III. Eduárd angol király 1330 és 1376 között élt legidősebb fia emlékének rombolása nem sokkal halála után kezdődött.
Jean Froissart, a százéves háború francia krónikása részletesen írt arról, hogyan mészároltak le az életükért könyörgő férfiakat, nőket és gyerekeket a herceg parancsára, miután serege bevette Limoges városát.
Később V. Henrik című drámájában William Shakespeare is megerősítette ezt,
„Edvárd, a walesi fekete herczeg”, „A fekete herczeg Edvárd” néven emlegetve őt. Michael Jones szerint viszont Eduárd nem érdemli meg, hogy „14. századi Darth Vaderként” emlegessék.
Kutatásai során a brit hadtörténész bizonyítékot talált arra, hogy sokakkal azok közül, akik Limoges-ban vesztették életüket,
nem az angolok, hanem a város francia helyőrsége végzett,
megtorlásul azért, hogy tárt karokkal fogadták az ellenséget.
A Fekete Herceg nevet csaknem kétszáz évvel a halála után aggatták Eduárdra. Egyes történészek úgy vélik, fekete páncélja miatt. Michael Jones szerint viszont a francia földön elkövetett gonosztettei szülték a gúnynevét.
Ezek közül is kiemelkedik a neki tulajdonított limoges-i mészárlás,
amelyben a város több mint háromezer lakosával végeztek.
A történész elsősorban ennek járt utána. A Franciaország középső részén fekvő város tíz évig az angolok kezén volt, de aztán a franciák a limoges-i püspök árulásának köszönhetően visszavették. Eduárd újra be akarta venni, és 1370. szeptember 19-én sikerrel is járt, a város megadta magát.
„Az angolok betörtek a főkapun és válogatás nélkül gyilkolni kezdték a lakosokat - ahogy azt parancsba kapták. Borzalmas volt. Férfiak, nők és gyerekek térdre vetették magukat a herceg előtt kegyelemért könyörögve, de őt annyira elöntötte a düh, hogy senkire sem figyelt” - írta Jean Froissart. A krónikás változatát azonban kétségbe vonják a nemrég Limoges-ban és Párizsban talált dokumentumok.
Egy Eduárd által három nappal a város bevétele után írt levélben említés sincs mészárlásról,
sőt a herceg egyenesen irgalmat sürgetett a lakosoknak, mert nem volt szerepük az árulásban,
amely révén egy időre újra francia kézre jutott a város. Michael Jones talált egy 1404-es periratot is, amelyben az szerepel, hogy a francia helyőrség feldühödött tagjai végeztek a lakosokkal, amiért az angolok oldalára álltak.
1346-ban, 16 évesen Eduárd részt vett apja franciaországi hadjáratában, és a Crécy mellett lezajlott ütközetben szerzett nevet magának, amikor Eduárd hosszúíjasaival jelentős csapást mért a franciákra, elveszejtve a főnemesség színe-javát. Ekkor ütötték lovaggá, a walesi hercegi címet 1343 óta viselő fiatal arisztokratát.
Tíz évvel később a poitiers-i csatában elsöprő diadalt aratott, még a francia királyt, II. Jánost is elfogta.
A brétignyi békét követően Aquitánia kormányzója lett. Bordeaux-ban fényes udvartartást rendezett be magának, és innen irányította az angolok megszállta francia birtokokat.
Trónra viszont sohasem lépett, rossz egészségi állapota miatt 45 éves korában, egy évvel apja előtt meghalt. „Mindig is gyanúsnak találtam Froissart elbeszélését, mert annyira nem illett a herceg jelleméhez. Eduárd kemény katona volt, de istenfélő ember” - fogalmazott brit lapoknak Michael Jones.
A hadtörténész szerint legfőbb ideje tisztázni a herceget és helyreállítani hírnevét, hogy elfoglalhassa méltó helyét a szigetország történelmében.
IV. (Szép) Fülöp francia király többek között arról vált híressé, vagy még inkább hírhedtté, hogy 1307. október 13-án, pénteken, lecsapott a középkor legtitokzatosabb lovagrendjére, a templomosokra.
A király eretnekség címén perbe fogatta a rend utolsó nagymesterét, Jacques de Molay-t,
akit 1314 márciusában máglyán megégettek. De Molay amikor a máglyára lépett, megátkozta a templomosok ellen kreált koncepciós per kiötlőit, IV. Fülöpöt, V. Kelemen pápát és a per vádlóját.
Az átok hatott, mert még abban az évben mindhárman meghaltak. IV. Fülöp halála után nem sokkal később, 1328-ban kihalt a Capetingek ága, és a trón oldalágon a Valois családra szállt.
Ez teremtette meg az ürügyet III. Eduárd angol király számára (uralkodott 1327 és 1377 között), hogy leányági öröklésre hivatkozva bejelentse igényét a francia trónra.
A történelembe százéves háborúként bevonult, valójában 117 évig elhúzódó fegyveres konfliktus azzal vette kezdetét, hogy III. Eduárd seregeivel 1337-ben betört Flandriába, és győzelmet aratva a francia seregeken, megszállta a textilipara miatt igen értékes országrészt. A háború első szakaszában a franciák sorozatos veszteségeket szenvedtek el III. Eduárd hadaitól, és a helyzetet csak súlyosbította az 1341-ben kitört nagy pestisjárvány.
A francia királyi hatalom jelentősen meggyengült, és nagy területek feladására kényszerült.
A háborús dúlás és a nyomába járó éhínség, illetve a járvány elviselhetetlen helyzetet teremtett a városokban és falvakban. 1358-ban parasztfelkelés tört ki, amihez a párizsi polgárság is csatlakozott.
A felkelés leverése után a megerősödött franciák sikeres ellentámadást indítottak, és sikerült a korábbi évtizedekben elvesztett területeik nagyobb részét visszafoglalniuk a csatározások során, ám néhány stratégiailag fontos kikötő, így többek között Calais, és La Rochelle is az angolok kezében maradt csakúgy, mint Bordeaux. 1375-ben III. Eduárd és V. Károly francia király békét kötöttek, ám ezzel még korántsem ért véget a hosszúra nyúlt háborús konfliktus.
VI. Károly francia királyon a kitört elmebaj kiélezte a trónutódlással kapcsolatos viszályokat, ami oda vezetett, hogy az Armagnac-ok 1410-ben az angol király segítségét kérték.
Az 1413-ban trónra lépett V. Henrik két évvel később, 1415 augusztusában
komoly haderő élén partra szállt Normandiában.
Henrik elfoglalta Normandiát, és jó taktikával súlyos vereséget mért a számbeli fölényben lévő francia hadakra. 1420-ban a burgundi herceg támogatásával bevonult Párizsba. Henrik 1422-ben elhunyt, a fia pedig a troyes-i szerződés alapján VI. Henrik néven Anglia és Franciaország királyává koronáztatta magát.
Az Armagnac-család azonban továbbra is a trónörököst, a későbbi VII. Károlyt tekintette a korona törvényes várományosának. 1429-ben egy analfabéta parasztlány Jeanne d'Arc meggyőzte a trónörököst, hogy engedélyezze részvételét Orléans ostromában, egy isteni látomás alapján.
A fiatal lány által feltüzelt és fanatizált katonák sikert sikerre halmozva megnyitották az utat Reims felé,
ahol a trónörököst VII. Károly néven királlyá koronázták.
A százéves háború még további csatákat követően több mint egy évszázaddal a konfliktus kirobbanása után, 1453-ban fejeződött be.