A Vörös Hadsereg 1944. június 22-én elindított Bagratyion-hadművelete, a második világháború egyik legnagyobb szárazföldi offenzívája, augusztusra kiszorította a Wehrmacht megtépázott alakulatait Belorussziából, és a harcok Lengyelország területén folytatódtak tovább. A Bagratyion-hadművelet nyári ütközeteiben a német Közép Hadseregcsoport teljesen felmorzsolódott.
A szövetségesek 1944. június 6-án Normandiában történt sikeres partraszállása pedig lehetetlenné tette, hogy az OKW (Oberkommando der Wehrmacht), a német haderő főparancsnoksága nyugatról vezényeljen át csapatokat a katasztrofális helyzetbe került keleti front megerősítésére.
Augusztus 23-án újabb váratlan csapás érte Hitlert:
Antonescu marsallt, legfőbb kelet-európai szövetségesét I. Mihály király letartóztatta, és bejelentette, hogy Románia fegyverszünetet köt a Szovjetunióval. Két nappal később a Román Királyság hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, és a román hadsereg – ekkor már a Vörös Hadsereggel szövetségben - megtámadta az ország területén állomásozó német alakulatokat.
A Hans Friessner vezérezredes parancsnoksága alatt álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot a váratlan román átállás miatt a bekerítés, és a teljes megsemmisülés veszélye fenyegette.
Az első szovjet előőrsök már augusztus 26-án átlépték az akkori magyar-román határt,
az Úz és a Csobányos völgyében.
A moszkvai szovjet főparancsnokság, a Sztavka rögtön felismerte a Kárpátok átjárói gyors elfoglalásának, majd onnan a magyar Nagyalföldre való kitörés hadászati jelentőségét.
A magyar síkvidék kiválóan alkalmas volt a nyomasztó szovjet páncélosfölény érvényesítésére.
A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport remélt bekerítése után, az ekkor még számban nem túl jelentős magyarországi német magasabb egységek felszámolása pedig megnyitotta volna az utat Ausztria, illetve Dél-Németország felé.
Csakhogy a német hadvezetés is felismerte a magyar területek elvesztésével együtt járó, katasztrófával fenyegető következményeket. Magyarország ezért 1944 októberére a német utóvédharcok egyik legfontosabb helyszínévé vált a keleti fronton. Románia kiugrásával a Harmadik Birodalom elvesztette legfontosabb kőolaj-forrását, a ploesti olajmezőket.
A náci Németország számára a zalai kőolajmezők jelentették az utolsó komolyabb olajtartalékot,
amelynek elvesztése végzetesen meggyengítette volna a Wehrmacht ekkor már krónikus üzemanyaghiánnyal küszködő gépesített egységeit. Az ország gyors szovjet elfoglalás ezen kívül végleg megpecsételte volna a Balkánon állomásozó német magasabb egységek sorsát is, és ami a legnagyobb fenyegetést jelentette, hogy délen a Harmadik Birodalom határain belülre vitte volna át a harcokat.
Hitler ezért elhatározta, hogy bármi áron, de megtartja Magyarországot.
A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport erre a célra átvezényelt egységei, illetve a 2. magyar hadsereg által szeptember elején megindított dél-erdélyi offenzíva, - a hadtörténelembe csak tordai csataként bevonult ütközet -, noha nem érte el legfőbb célját, a szorosok lezárását, de azt sikerült megakadályoznia, hogy a szovjet haderő menetből áttörjön a Kárpátokon.
Malinovszkij marsall 2. ukrán frontja ezért a Kárpátok hegyláncát megkerülve, a Nagyvárad, Szeged, Nyíregyháza és Csap közötti területen kibontakoztatott nagyarányú offenzívával akart kitörni a Tisza vonalához, hogy ott hídfőket létesítve tovább fejlessze támadását a Duna-Tisza-köze, valamint Budapest irányába, és egyidejűleg bekerítse az Erdélyben harcoló német, illetve magyar alakulatokat.
A 2. ukrán front hadmozdulatait északról Tolbuhin marsall 4. ukrán frontja támogatta, ám ez a hadseregcsoport október első napjaiban elakadt a keleti Kárpátokban, és előrenyomulásának üteme jelentősen lelassult.
A kiterjedt hadművelet október 6-án a stratégiai fontosságú erdélyi város, Nagyvárad elleni támadással indult meg.
A német-magyar kézen lévő Nagyvárad a szovjet csapatösszevonások oldalában feküdt, ami ellentámadás esetén könnyen szétvághatta volna az összeköttetést a Vörös Hadsereg támadó magasabb egységei között. A szovjet vezérkar az előző hetek győzelmei és az addigi viszonylag gyors előrenyomulási ütem alapján azt hitte, hogy Nagyváradot menetből beveszik.
A szovjetek nem tudtak arról, hogy Hitler utasítására már szeptember közepétől jelentős német csapaterősítések kezdődtek, amelynek során páncélos- és páncélgránátos hadosztályokat csoportosítottak át az alföldi térségbe.
Az alföldi csatában a német főerőt Maximillian Fetter-Pico vezérezredes 6. hadserege alkotta,
a Magyar Királyi Honvédség magasabb egységei közül pedig Heszlényi József altábornagy 3. magyar hadserege vett részt a több mint két hétig váltakozó kimenetellel zajló véres ütközetben.
Sztálin úgy vélte, hogy a tiszántúli területek, sőt még a magyar főváros, Budapest is egyetlen erőteljes rohammal napok alatt bevehető lesz.
Nem tudni pontosan, hogy a szovjet pártvezető és hadsereg-főparancsnok optimizmusában mekkora szerepet játszott a Moszkvában október 11-én aláírt magyar-szovjet fegyverszüneti megállapodás.
A még szeptember legvégén titokban Moszkvába kiküldött magyar fegyverszüneti delegáció vezetője, Faragho Gábor altábornagy Horthy kormányzó jóváhagyásával ugyanis abban állapodott meg szovjet tárgyalópartnerével, Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztossal (külügyminiszterrel), hogy a fegyverszünet bejelentésével egyidejűleg a honvédség alakulatai frontot váltanak, és átállnak a szovjetek oldalára, az 1. illetve a 2. magyar hadsereg vonalában pedig megnyitják az arcvonalat az oroszok előtt.
Amennyiben Horthy kormányzó október 15-én bejelentett fegyverszüneti proklamációja teljesül, és az átállásba beavatott két hadseregparancsnokhoz is időben eljut a frontnyitásra vonatkozó titkos jelszó,
úgy nagy valószínűség szerint a Vörös Hadsereg valóban napokon belül elérte volna Budapestet,
és a főváros, valamint az ország nagyobb része megmenekülhetett volna az ostrom, illetve az elhúzódó utóvédharcok pusztításától.
A kiugrás a nem megfelelő előkészítés valamint belső árulás miatt azonban órák alatt összeomlott, és október 16-án Szálasi Ferenc hungarista mozgalma német fegyveres támogatással puccsszerűen átvette a hatalmat.
Magyarország háborúból való kiugrásának fegyveres puccsal történt megakadályozása, valamint a „hősi életszemlélet" jegyében az esztelen harcot a végsőkig folytatni kívánó fantaszta nyilasvezér, Szálasi hatalomra juttatása tette lehetővé a német hadvezetés számára, hogy a Budapest térségében összevont alakulatait, köztük elit Waffen-SS páncélos egységeket az alföldi csatatérre vezényelje át.
1944. október hatodikán hajnalban a 2. ukrán front magasabb egységei mintegy 800 kilométer széles frontvonalon lendültek támadásba. A balszárnyon a 46. hadsereg alakulatai rohamoztak a 2. ukrán frontnak alárendelt 1. román hadsereg fedezete alatt, míg a jobbszárnyon a szovjet 40.-ik, illetve 7. gárda-hadsereg tört előre Szurdok-Apahida irányába.
A hadműveleti terv szerint a szovjet 27. hadseregnek Szergej I. Groskov altábornagy 176 harckocsiból és önjáró lövegből álló páncélos-csoportjával megerősítve, és a román 4. hadseregtől támogatva Kolozsvárt kellett elfoglalnia, míg a front főerői Arad északnyugati körzetéből kiindulva Debrecen, Csap, illetve Nyíregyháza irányába indították meg az offenzívát.
A hadművelet célja a német-magyar harcoló alakulatok bekerítése, és a Tisza vonaláig való előretörés volt.
A Sztavkának az volt az elképzelése, hogy a németektől eltanult villámháborús taktikával a Vörös Hadsereg támadó alakulatai képesek lesznek néhány nap alatt kijutni a Tisza vonalához, majd továbbfejlesztve a támadást, tovább nyomulni a Duna-Tisza közén Budapest irányába. A főcsapás Ivan A. Piljev altábornagy páncélos csoportosítására volt bízva, amely a 4. gárda-, a 7. gépesített, és a 6. gárda-lovas hadtestekből állt.
A Piljev-csoport 389 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett.
A szovjet csapásmérő éket A. G. Kravcsenko vezérezredes parancsnoksága alatt a 6. gárda-harckocsi hadsereg további 166 harckocsival és önjáró löveggel erősítette meg. A 2. urán front támadóerőinek a szovjet 5. lég hadsereg 1225 harci gépe biztosított légi támogatást.
A Piljev-harccsoport már az offenzíva első napján áttörte a 3. magyar hadsereg által védett Nagyszalonta és Szeged között húzódó frontvonalat,
mintegy 100 kilométeres szélességben. Heszlényi József altábornagy, hadseregparancsnok, ezért kénytelen volt a 3. magyar hadsereg alakulatait a Tisza vonaláig visszavonni.
Október 8-án a Piljev-csoport alakulatai ugyan súlyos veszteségek árán, de elérték Karcag és Hajdúszoboszló térségét. Nagyváradnál azonban nem a tervek szerint alakult a helyzet, a makacs és jól szervezett ellenállás miatt a szovjet előretörés megakadt.
Malinovszkij marsallnak moszkvai utasításra ezért le kellett mondania a másnapra Debrecen ellen tervezett támadásról, és erői egy részét Nagyvárad körzetébe kellett átvezényelnie, hogy segítséget nyújtson a város bevételével sehogyan sem boldoguló 6. gárda-hadseregnek.
Debrecen elfoglalása így a Piljev-csoport 6. gárda-lovas hadtestére maradt.
A bekerítéssel fenyegető helyzet miatt a 3. magyar, illetve a 8. német hadsereg október 8-án megkezdte egységei kivonását Észak-Erdélyből.
A jelentős szovjet túlerőt a német páncélosok a mesterien alkalmazott mozgóharc –taktikával igyekeztek kiegyenlíteni. Az 1. német páncéloshadosztály Bihartorda irányából nyugati irányba törve, Biharnagybajomnál sikeresen átvágta a szovjet támadócsoport egyetlen utánpótlási útvonalát, miközben a 13. német hadosztály kelet felé kerülve elérte Püspökladányt, bekerítéssel fenyegetve ezzel a Piljev-harccsoport alakulatait.
A 23. német páncéloshadosztály néhány magyar egységgel együtt pedig sikeresen megállította a Debrecen elfoglalására készülő szovjet 6. gárda-lovas hadtest előrenyomulását. Október 10-én az 1. és a 23. német páncéloshadosztály összezárta a harapófogót a szovjet 6. gárda-lovashadtest körül.
A kialakult helyzetben mindkét harcoló fél újabb erősítések bevetésére kényszerült. Az október 16-án Budapesten végrehajtott Szálasi-puccs a német hadvezetés számára lehetővé tette, hogy a kiugrás megakadályozására a magyar főváros körül összevont alakulatait, a 24. páncéloshadosztályt, valamint a legkorszerűbb, félelmetes tűzerejű Tiger-II. „Királytigris" nehézharckocsikkal felszerelt 503. nehézpáncélos-osztályt az Alföldre vezényelje át.
Szolnok térségéből ugyancsak a harcok színhelyére irányították át a német IV. páncélos hadtestet is. A 6. gárda-hadsereg egységeinek bekerítése miatt Malinovszkij kénytelen volt a már a Tiszáig eljutott 109. páncélos hadtestet visszavonni, és a körbezárt szovjet egységek felmentésére küldeni.
A szovjeteknek Nagyváradot csak október 12-én,
a 2. ukrán front tartalékát alkotó Groskov-csoport bevetésével sikerült elfoglalniuk. Nagyvárad szovjet bevétele után a Dél Hadseregcsoportnak az volt a legfőbb célja, hogy a 2. ukrán front jelentős túlerőben lévő alakulatait halogató harcokkal mindaddig feltartsák, amíg a 8. német, illetve a 2. magyar hadsereg alakulatai visszavonulnak a Tisza mögé.
A frissen átvezényelt német csapatok október 19-én heves ellentámadást indítottak keleti irányba azzal a céllal, hogy megteremtsék az összeköttetést a Debrecen alatt harcoló III. hadtesttel.
A támadó német erők Mezőtúrnál legázolták és szétszórták a frontvonalat védő román csapatokat,
ám Debrecen szovjet elfoglalását már nem tudták megakadályozni.
Október 19. és 25. között a második világháború egyik legnagyobb páncélos ütközete bontakozott ki a Hortobágyon. A szovjet erők ugyan október 22-én elfoglalták Nyíregyházát, ám arra már nem volt elég erejük, hogy megakadályozzák a 23. német páncéloshadosztály Újfehértó körzetéből kibontakoztatott taktikai ellentámadását.
A németek elfoglalták Nagykállót, és Nyíregyháza határáig nyomultak. Másnap, október 24-én a visszavonuló német 8. hadsereg alakulatai is elérték Nagykállót, és ezzel a Piljev-harccsoportot teljesen körbekerítették.
A harapófogóba zárt szovjet egységek többször is sikertelenül kísérelték meg a német vonalak áttörését,
ezért Malinovszkij parancsot adott Piljev altábornagynak, hogy a körvédelemhez elégséges erők hátrahagyása mellett hagyja el Nyíregyházát, és egész seregtestével törjön át Nagykálló irányába.
A szovjetek rendkívül nagy veszteségek árán, és csak a felszerelésük zömének hátrahagyása mellett tudtak kitörni a bekerítésből. Október 27-én Nyíregyháza ismét a németek kezére került. A sikeres ellenlökés lehetővé tette a visszavonuló német-magyar csapatok átkelését a Tiszán, illetve, hogy a folyó mögött új védelmi vonalat építsenek ki.
Az alföldi, vagy ismertebb nevén a debreceni páncéloscsata október 31-én, a tiszalöki és a polgári német hídfők feladásával ért véget.
Ha az alföldi páncéloscsata végeredményét nézzük, az kétség kívül a Vörös Hadsereg győzelmével fejeződött be, ám a hadművelet céljai közül a szovjeteknek sem az erdélyi német, illetve magyar hadseregek bekerítését nem sikerült megvalósítaniuk, és azt sem tudták megakadályozni, hogy az ellenség a Tisza mögé visszavonulva új védelmi állásokat építsen ki.
Ezzel pedig meghiúsult Magyarország gyors elfoglalásának reménye is.
Ha az okokat vizsgáljuk, joggal felvetődik az a kérdés, hogy vajon a jelentős számbeli és technikai fölényben álló szovjet haderőnél miért nem válhatott be a villámháborús stratégia? A magyarázat a szovjet és német hadvezetési illetve kiképzési elvek közti különbségben rejlik.
Az 1944-es nagy nyári sikerek nyomán, illetve a román kiugrás utáni zűrzavart kihasználva, a Magyarország ellen tervezett hadműveletben
a szovjet hadvezetés feladta az addig jól bevált hadművészetét,
a széles fronton nagy erőkoncentrációval és nagy mélységbe indított támadás gyakorlatát a gyorsaság kedvéért. Ám a szovjet hadseregen belüli merev irányítási rendszer az egység, és különösen az alegység parancsnokok számára szinte semmilyen önállóságot nem hagyott.
A villámháborús stratégiában éppen az előrenyomulás gyorsasága, pontosabban az ebből származó váratlan helyzetek teszik szükségessé az alsóbb szintű parancsnokok gyors helyzetfelismerő képességét, és az ehhez igazított döntési önállóságát.
A német hadseregben az alegység, sőt a szakasz, illetve rajparancsnokokat is úgy képezték ki, hogy adott esetben képesek legyenek a beosztásukhoz rendeltnél magasabb szintű alakulatok önálló vezetésére.
A német hadvezetésnek ez az alsóbb parancsnoki szinteken érvényesülő viszonylag széles döntési autonómiája adta meg azt a rugalmasságot, ami miatt gyakran a reménytelennek tűnő helyzetekből és létszámhátrány ellenére is ki tudták vágni magukat.
Ezt a vezetési előnyt tudták a maguk javára fordítani az alföldi páncélos csatában is.
Mindez világosan kitűnik a veszteségadatokból, mert amíg a szovjet erők 632 harckocsit és rohamlöveget, illetve 82 ezer katonát vesztettek, ezzel szemben a létszámhátrányban lévő németek vesztesége 133 páncélost és 15 ezer főt tett ki.
A részbeni német taktikai győzelem azonban Magyarország számára igen súlyos következményekkel járt. Az ország több mint fél évre a Harmadik Birodalom véres utóvédharcainak helyszínévé vált , rettenetes emberveszteséget és károkat szenvedve el ez által.