A kilt hivatalos meghatározása szerint, a hagyományos térdig érő skót szoknya, amely a 16. században terjedt el. A ruhadarab a skót nemzettudat egyik szimbóluma is, amely a különböző skót fesztiválokon, vagy akár a Felföldi Játékokon is alapöltözetnek számít.
Ám ha megkérdezünk egy írt, akkor ő azt fogja mondani nekünk, hogy a kilt valójában egy hagyományos, Írországból származó ősi öltözék,
ami csak később, a gaelek (etnikai-nyelvi csoport Írországban, Skóciában és Man szigetén) vándorlásával került Skóciába. Ennél az információnál azért ne felejtsük el a két nemzet örökös versengését, ami többek közt a whiskey gyártásában is megmutatkozik.
Ha viszont egy angollal beszélgetünk, ő egészen biztosan azt állítja majd, hogy a kiletet Thomas Rawlinson találta fel a 18. században.
A legtöbb eredetet igazoló ötlet sajnos mítoszokon és legendákon alapul,
de Hollywood is derekasan kivette részét a történelmi tények elferdítésében. A Rettenthetetlen című híres film a történelmileg pontos öltözködést mindenesetre csak hírből ismeri.
A manapság hordott és ismert kilt mondhatni modern ruhadarab, amely mintegy 270 éve vált népszerűvé. Az is bizonyos, hogy maga a szó skandináv névterületről származik, és többféle jelentést takar. A svéd kilta kötést, vagy borítást, a dán kilte ráncoltat, a régi izlandi kilting pedig szoknyát jelent.
Az egyik történelmi hátteret boncolgató történet szerint a már említett Thomas Rawlinson az 1730-as években az angliai Lichaberben dolgozott vasgyárosként. Egyik nap aztán felfedezte, hogy skót munkásainak a csatos plédje minden bizonnyal túlságosan meleg, és igencsak balesetveszélyes ahhoz, hogy munkaruha legyen.
Ekkor döntött úgy, hogy némi változást eszközöl a nemzeti ruhadarabon,
és levágta a pléd alját. Más szóbeszéd szerint Rawlinson maga is viselte a plédet, és rendkívül kényelmetlennek találta. Például ha a tipikus angliai esős időjárásban elázott a felsőrésze, akkor azt az alsó rész nélkül nem lehetett levenni, és elég kellemetlen viseletnek bizonyult. Ezért inkább levágta a felső részt és konzultált egy szabóval, aki rögzítette a megmaradt szoknya redőit.
Az eddig legjobb magyarázat szerint a kilt szó az ősi „mhor"-ból ered. Ez egy válltól bokáig érő csatos övvel felerősített plédhez hasonlító szövet volt, amit hasonló hangzással plaid-nek neveztek. Több méter hosszú gyapjúszövet kámzsáról van szó, amit gyakran viseltek a kelta druidák.
A kelta vallási rendet alkotó papok, döntőbírók, gyógyítók és tudósok elsősorban az Alpoktól északra és a Brit-szigeteken éltek az ókorban. Híres tanítóközpontjuk a wales-i Angleseyben található (eredeti nevén Ynys Môn), ahol a tavakat varázserejűnek tartották, és ezért Európa különböző részeiből érkeztek ide a druidák.
Annyi biztos, hogy a kiltnek szoknya mivolta ellenére sok előnye volt a hideg és zord éghajlaton.
Viselője szabadon tudott benne mozogni, a terepszínű változatai pedig segítettek a kopár tájakon a rejtőzködésben, anyaga igen gyorsan száradt, és egyfajta takaróként is szolgált a hideg ellen.
Maga a kilt szó eredeti jelentése az, hogy „övezd és tekerd fel".
Néhány kialakult néptáncot csak és kizárólag ebben lehetett ellejteni, és viselői a szoknya alatt bizonyítottan nem viseltek semmit.
A kilt a mai alakját a 16. században nyerte el, amit többféle névvel illettek. A korabeli skótok, angolok, és írek a feilidh-mòr nevű nagy ruhadarabot, vagy csak egyszerűen az övvel ellátott skót kockás szövetkendőt viselték. Az első kettő nagyjából ugyanarra a ruházatra utal, és a használattól függően választották.
Egy hosszú, gyapjúszövetről van szó, melyet a test fölött viseltek és úgy funkcionált, mint egy köpeny vagy, kendő. Az öves kendő viszont egyszerű, nagyon hosszú szövetet jelent, amit a test köré tekertek. „Annak ellenére, hogy a Rettenthetetlen című filmben a bátor skót felkelők mindannyian kiltet viseltek, ez a viselet egyszerűen még nem létezett a 13. és 14. században" – mondta David Smith a Discover Scotland túravezetője.
– A rendezőknek volt egy romantikus képe arról, hogy milyenek lehettek az egykori skót ellenállók, és a filmhez egyszerűen passzoltak a kockás szoknyák, mind hangulatában, mind érzésben. Hiszen ha becsukjuk a szemünket és elképzeljük az egykori hősöket, akkor Skócia hallatán egészen biztosan szoknyában látjuk ezeket a férfiakat.
Ráadásul a film egyes jeleneteiben, például, amikor a skót rebellisek az angolokat gúnyolják, kifejezetten jól mutat, ahogy a meztelen hátsójukat mutogatják. Ezt kilt nélkül nehezen tudták volna a rendezők kivitelezni."
Az első írásos dokumentum, amelyben a kiltet említik, George Buchanan Skócia története című, 1581-ben megjelent művéből ismert. Buchanan a felföldiek ruháját így írta le:
„A férfiak ősei sokféle színű szövetet viseltek, és mindig megtartották ezt a szokást. A többség leginkább a sötétbarna színt részesítette előnyben a viseletében, amely legtöbbször a levelek mintázatát imitálta. Ennek az volt az oka, hogy amikor a fák alatt feküdtek, az sem látszott a ruhájukon, ráadásul ezek a szövetek kevésbé voltak feltűnőek, így a rejtőzködésben is sokat segítettek. A legszigorúbb viharokban is védték viselőjét az esőtől, hótól, széltől és fagytól a szabad ég alatt, de akár még magukra is tekerhették, így takaróként szolgált."
Ez a leírás természetesen elsősorban a csatos plédre utal,
de ahogy az már korábban kiderült, nagy valószínűséggel ez lehetett a mai, klasszikus értelemben vett kilt őse is.
A skót szoknya átalakulása az évszázadok során kevésbé kapott hangsúlyt. A hagyomány szerint viszont fontos szerepet töltött be a felföldi csaták idején, ahol a kilt segítette a harcosokat abban, hogy akadálytalanul menekülhessenek és harcolhassanak. A 18. század eleje az iparosodás kezdetét jelentette Skóciában, ahol jelentős fejlődés történt a textiliparban, majd később a vas - és az acél, a nehéz gépészet, valamint a hajóépítés területén.
A nagy szövetek, a csatos plédek kissé a háttérbe szorultak, hiszen a különféle munkakörülmények miatt viselésük túlontúl nehézkes lett volna. Ezért igen valószínű, hogy a kisebb, öves szoknya természetes módon fejlődött ki.
Az bizonyos, hogy az 1715-ös első jakobita lázadás idején a skót hazafiak már kiltet viseltek.
Az 1746-os cullodeni vereség után az ugyanebben az évben bevezetett új brit törvények megtiltották a tradicionális skót ruházat viselését.
A törvény megszegéséért első alkalommal hathónapnyi szabadságvesztés volt a büntetés,
de ismételt jogsértéséért akár hét évi kényszermunka is járhatott. Csak a felföldi ezredekben viselhették a kiltet és a tartant. A törvény közel 36 évig volt hatályban, és ez az időszak gyakorlatilag egy teljes skót nemzedéket foglalt magában. Ekkor azonban a skótok már megszokták, hogy ugyanazt a ruházatot viselik, mint korábban.
A ma ismert kilt leginkább az egykori felföldi ruhadarabok romantikus újjászületéséből származik. Sir Walter Scott skót költő, regényíró hozta - mondhatni - újra divatba.
Az angol nyelvű romantika kimagasló alakja számos történelmi regényt jegyez. A 17. század végi Robin Hood, Rob Roy történetét feldolgozó 1818-as regényében mind a tartan, mind pedig a kilt kulcsfontosságú szerephez jutott.
És itt az ebből készült filmes alkotás sem tévedett a korhű ruházatot tekintve, hiszen a kiváló katona és harcos, a kardforgatás mestere 1671 és 1734 között élt.
Sir Walter Scott azonban nem csak ennyit tett:
1822-ben magától IV. György királytól kapott megbízatást arra, hogy szervezzen egy egész estét betöltő programot Edinburghban, ahol újjáélesztik a skót hagyományokat, köztük a kilt viselését is.
Közben a viselethez szánt ruhaanyag hossza is jelentősen megnövekedett, már közel öt métert tett ki.
A skót szoknya világháborús egyenruhaként történt használata elsőre talán furcsának hangzik, de J. G. MacKay író ennek előnyeit több oldalról is megvilágította: a katonák egészsége, a ruha hasznossága és kényelmessége, valamint a morálra gyakorolt jó hatása aspektusából.
Nincs ok azt feltételezni, hogy a kiltet viselő alakulatok kevésbé lettek volna egészségesek társaiknál"
– írja az első kapcsán.
„A test legtöbb létfontosságú része deréktájon van, és ezt a kilt melegebben tartotta, mint a nadrág." Hozzáteszi: „...az igazi ellenség nem a hideg, hanem a nedvesség volt. Aki volt már lövészárokban, az tudja, milyen gyakran találkozni vízzel, különösen telente.
- Egyik helytől a másikig gyakorta kellett vízen átgázolva megtenni az utat; ha kevés víz volt, egyszerűbb volt levenni és vállra vetni a kiltet... A kilt rendszeres viselésétől a bőr ellenállóbbá válik, tehát a lábak és a térdek számára semmivel sem elviselhetetlenebb a hideg, mint az arcnak, vagy a kéznek."
A hosszú menetelések során a kilt viselése könnyebbséget jelentett a „nadrágos" ezredekkel szemben, hiszen jelentős szabadságot biztosított a végtagoknak.
MacKay szerint a kérdésben egy másik sarkalatos pont a mustárgáz ügye:
a skótok nem szenvedtek a lábszárukat irritáló, égető érzéstől, hiszen kevésbé volt érzékeny a bőrük.
„Gyakorta okozott égési sérüléseket, ha az emberek leültek a gázzal átitatódott földre" – teszi hozzá a szerző. – „A kilt sokkal vastagabb anyagból készült mint a nadrágok, így a gáz nem tudott annyira könnyen áthatolni rajta, másrészt pedig, amikor az ember felállt, a szabadon lengő anyag sokkal hamarabb és könnyebben ki is szellőzött.
Végül megemlíti a kilt jótékony hatását a morálra, ami véleménye szerint annak tudható be, hogy a mindenki által viselt kilt révén a katonák ösztönözték egymást rendkívüli tettek végrehajtására, és a bátorságra. Ugyanezt a nadrágokról nem lehet elmondani.
A hagyományos kilthez olyan tartozékok is járnak, mint a sporran-erszény, a harisnya, és az öv.
Az első ránézésre kissé bizarrnak tűnő sporran még ma is nagy divatnak számít,
pedig egészen praktikus okokból találták ki. Mivel a szoknyán nem volt zseb, ezért a viselőiknek szükségük volt valamire, amibe az olyan, fontosabb holmijaikat pakolják, mint a puskagolyó, vagy az élelmiszer.
A kevésbé módos polgárok bőrből készült zsákocskákat kötöttek a derekukra, míg a gazdagabbak ezüsttel, bojtokkal, csatokkal, prémekkel (vidra, borz, kecske, fókaprém) díszítették.
A harisnya csak relatíve későn gyűrűzött be a skót férfiak hétköznapjaiba: a legtöbben szerettek ugyanis csupasz lábbal járni.
A fogcsikorgató hidegben viszont szükségük volt valami lábszárakat melegítő alkalmatosságra,
amihez eleinte textileket használtak, amit gumiszalaggal vagy egy kis befont szalmával kötöttek meg a tetején. Idővel a textilből kötött anyag lett, az anyagok egyre színesebbé váltak, és harisnyakötőket is használni kezdtek.
Végül, de nem utolsósorban ott volt a kilthez használt öv, mind a maga 8-10 centiméteres szélességével. Ezek elsősorban marhabőrből készültek, sárgaréz vagy ezüstcsattal, és a legszebbeket drágakövek is díszítették.