Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Talán már soha sem fogjuk megtudni, hogy Kádár Jánosnak, mint az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után felállított budapesti Quisling-kormány egykori fejének eszébe jutott-e Brezsnyev faragatlan invitálásról egy másik, tizenhat évvel korábbi novemberi nap.
1956. november 3-án a Nagy Imre-kormány honvédelmi miniszterét Maléter Pált a szovjet csapatkivonási tárgyalások folytatásának indokával csalták ki a tököli katonai légibázisra, ahonnan először a börtönbe, majd a bitófa alá vezetett az útja.
Természetesen azóta nagyot fordult a világ, és ha Kádár Jánost nem is fenyegette ilyen veszély, a magyar pártvezető Brezsnyev szokatlanul modortalan betoppanásából pontosan tudhatta,
hogy igencsak kellemetlen tárgyalások elébe néz.
Ebben nem is kellett csalatkoznia az MSZMP KB első titkárának.
Brezsnyev ingerülten szóvá tette, hogy Magyarországon továbbra is „rossz irányba” mennek a dolgok,
annak ellenére, hogy a február 11-i moszkvai tárgyalásokon az SZKP vezetése már nyomatékosan felhívta erre a „magyar elvtársak" figyelmét. Az 1972. február 11-i moszkvai látogatásról a szokásos semmitmondó rövid kommüniké jelent meg a hazai sajtóban, amely a felek teljes nézetazonosságát hangsúlyozta.
Valójában korántsem volt ennyire idilli a Kreml kulisszái mögött zajló fejmosás, amelyben Kádár, és a magyar pártdelegáció részesült. Az 1968-as prágai tavasz eseményei súlyosan frusztrálták az SZKP vezetését és Leonyid Iljics Brezsnyevet, aki elődje, Nyikita Szergejevics Hruscsov puccsszerű eltávolítását követően leplezetlen konzervatív fordulatba kezdett.
Prága után a reform roppant gyanús fogalommá vált a Kreml urai (elvtársai) szemében. Az 1968. január elsejével bevezetett magyar reformcsomag, a gazdaságirányítást decentralizáló, és az előző évtized első felében, a Rákosi-érában az országot a csőd szélére kergető tervutasításos rendszert bizonyos vállalati önállósággal, valamint a piaci szabályozók óvatos elismerésével felváltó új gazdasági mechanizmus
kezdettől fogva gyanakvást keltett Moszkvában.
Ez a gyanakvás tovább nőtt a prágai tavasz kibontakozása, majd Alexander Dubcek reformtörekvéseinek fegyveres erővel történt meghiúsítása után.
Brezsnyev veszélyes precedenst látott a magyar reformban,
pedig a Dubcek-féle csehszlovák kísérlettel szemben, amely a gazdasági reformokkal párhuzamosan politikai fordulat végrehajtásában is gondolkodott, a magyar pártvezetés részről a politikai reform végig tabutémának számított.
Brezsnyev számára azzal telt be a pohár, hogy Budapesten nyílt vita kezdődött az 1968-as új gazdasági mechanizmus továbbfejlesztéséről.
A reformközgazdászok, így többek között Bognár János akadémikus, valamint az MSZMP Központi Bizottságának az új gazdasági mechanizmus mellett kiálló tagjai, így különösen a reformot előkészítő bizottság vezetője, Nyers Rezső, és rajta kívül Fock Jenő miniszterelnök, Aczél György, Ajtai Miklós, valamint Párdi Imre további, a piacgazdasági szemlélet felé nyitó intézkedéseket szorgalmaztak.
Kádár János alapvetően nem reformpárti, hanem konzervatív pártvezető volt, akinél a politikai reformok kérdése fel sem vetődhetett.
Kádár számára 1956 legfőbb tanulsága az volt, hogy a társadalmi stabilitás, az 1960-as évek elejétől kibontakozó konszolidáció csak az életszínvonal fokozatos emelésével lesz fenntartható hosszú távon.
Ezért egyezett bele az 1968-as új mechanizmus bevezetésébe, mivel azt nem célnak, hanem eszköznek tekintette a „szocialista társadalmi viszonyok", azaz a politikai rendszer megerősítésében. Ezt az óvatos nyitást, amely nagyobb hangsúlyt fektetett a szocialista táboron kívüli külgazdasági kapcsolatok kiépítésére is, Moszkva veszélyes elhajlásként értékelte.
Az 1972. február 11-i látogatás alakalmával a tárgyalások, és a díszebéd lényegében Brezsnyev egyoldalú vádbeszéde, kirohanása volt a magyar gazdasági reformtörekvések ellen. Az SZKP főtitkára élesen kikelt a „veszélyes jobboldali elhajlások, a kulturális élet kispolgári nézetei", valamint az úgynevezett kistőkés viszonyok visszaállítása ellen a mezőgazdaságban.
Brezsnyev számon kérte a „szocialista társadalmi igazságosság" érvényesülését, valamint kifogásolta az „éberség" lankadását is, amelyek súlyosan fenyegetik a „testvéri Magyarország" társadalmi fejlődését.
A szovjet fél rendkívül tájékozott volt minden kérdésben,
még a magyar pártvezetők bizalmas körben folytatott beszélgetésiről is pontos információkkal rendelkezett, köszönhetően az MSZMP Központi Bizottságában ülő keményvonalas híveinek.
A korabeli feljegyzések szerint Kádár János nyugodtan tűrte Brezsnyev fejmosását.
A felvetésekből néhányat kapásból elutasított, a nyitva maradt kérdésekkel kapcsolatosan pedig megígérte a problémák kivizsgálását, és szükség szerinti korrigálását. Az MSZMP KB novemberi ülésén ennek jegyében kompromisszumos megoldás született, a reformok további kiterjesztését egyelőre levették a napirendről.
A szovjet pártvezetés azonban továbbra sem volt elégedett, ezért is került sor Brezsnyev váratlanságában fenyegető élű tököli villámlátogatására, november 27-én. A szovjet pártfőtitkár itt már nem csak a februárban megtett kifogásait ismételte meg, hanem konkrét neveket tartalmazó listát nyújtott át Kádárnak, a listán szereplő reformisták haladéktalan elmozdítását követelve.
Kádár átolvasta a listát, majd Brezsnyevhez fordulva a következőket közölte:
Egy név hiányzik még a listáról, az enyém."
A magyar pártvezető természetesen nem óhajtott tengelyt akasztani a Kremllel, ez ellentétes lett volna a meggyőződésével és politikai habitusával. Az új gazdasági mechanizmus részleges felszámolása még további két évig tartó folyamat volt. Nyers Rezsőt és a reformpártiakat elmozdították, az ultrakonzervatívok képviselői, Komócsin Zoltán és Biszku Béla pedig ismét „helyzetbe kerültek".
Utolsó vezéráldozatként Fock Jenőt váltották le a Minisztertanács éléről, 1975-ben. Az őt követő, és 12 évig hivatalban maradó Lázár György szürke egyénisége vált az ekkor kibontakozó, és végül a rendszer összeomlásához vezető „pangás korszakának" jelképévé.
Kádár vesszőparipája, az életszínvonal emelése ezután csak a Magyar Nemzeti Bank nagyhatalmú elnökhelyettese, Fekete János nevével fémjelzett új pénzügypolitikával, nevezetesen a nyugati piacról felvett, és egyre nagyobb államadósságot generáló hitelpolitikával volt biztosítható.
A mértéktelen eladósodás 1982-re csőd közeli helyzetbe sodorta Magyarországot, a mentőövet a Nemzetközi Valutaalaphoz történt csatlakozás jelentette, amit a Kreml már nem tudott megakadályozni. Az 1980-as évekre bebizonyosodott, hogy a szocialista rendszer megreformálhatatlan, és csak rövid idő kérdése a végső széthullása.
