álló kötelékeknek a közlekedési csomópontok, hidak, vasúti pályaudvarok, hadiüzemek, és az ellenséges területen fekvő olajipari létesítmények alkották az elsődleges célpontjait.
Érdemes megjegyezni, hogy
1944. április 3-tól az USAAF 15. légi hadseregének kötelékei bombázták Budapestet,
és az ipari, illetve közlekedési csomópontnak számító hazai nagyvárosainkat is.
1944. december 17-én az USAAF 15. légi hadsereg 461-es bombázócsoportjába (461'th Bomber Group) tartozó Tulsamerican nevet viselő Consolidated B-24 „Liberator" típusú négymotoros bombázó délnémet célpontok elleni bevetést repült. A célterület felett a szokásos, rendkívül sűrű légelhárító tűz fogadta a célpontra rárepülő gépeket.
Ezek voltak a bevetés legfeszültebb pillanatai; a pilótáknak a megadott irányszögön és magasságban kellett követni a vezérgépet, mit sem törődve a lentről vadul tüzelő német 88-as lövegek „flak-felhőjével", és a gépekhez idegesítően közel szétrobbanó gránátok koromfekete füstpamacsaival. A Tulsamerican-nek ekkor még szerencséje volt mert megúszta a"flak" repeszeit, és sikeresen kioldotta bombaterhét.
A bombáktól megszabadulva a kötelék hosszú fordulóba kezdett, hogy felvegye a hazafelé tartó irányt.
A megsérült gépek személyzete mindent elkövetett, hogy a kötelékben tartsa a gépét.
Az amerikai pilóták pontosan tudták, hogy a csoportjától leszakadt, sérült, kihagyó motorokkal küszködő gép a német vadászok könnyű zsákmányává válhat.
A Tulsamerican raját éppen forduló közben érte a német vadásztámadás. A feketekeresztes Messerschmitt Bf-109-sek és Focke-Wulf FW-190-sek magassági fölényből csaptak le a manőverező amerikai négymotorosokra.
A Tulsamerican torony és oldalsó lövészei Browning nehézgéppuskáikból hosszú sorozatokat engedtek a mérges darazsakként lecsapó német vadászokra. Az elhárÍtótűz azonban nem riasztotta el a támadó németeket, a Tulsamericant pusztító géppuskasorozatok és gépágyútalálatok érték.
A súlyos sérüléseket elszenvedett gép csak nagy üggyel-bajjal tudta megtartani a köteléken belüli helyét, ám a csökkenő motorteljesítmény miatt végül kénytelen volt kiválni. A jugoszláv légtérben repülve a Tulsamerican egyre jobban vesztett a magasságából, ezért a gépparancsnok úgy döntött, hogy megkísérli a leszállást Vis szigetén.
Már látszott a sziget reptere, amikor süllyedés közben leállt az utolsó motor is. A Tulsamerican egy rövid ideig még siklott, majd leadta az orrát, és gép hatalmas csattanással az Adriai-tengerbe csapódott.
A személyzet hét tagjának időben sikerült elhagynia a süllyedő gépet, őket helyi halászok mentették ki a vízből.
Három hajózó azonban a B-24-es roncsában rekedt,
és a bombázóval együtt süllyedt a mélybe. A második világháborús amerikai bombázó hosszú évtizedeken át rejtőzött a Vis közeli hullámsírjában, a gép roncsát csak hét éve, 2010-ben fedezték fel a búvárok.
A homokos aljzaton, 41 méteres mélységben fekvő roncsot most júliusban egy nemzetközi tengeri kutatócsoport vizsgálta meg alaposabban.
A becsapódás ereje az orrszekciót teljesen szétroncsolta, és a géptörzs darabjai is nagyobb területen szóródtak szét.
„Amikor a repülőgép lezuhant erős sérülések érték"- nyilatkozta a Live Science tudományos ismeretterjesztő hírportálnak Brendon Foley, az expedíció egyik kutatója.
Az orr lehámozódott, mint egy banán"
- szemléltette a becsapódáskor a gépet ért erős mechanikus hatásokat Foley. A gép szárnyai, a kiengedett fő-futóművekkel és a négy Pratt & Whitney csillagmotorral, viszonylag épen vészelte át a becsapódást, és a tenger mélyén eltöltött évtizedeket.
A Tulsamerican onnan kapata becenevét egykor, hogy ez volt az utolsó B-24-es, amelyet a Consolidated tulsa-i üzemében (Oklahoma állam) szereltek össze. A háromtollú légcsavarok is épségben megmaradtak.
Ami azonban igazi szenzációnak számít, hogy a roncsok között kutatva, megbarnult emberi csontmaradványokra bukkantak a víz alatti régészek.
Nagyon valószínű, hogy ezek a csontok a személyzet géppel együtt elpusztult három tagjának,
Eugene Ford hadnagy, pilótának, Charles Priet őrmesternek, illetve Russel Landy hadnagy, gépparancsnoknak a földi maradványai.
Ez hihetetlen érzés volt mindannyiunk számára"
- kommentálta az emberi maradványok felfedezésének nyomasztó hangulatát Brendon Foley. A kutatók a csontokat kiemelték a roncsból, és azokat az Egyesült Államokba szállítják, hogy DNA analízissel próbálják meg azonosítani a maradványokat.
Valamennyi, külföldön elesett és eltűnt amerikai katona földi maradványainak hazaszállítása , azonosítása és illő eltemettetése
az amerikai védelmi minisztérium hadisírgondozó osztályának feladata,
ez vonatkozik a második világháborúban eltűnt katonákra is. A minisztérium nyilvántartásában 78 ezer, a második világháború harcaiban eltűnt katona szerepel.
Az amerikai hadvezetés 1943 októberében állapodott meg Joszip Broz Titóval, a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg vezetőjével a Vis szigeti szükségrepülőtér létesítéséről.
A repülőtérre kényszerleszállást megkísérlő amerikai gépek közül sok bombázót ért baleset, ami egyrészt a rövid futópályának, másrészt a futópálya mögött felmagasodó sziklafalnak volt köszönhető.
A B-24 fel és leszálláskor is meglehetősen alattomosan viselkedő, nehezen manőverezhető géptípus volt,
ráadásul jóval sérülékenyebb, mint az amerikai légierő másik világháborús nehézbombázó alaptípusa, a Boeing B-17 „Flying Fortress", vagyis a repülőerőd.
A B-24 Liberátor hadászati bombázó
A B-24 "Liberator" négymotoros hadászati bombázó gépet a légierő megbízásából a san diegói székhelyű Consolidated Aircraft repülőgépgyártó vállalat feljlesztette ki, 1939-ben. A típust 1941-ben állították szolgálatba az amerikai légierőnél.Összesen 18 432 példány épült a B-24-ből. Modern, lamináris Davis-profilú szárnyait a magassági repülésre tervezték, ám a pilóták kevésbé szerették mint a sokkal strapabíróbb és könnyeben kezelhető Boeing B-17-es repülőerődöt. A gépet négy darab egyenként 1200 lóerős Pratt & Whitney Twin Wasp R-1830 típusú radiális dugattyús hajtómű (csillagmotor) hajtotta. Maximális repülési sebessége 470 km/óra, szolgálati csúcsmagassága 8 500 méter, hatótávolsága pedig 3 400 kilométer volt. A gépet -funkciójától függően - 7-10 fős személyzet repülte. Maximális bombaterhe 3 600 kilogrammot tett ki. A gép védelmét tíz Browning nehézgéppuska látta el. A B-24 gyártását 1945-ben fejezték be.Nem csak a Tulsamerican nem érte el a sziget repterét, hanem a korabeli dokumentumok szerint számos más bombázó sem.
A Vis környéki vizek mélye ezért minden valószínűség szerint még további felfedezésre váró repülőgéproncsokat rejt.
A kutatócsoport aggódik, hogy a víz alatti háborús emlékműnek számító repülőgéproncsot lelkiismeretlen „szuvenír vadászok" fogják fosztogatni. A roncs mélysége ugyanis lehetővé teszi, a B-24 maradványainak elérését hagyományos merüléssel is.
A sziget térségének leghíresebb repülőgéproncsa, a szinte sértetlen állapotban fennmaradt négymotoros B-17-es amerikai bombázó – amely ugyancsak 1944-ben a vízre szállás után süllyedt a mélybe – 72 méteres mélységben nyugszik, ahová csak a speciális képesítéssel rendelkező, és gázkeverékekkel merülő technikai búvárok tudnak lemerülni. Horvátországban valamennyi tengeri roncs szigorú törvényi védelem alatt áll.
A roncsokról előzetes hatósági engedély nélkül semmit sem szabad felhozni, és a védett roncsokat csak és kizárólag az erre koncesszióval rendelkező búvárbázisok szervezésében merülhetik meg a kedvtelési búvárok. Valószínű, hogy a Tulsamerican roncsát is majd ellenőrzött körülmények között látogathatják meg a roncsmerülés szerelmesei.