Joseph Bruce Ismay Liverpoolban született, 1862. december 12-én. A férfi apai örökségként került a White Star Line társaság, kora egyik legnagyobb hajózási vállalata élére. A céget John Pilkington és Henry Threlfall Wilson alapította 1845-ben, Liverpoolban. A vitorlás klipperekből álló flottával rendelkező társaság 1868-ban csődbe ment, amelyet ezután Thomas Henry Ismay, Joseph Bruce édesapja, egy jómódú brit hajózási vállalkozó vásárolt meg.
A következő évben Ismay megállapodott Gustaw Christian Schwabe-val, hogy a jövőben az üzletember érdekeltségébe tartozó jónevű belfasti hajóépítő üzem,
a Harland & Wolff fog tengerjárókat építeni a vállalat számára.
Thomas Henry Ismay 1899-ben bekövetkezett halála után fia, J. Bruce Ismay vette át az ekkor már az atlanti átkelési piacon a magát egyik legnagyobbá kinőtt hajózási társaságot.
A 20. század fordulóján két brit társaság, a Cunard Line, és az Ismay, illetve a „Wall Street Napóleonjaként" is emlegetett dúsgazdag amerikai bankár, J. P. Morgan érdekeltségébe tartozó White Star Line szerezte meg a legnagyobb részesedést az atlanti átkelési piacon.
1907-ben a Cunard egyik büszkesége, a Mauretania nyerte el a leggyorsabb atlanti átkelésért járó becses trófeát, a Kék szalagot.
1907 júliusában J. Bruce Ismay, valamint a Harland & Wolff hajógyár elnöke, Lord James Pirrie megállapodtak,
hogy egy minden addiginál nagyobb mérettel, kényelemmel és luxussal felszerelt új hajóosztályt építenek,
válaszul a Cunard jelentette kihívásra.
Így született meg az Olympic-osztály, amelynek második egységét, az RMS Titanicot 1911. május 31-én bocsátották vízre a Harland & Wolff belfasti üzemében.
Ezután alig tíz hónapra volt szükség a gépek és a belső berendezések beszerelésére. A Titanic, korának legnagyobb, és legbiztonságosabbnak kikiáltott óceánjárója, 1912. április 2-án tette meg az első próbaútját.
A 270 méter hosszú, 28 méter széles és egy 18 emeletes házéval vetekedő magasságú óceánjárót dupla hajófenékkel, 16 víz- és nyomásálló biztonsági kamrarendszerrel felszerelve építették meg.
Ezért, valamint hatalmas méretei miatt az „álmok hajóját" már azt megelőzően elsüllyeszthetetlennek nyilvánították, még mielőtt a southamptoni kikötő 44-es mólójáról kifutott volna első, ám végzetesnek bizonyult útjára.
A Titanic 1912. április 10-i kifutása világszenzációnak és rangos társadalmi eseménynek számított.
Az óceánjáró első osztályának két legnagyobb luxuslakosztálya közül az egyiket J. Bruce Ismay foglalta el. A legelőkelőbb európai szállodák pompájával vetekedő első osztályon a kor leggazdagabb és leghíresebb mágnásai, nagyiparosok, bankárok, arisztokraták, és más hírességek adtak egymásnak randevút.
Ismayt a Titanic rossz szellemeként őrizte meg az utókor emlékezete. A katasztrófa napja, 1912. április 14.-e vasárnap, ragyogó verőfénnyel és tükörsima óceánnal köszöntött a hatalmas luxusgőzös utasaira.
Vasárnap lévén, az első osztályon istentiszteletet tartottak, amelyen Edward J. Smith a Titanic kapitánya, és J. Bruce Ismay is részt vettek. Az istentisztelet után Ismay Smith kapitánnyal beszélgetett. A White Star Line elnöke elragadtatással ecsetelte az óceánjáró parancsnokának, hogy az addigi, időarányosan rendkívül jól teljesített útszakaszra figyelemmel micsoda szenzáció lenne, ha a Titanic a szerdára tervezett érkezés előtt már egy nappal korábban, kedd délután befutna New York kikötőjébe,
amelyről a napilapok minden bizonnyal a címoldalukon számolnának be.
Nem tudni pontosan, hogy a White Star Line nagyhatalmú első emberének pressziója mekkora szerepet játszott Edward J. Smith gépháznak adott utasításában, hogy fűtsék fel az addig még üzembe nem helyezett kazánokat is.
Pedig április 14-én délutántól egyre aggasztóbb jégjelentések érkeztek az óceánjáró rádiósfülkéjébe a térségben hajózó gőzösökről, köztük a Charonia, a Baltic, a Mesaba, az America, majd késő este a Californian óceánjárókról.
Este rövid idő alatt hat és fél fokot zuhant a levegő hőmérséklete, a tengervíz hőfoka pedig nullára süllyedt.
Mindez már a jég közvetlen közelségére utalt. Aznap este Smith kapitány a dúsgazdag philadelphiai bankár, Mr. Widener és felesége, Eleanor által adott díszvacsorán vett részt a Titanic első osztályán.
Edward J. Smith este kilenc körül érkezett a hídra,
ahol a szolgálatot adó Charles Lightholler, a Titanic másodtisztje beszámolt a legfrissebb jégjelentésekről, azt is megkérdezve a kapitánytól, hogy nem lenne-e célszerű csökkenteni a Titanic sebességét.
Smith erre nem válaszolt, hanem az őrség megkettőzésére adott utasítást, majd visszavonult a kabinjába meghagyva, hogy ébresszék fel, amennyiben újabb jégjelentés érkezne.
Éjfél előtt húsz perccel, a Titanic orrárbóca megfigyelőkosarában didergő két őrszem, Reginald Lee és Frederick Fleet halvány párafelhőt fedezett fel a holdtalan, koromsötét éjszakába borult óceáni látóhatár felett.
11 óra 40 perckor a csillagfényben sötét tömeg rajzolódott ki a Titanic orra előtt.
Fleet háromszor megkongatta az árbóckosár harangját, majd telefonon megcsörgette a hidat.
A kagylót Joseph G. Boxhall negyedtiszt vette fel, akinek Fleet izgatottan csak ennyit mondott:
Jéghegy, közvetlenül előttünk!"
A szolgálatot ekkor már William Murdoch, a Titanic első tisztje látta el. Murdoch a géptávírón azonnal az „Állj! Balcsavar hátramenetbe!" parancsot küldte a gépháznak, Robert Hitchens kormányost pedig teljes balfordulatra utasította.
A frontális ütközést ezzel a manőverrel ugyan sikerült elkerülni, de azt már nem, hogy a jéghegy a Titanic kormányfél felőli (jobb) oldalán mintegy kilencven méter hosszan végigszántsa a hajó vízvonal alatti héjazatát. A jéghegy okozta sérülés miatt öt rekeszkamrát árasztott el a tengervíz, ezzel pedig a Titanic menthetetlenné vált.
A végzetes hajnalon, 1912. április 15-én Ismay-nek tudnia kellett, hogy a hajó menthetetlen, hiszen erről Thomas Andrews, a Harland & Wolff első osztályon utazó főmérnöke, és Edward Smith kapitány az elsők között tájékoztatta.
Az ütközés után Smith kapitány azonnal a hídra sietett, és magához kérette a hajóácsot, valamint Thomas Andrews-t, a Titanic főkonstruktőrét, majd lementek a Titanic orrába, szemrevételezni a jéghegy okozta károkat.
A szemle után Andrews gyors számvetést készített a hídon,
majd közölte, hogy a Titanic egy-másfél, legfeljebb két órát képes még a felszínen maradni.
Ismay aki közben ugyancsak a hídra érkezett, Andrews diagnózisát hallva felcsattant: „De hát ez a hajó nem süllyedhet el!" Thomas Andrews erre rezignáltan csupán ennyit válaszolt:
Vasból épült uram, és matematikai bizonyosság, hogy el fog süllyedni!"
Ezt hallva Smith kapitány a White Star Line elsápadt elnökéhez fordulva, nyugodt hangon megjegyezte: „Hát megkapja a címlapsztoriját, Mr. Ismay!"
A milliomos kezdetben kivette a részét a mentésből, ám húsz perccel azelőtt, hogy a Titanic végleg hullámsírba merült volna, Ismay maga is beszállt az utolsó előttiként leeresztett mentőcsónakba.
Tette ezt annak ellenére, hogy Smith kapitány utasítása értelmében a nőké és a gyerekeké volt az elsőbbség.
Ekkor még számos hölgy és kiskorú volt a fedélzeten, összesen több mint 1500 ember rekedt a süllyedőben lévő Titanicon.
„Nem néztem egyszer sem hátra. Nem bírtam volna elviselni a látványt, hogy életem főműve az óceánba vész" – mondta később az amerikai szenátusi vizsgálóbizottság előtti meghallgatásán az üzletember.
Ismayt a Titanic 1912. április 15-én hajnali kettő óra húsz perckor történt elsüllyedése után néhány órával később a Cunard társaság angol-magyar kivándorlóhajója, a Carpathia személyzete mentette ki, 705 túlélővel együtt.
A hajó első osztályának ír orvosa, Frank Mcgee osztotta meg a kabinját a férfival. (Érdemes megemlíteni, hogy a Carpathia három hajóorvosa közül Arthur H. Rostron kapitány a fedélköz mentős gyakorlattal is rendelkező magyar orvosát, dr. Lengyel Árpádot bízta meg a mentés irányításával.)
Ismay nem evett semmit, és beszélni sem volt hajlandó
a New Yorkba tartó három napos út során, amit kabinjába zárkózva töltött. „Maga elé nézett a semmibe, remegett, mint a kocsonya, és akkor se figyelt, ha valaki hozzá szólt. Soha nem láttam még ennyire összetört embert" - mondta Jack Thayer, egy akkor 17 éves fiú, aki az édesapját veszítette el a tragédiában, mégis vigasztalni akarta Ismayt.
A vezérigazgató hátralevő éveit állandósult szégyenben élte le, a sajtó előszeretettel támadta személyét. „Szembenézni a halállal az egy tengerész dolga, gyáván menekülni a csőcselékkel a tulajdonos joga" – írta megvetően egy chicagói lap Ismay-ről.
Ismayt Londonban és New Yorkban is kihallgatták, a szemtanúk szerint a milliomos számos gyermeket és nőt segített a csónakokba,
amikor észrevette, hogy az egyiken még van hely számára is.
Lord Morsey, aki a Titanic-katasztrófa angol vizsgálóbírója volt, nem látta megállapíthatónak Ismay jogi felelősségét, azt pedig bizonyítottság hiányában vetette el, hogy Ismay lett volna az, aki rávette Smith kapitányt szabályellenes lépések megtételére.
A vizsgálóbíró rámutatott arra is, hogy a Titanic katasztrófájáig nem volt gyakorlat - köd, és rossz látótávolság esetét kivéve - a hajók sebességének kötelező éjszakai lecsökkentése. „Nem volt más a fedélzeten akkor, Ismay nem vette el senkitől a túlélés lehetőségét" – fogalmaztak a nyomozati anyagban.
Bármi is volt az igazság, a hajómágnás soha többé nem tudta visszanyerni a becsületét.
Ismay lakosztályának egyik, a Titanic roncsai közül felhozott díszes, bronzból készült aranyozott falikara megtekinthető a budapesti Titanic Kiállításon. A tárlaton az eredeti tárgyak látványán kívül számos más történet és titok is feltárul, amelyek kivétel nélkül a szerencsétlenül járt óceánjárórhoz, " az álmok hajójához" fűződnek.
(Forrás: Titanic Kiállítás, Encyclopedia Titanica)