A két tudós az 1960-as években egy felvételi problémával foglalkozott: hogyan lehet úgy elosztani a diákokat, hogy mindenki bejusson, de az első helyre beírt helyen kívül elégedett legyen más hellyel is. Végül a megoldást a következő évben, 1962-ben dolgozták ki.
Az addigi eljárásoknak két alapvető hibája volt: a jogos irigység és az őszinteség problémája.
Az előbbi, amikor valakit felvettek volna oda, ahová menni akart, de végül mégsem oda került, az utóbbi, hogy kiderült, rosszul járhat az, aki őszintén a valódi preferenciáit adja meg, ezért taktikáznia kell, hogy a legjobb helyre kerüljön.
A párosítás elméletét az USA-ban alkalmazták először a medikusok rezidensképzésében.
A rezidenspárosító programot 1951-ben vezették be, mivel a decentralizált piac válságba került, ami igen gyakran ahhoz vezetett, hogy egy-egy utóbb kapott jobb ajánlat esetén az érintettek szerződést szegtek.
Meg kell említeni, hogy a szerződésszegés a centralizált (központi felvételi) rendszerben is előfordulhat.
Ebből a feladatból nőtte ki magát később a „stabil házasság problémája”, amelyet az online társkereső oldalak alkalmaznak.
Meglepő módon az online társkeresések jelentős része stabil házasságokhoz vezet,
az így párra találók általában hosszabb, boldogabb házasságban élnek.
A társkereső portálokon az a cél, hogy mindenkinek jusson pár, és még ha az illetők nem is mindig az első helyen megjelölt személyt kapják, de a kínálatból feltétlenül a számukra legjobbat.
A társkeresők átvizsgálják a böngésző személyek profilját,
és kedvteléseik, ellenszenveik, illetve személyiségjegyeik alapján hozzák össze a párokat.
1962-ben az előzőekben már említett David Gale és Lloyd Shapley amerikai matematikusok egy matematikai modellel megoldást kínáltak az addig felmerült problémákra. A módszer három alapelvre épül: a stabilitás (tartós, szilárd kapcsolat,), az őszinteség (nem kell taktikázni, a valódi preferenciákat kell beírni), és a Pareto-optimum, vagyis úgy javítanak valaki helyzetén, hogy azzal nem rontják másét.
A házassági modell ugyanez, csak az iskolák, kórházak és diákok helyett, férfiak és nők a szereplők.
Ezt a módszert alkalmazzák Magyarországon a gyerekek beiskolázásánál, Dániában így osztják szét a napközis helyeket, New Yorkban a zsinagógák például így kapnak rabbit, Kínában, Németországban és Spanyolországban pedig e szisztéma alkalmazásával veszik fel a hallgatókat az egyetemekre.
Angliában ezt a „receptet” továbbfejlesztették a kórházak számára. Rachel Johnson az NHS Blood and Transplant Organ Donation and Transplantation Studies szervdonor és transzplantációs intézet feje, valamint David Manlove, a University of Glasgow egyetem számítástechnikai szaktudósa közösen kidolgoztak egy speciális módszert,
aminek sok szervdonorra váró ember köszönheti az életét.
2007 előtt kizárólag a donor-beteg párt nézték, azaz hogy egy betegnek egy adott donor megfelelő-e, azonban ez a módszer távolról sem működött tökéletesen.
A továbbfejlesztett algoritmus egyszerre több eshetőséget is mérlegel.
Minden párosítási ciklusban 200 beteggel dolgoznak, és a program megkeresi az összes átültetési lehetőséget, ami meglepő módon igen sok, több száz, de akár több ezer is lehet.
Azonban nem csak a beteg-donor párt nézik.
Gyakori, hogy a beteg talál magának donorjelöltet, de vagy a vércsoportjuk, vagy a szövettípusuk nem egyezik.
Például az A jelű betegnek a barátja odaadná a veséjét, de szövettípusuk nem egyezik, B betegnek a felesége odaadná a veséjét, de a vércsoportjuk különböző. Ilyen esetben az lehet a megoldás, hogy az A beteg barátja a B betegnek adja a veséjét, a B beteg felesége viszont az A betegnek.
Ez történik két pár esetén. Három párnál, ha belép egy C beteg is, akinek a barátnője adná a veséjét, de nem kompatibilisek egymással, akkor a barátnő adhatja a B betegnek is, ha esetleg az A beteg barátjáé nem lett volna megfelelő. Az algoritmus így átfésüli az összes lehetőséget, és valamennyi érintett között körbe megy az ép vese.
Mivel az összeillő párokon egyszerre kell végrehajtani a műtétet, mindez igen komoly szervezést igénylő feladat is egyben.