Az amerikai Nemzeti Oceanográfiai és Atmoszférakutató Hivatal (NOAA) 2017. augusztus 11-én közreadott felvételén egy rendkívül ritka csendes-óceáni északi simabálna (Eubalaena japonica) levegőért jön a felszínre a Bering-tengeren, az alaszkai partok közelében fekvő Bristol-öbölben.
A ritka bálnafaj észlelése és megörökítése e hónap hatodikán történt. A NOAA egyik munkatársa műszerrel bemérte a veszélyeztetett emlősfaj két példányát, és az egyikükből szövetmintát is sikerült vennie.
Az intézmény becslése szerint mára mindössze 30-50 csendes-óceáni északi simabálna maradt fenn,
így ez a faj egyike a legritkább tengeri emlősöknek.
Egészen 2000-ig úgy vélték a tengerbiológusok, hogy az északi simabálna (Eubalanea glacialis) egyetlen fajt alkot. Az ekkor elvégzett alapos DNS-vizsgálatok azonban bebizonyították, hogy a Csendes-óceán északkeleti régiójában honos simabálnák
atlanti rokonaiktól eltérően önálló fajt alkotnak.
Ez a szilás cetek alrendjébe (Mysticeti) tartozó, önálló családba sorolt csoport ma a világtenger legkisebb egyedszámú, és ezért legritkább cetféléje. A faj angol elnevezése (right whale, azaz sima bálna) még a korai bálnavadászat idejére vezethető vissza.
Ez a lassú mozgású és szelíd óriás volt a csónakból kézzel legkönnyebben elejthető bálnafaj,
amelynek elejtése „sima ügynek" számított.
Ez a tulajdonsága okozta a faj végzetét is, mivel már a 18. század végére annyira megritkult az állományuk, hogy kihaltnak vélték.
Valójában azonban egy rendkívül kis egyedszámú csoportjuk fennmaradt. Az Atlanti-óceánban élő északi simabálnák jelenlegi populációját 400 egyedre becsülik,
a még ennél is jóval ritkább csendes-óceáni faj egyedszáma ennek mintegy a tizede.
Noha 1986 óta tilos a bálnavadászat, e kipusztulás szélén álló, szigorúan védett csoport lélekszáma folyamatosan zsugorodik,
továbbra is az emberi tevékenységgel összefüggésben.
A lassú mozgású simabálnákra a legfőbb veszélyt a hajók és a leszakadt, az óceánon sodródó halászhálók jelentik.
A simabálnák családjához (Eubalaneaidae) összesen négy faj tartozik, a már említett északi, illetve csendes-óceáni simabálna mellett a déli simabálna (Eubalanea australis), és a grönlandi bálna (Balanea mysticetus).
A simabálnák nagy testű állatok, a kifejlett példányok testhossza elérheti a 15 -19 métert,
testtömegük pedig akár a 96 tonnát is. Az újszülöttek emberi léptékkel nézve ugyancsak méretesek, a borjak átlag 5 méteresen jönnek a világra. Testük rendkívül zömök,a hatalmas fej a test mintegy negyedét teszi ki. Közös jellemzőjük, hogy nincs hátúszójuk, a fejükön pedig jellegzetes, elszarusodott nagy kinövések láthatók, amelyeken a bálnatetűnek nevezett (Cyamis sp.) parazita rákok telepednek meg.
A család legnagyobb egyedszámú faja a déli simabálna (Eubalanea australis) amelyet a világtenger néhány pontján, így például a fokföldi Hermanus (Dél-Afrikai Köztársaság), vagy Argentínában a Valdés-félsziget környékén a turisták is megfigyelhetnek.
Az ugyancsak extrém ritka grönlandi bálna (Balanea mysticeti) kizárólag a Bering-tengerben él. A grönlandi bálnákat úgy lehet megkülönböztetni az északi simabálnáktól, hogy az előbbiek fején nincsenek szarukinövések.
A simabálnák kiválóan merülnek, akár 60 percig is képesek a mélyben maradni
egyetlen lélegzetvétellel, bár ennél általában rövidebb ideig, 10-20 percig tart egy-egy lemerülésük.
Szívesen ugranak, és gyakran az oldalukra feküdve napoznak a tenger felszínén. Planktonszűrögető életmódot folytatnak, táplálékukat apró rákok (krill), pelágikus csigák, és a kagylók lárvái alkotják.
Természetes ellenségük a kardszárnyú delfin (Orcinus orca), valamint egyes nagyobb cápafajok. E ragadozók nem a felnőtt állatokat, hanem a kisebb bálnaborjakat támadják meg.