Az európai hatalmak évtizedek óta készültek a nagy erőpróbára, amely 1914. július 28-án, az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiának intézett hadüzenetével robbant ki. A Monarchia Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége, Chotek Zsófia főhercegné ellen 1914. június 28-án Szarajevóban elkövetett merénylet miatti hadüzenete után a két szembenálló fél szövetségesei is bekapcsolódtak a háborúba.
Mind a központi hatalmak (a Német Császárság és az Osztrák–Magyar Monarchia), mind pedig az antant (Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország) meg voltak győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzhetik a másikat, és fél év után elhallgatnak a fegyverek.
Nem így történt:
a döntő fontosságú nyugati fronton rendkívül véres állóháború alakult ki
a német, illetve a francia és a brit haderő között, egyik fél sem tudta kicsikarni a döntő győzelmet. A központi hatalmak oldalán hadba lépett az Oszmán Birodalom és Bulgária, 1915-ben az antant oldalán pedig Olaszország, így a gyarmatokon is folyó háború világméretűvé terebélyesedett.
A döntő fordulatot az 1917-es év hozta meg: Oroszország ugyan a forradalmak miatt megkötött breszt-litovszki békével végleg kivált a háborúból, de a németek nem lélegezhettek fel, mert az addig semleges Egyesült Államok hadat üzent Berlinnek.
A háború kitörésekor Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök – a „splendid isolation”, azaz a be nem avatkozás mellett álló közvélemény nyomásának engedve – a semlegesség mellett döntött.
Az amerikaiak többsége ugyanakkor az angolszász Nagy-Britanniával rokonszenvezett, amely az Egyesült Államok legnagyobb kereskedelmi partnere volt, míg a németek iránt többnyire ellenszenvvel viseltettek.
A feszült amerikai–német viszony 1915-ben a mélypontjára süllyedt,
miután a korlátlan tengeralattjáró-háborút meghirdető németek május 7-én megtorpedózták a brit Lusitania óriásgőzöst, és a hajóval 128 amerikai állampolgár is a hullámsírba merült.
(Az Írország partjai közelében elsüllyedt gőzös roncsán a közelmúltban elvégzett vizsgálat megállapította, hogy az angolok tagadásával szemben a németek valós okok alapján hivatkoztak arra, hogy a Lusitania a nemzetközi hadijogot megsértve, álcázott hadianyagot szállított, és ezért katonai célpontnak számított.)
A washingtoni diplomáciai jegyzékek hatására a németek egy időre beszüntették a „korlátlan tengeralattjáró-háborút”, de néhány héttel később
egy olasz gőzöst is figyelmeztetés nélkül elsüllyesztettek, ennek a támadásnak 27 amerikai áldozata volt.
Az incidensek hatására az amerikai közvélemény végérvényesen a németek ellen fordult, és Wilson elnök lehetővé tette, hogy az amerikai bankok nagy összegű kölcsönöket folyósítsanak a harcban álló Nagy-Britanniának és Franciaországnak.
A brit tengeri fölény megtörésére törekvő németek 1917 elején felújították a korlátlan tengeralattjáró-háborút, és újabb amerikai hajókat süllyesztettek el.
A németek erősen alábecsülték Amerika válaszlehetőségeit.
„Még csak jönni sem fognak, mert a tengeralattjáróink el fogják süllyeszteni őket. Ily módon Amerika katonai szempontból nem jelent semmit” – jelentette ki magabiztosan Capelle tengernagy, haditengerészeti államtitkár a Reichstag költségvetési bizottságában, 1917. január 31-én.
Az amerikai közvéleményt felháborította, hogy nyilvánosságra került: Németország azzal számolva, hogy emiatt az Egyesült Államok beléphet a háborúba, támogatást ígért Mexikónak, ha az a 19. században elvesztett Texas és Új-Mexikó visszaszerzése érdekében megtámadja Amerikát.
Washington február 3-án megszakította Berlinnel a diplomáciai kapcsolatokat,
majd a Kongresszus február 22-én 250 millió dollárt szavazott meg, hogy felkészítsék az amerikai haderőt a háborúra.
Miután március végén a németek gyors egymásutánban négy amerikai hajót torpedóztak meg, a közvélemény már egyenesen követelte a hadba lépést. Wilson elnök április 2-án összehívta a Kongresszust, amely 1917. április 6-án hadat üzent Németországnak.
A döntés a 435 tagú Képviselőházban 373 igen és 50 nem, a 96 tagú Szenátusban 82 igen és 4 nem szavazattal született meg.
Az amerikai törvényhozás december 7-én az Osztrák–Magyar Monarchiának is hadat üzent,
a két házban ennek mindössze egyetlen ellenzője volt. Az Egyesült Államok hadba lépésével Amerika rendkívüli ipari-gazdasági ereje az antant potenciálját visszavonhatatlan előnybe hozta a háború harmadik évére a veszteségektől meggyengült Németországgal és Monarchiával szemben.
Amerikaiak az Egyesült Államok hadüzenete előtt is harcoltak már az európai hadszíntéren, így többek között az amerikai pilótákból álló La Fayette repülőszázad a franciák oldalán, illetve a brit és kanadai seregtestek állományába belépett önkéntesek.
Az amerikai hadigépezet lassan, de megállíthatatlanul lendült mozgásba. John J. Pershing tábornok, az Amerikai Expedíciós Haderő (American Expeditionary Force) élére kinevezett főparancsnok csak 1917 júniusában érkezett meg Franciaországba, hogy felállítsa a törzsét.
Az amerikai hadüzenetnek nagyon örült a brit és a francia kormány is, de az antant hadvezetése – a németekhez hasonlóan – nem becsülte túl sokra az amerikai csapatok harci értékét. A francia hadvezetés eleinte a francia csapatokhoz beosztott és hadműveleti szempontból francia parancsnokság alatt álló egységekként akarta bevetni az amerikai alakulatokat.
Washington természetesen hallani sem akart erről, a franciák pedig gyorsan beadták a derekukat.
E kompromisszum eredményeként állt fel az Európában harcoló önálló amerikai hadsereg. Az amerikai segítségre pedig igen nagy szüksége volt az antantnak, mert 1917 végére a németek is magukhoz tértek.
A breszt-litovszki békének köszönhetően a német császári hadvezetés ötven hadosztályt tudott átcsoportosítani a megszűnt orosz frontról nyugatra azzal a nem titkolt céllal, hogy 1918 tavaszán egy utolsó nagy, a háborút eldöntő offenzívával felszámolják az antant erőit.
A németek a támadási tervben a váratlanságra és a gyorsaságra helyezték a hangsúlyt. Erich von Ludendorff tábornagy soha nem látott tüzérségi összpontosítással és harci gáz bevetésével remélte kikényszeríteni a gyors áttörést, hogy ezután a súlyponti szakaszon képzett jelentős német erőfölényt kihasználva áttörjön, és bekerítse az antant csapatait.
Az Európába szállított kétmillió amerikai katonának és a hatalmas mennyiségű hadianyagnak köszönhetően azonban
az antant 1918 tavaszán meg tudta állítani az utolsó nagy német támadást,
majd ellentámadásba átmenve döntő fölényre tett szert. 1918 szeptemberében került sor az Amerikai Expedíciós Haderő első teljesen önálló nagy offenzívájára, amelyet a meuse–argonne-i támadás követett.
A kezdetben váltakozó sikerrel folytatott harcokban az amerikaiak végül megtörték a német ellenállást, és a császári csapatok felbomlottak.
A reménytelen helyzetbe került központi hatalmak 1918 őszén rákényszerültek a fegyverszünet aláírására.
A szétesőben lévő Monarchia részéről az osztrákok és a magyarok november 3-án ezt már külön megtették a padovai fegyverszüneti megállapodás aláírásával, míg a németek 1918. november 11-én írták alá a kapitulációs okmányt.
A háborút eldöntő Egyesült Államok a győzelem után két évtizedre megint az elszigetelődést választotta.
A Párizs környéki békéket a bosszúszomjas Nagy-Britannia és Franciaország diktálta,
mit sem törődve Wilson elnök tizennégy pontjával, az igazságosság és az önrendelkezés elveinek érvényesítésével a békeszerződésben.
A versailles-i rendezés igazságtalanságai ellen az Amerikai Expedíciós Haderő főparancsnoka, Pershing tábornok is élesen kikelt.
A vesztesekre rákényszerített megalázó békerendszer nem teremtett sem igazságosabb, sem biztonságosabb világrendet, sőt a versailles-i rendszer kövezte ki a két évtizeddel később kitört újabb világégéshez vezető utat.
Az Egyesült Államok a versailles-i békét nem is írta alá, hanem külön kötött békeszerződést Németországgal, amiként az éppen Wilson javaslatára létrejött Népszövetségbe, az ENSZ elődjébe sem lépett be. Amerika újabb két évtizedre visszavonult az óceán túlpartjára, a „fényes elszigeteltségbe”.