1917. február elsején a császári Németország meghirdette az utóbb sokat vitatott korlátlan tengeralattjáró-háborút. A német stratégia nem csak az Anglia elleni blokád szorosabbra vonását tervezte,
hanem a Földközi-tenger területén is aktivizálni kívánta a búvárnaszádok tevékenységét.
A mediterrán térségben ekkoriban 36 U-Boot állomásozott, amelyek zömében a császári Németország szövetségese,
az Osztrák-Magyar Monarchia adriai-tengeri hadikikötőiben horgonyoztak.
Ferenc József császár 1916. november 21-én bekövetkezett halála után IV. Károly ült a birodalom trónjára. Az ifjú uralkodó a Monarchia egységének fenntartását tekintette legfőbb céljának, ezért – nem kis részben felesége, Zita császárné ráhatására – titkos béketárgyalások megkezdését tervezte az antanttal, hogy elérje a Duna-menti birodalom háborúból való kiválását.
A korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetése váratlanul és kellemetlenül érte Károlyt; a Monarchia csak vonakodva járult hozzá a hadikikötőit is igénybe venni szándékozó német tervhez.
Ottokár Czernin gróf közös birodalmi külügyminiszter és
gróf Tisza István magyar miniszterelnök a német kérés elutasítását javasolta az uralkodónak,
ám a Hofburgban megtartott tanácskozáson a flotta főparancsnoka, Anton Haus tengernagy támogató álláspontja kerekedett felül.
Olaszország 1915-ben az antant oldalán belépett a háborúba. Az olasz hadba lépéssel a brit és a francia hadiflotta számára megnyílt a lehetőség, hogy az Adriai-tenger olaszországi partszakaszán jelentősebb felszíni egységeket vonjanak össze, elsősorban a dél-adriai térség ellenőrzésére kiválóan alkalmas Brindisi és Valona hadikikötőiben. 1917-ben az antant már nem állomásoztatott nehéz hajóegységeket a csatahajói számára túlontúl is veszedelmessé vált Adriai-tengeren.
A brit és a francia haditengerészeti parancsnokok fejében
elevenen élt a montenegrói evakuáláskor elszenvedett fiaskó:
a francia flotta büszkeségét, a Coubert –osztály zászlóshajóját, a Jean Bart csatahajót kis híján a tenger fenekére küldte egy német tengeralattjáró. A Jean Bart kudarca után az antant sietve kivonta nehézegységeit az Adriáról. A túlparton állomásozó osztrák-magyar flotta sakkban tartására elegendőnek bizonyult az Appennini és a Balkán-fésziget közé zárt keskeny Adriai-tenger földrajzi adottságait jobban kihasználni képes, könnyebb, ám jól manőverező és nagy sebességű cirkáló és romboló flottillák állomásoztatása.
A kényszerű adriai békéhez, és az Osztrák-Magyar Hadiflotta tétlenségéhez azonban nem csak az Olaszországban állomásozó antant flotta,
hanem Anton Haus tengernagy túlontúl óvatos, defenzív stratégiája is hozzájárult.
Haus tengernagy betegesen féltette korszerű csatahajóit, és került minden nagyobb hadműveletet az Adriai-tenger térségében.
A flottafőparancsnok 1917 februárjában váratlanul elhunyt. Az őt váltó horvát származású admirális,
Maximillian Njegovan tengernagy elődjénél jóval kezdeményezőbb fellépést tanúsított.
A korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetése után, az antant lezárta az Adria Jón-tengerre nyíló kijáratát, a keskeny Otrantói-szorost. A halászhajókból átalakított és felfegyverzett brit drifterek flottillája az olasz partoktól kelet felé hajózva mélybe eresztett acélhálóikat vontatott, a szoroson kiosonni szándékozó német illetve osztrák-magyar tengeralattjárók elfogására.
A rádióval is felszerelt drifterek tökéletes biztonságban érezték magukat,
hiszen ellenséges támadás esetén a közeli Brindisiben állomásozó antant cirkálók és rombolók azonnal kifuthattak az esetleges osztrák-magyar hadihajók megsemmisítésére. Az Otrantói-szoros lezárása miatt gyakorlatilag megszűnt az a lehetőség, hogy az adriai kikötőkbe szorult német tengeralattjárók kifussanak portyázni a Földközi-tengerre.
A hadiflottánál a merész kezdeményezőkészségéről híres és igen népszerű Horthy Miklós sorhajókapitány – Ferenc József császár volt haditengerészeti segédtisztje –,
a flottán belül a fiatal törzstisztek rámenős és agresszív új generációját képviselte.
Az Otrantói-szoros lezárásáról vett hírek után saját kezdeményezésére azonnal hozzáfogott a zártörés megtervezéshez.
A haditerv végrehajtásához elnyerte a flottafőparancsnok, Njegovan tengernagy jóváhagyását is. Horthy sorhajókapitány, az osztrák-magyar flotta legkorszerűbb gyorscirkálója, az SMS Novara parancsnoka pontosan tudta, hogy a hadművelet végrehajtása során nem a könnyűfegyverzetű drifterek, hanem a várhatóan Brindisiből kifutó és jelentős túlerejű antant-flotta jelenti egységei számára a legnagyobb fenyegetést.
Horthy kiharcolta, hogy Njegovan tengenagy a Novara- osztály mindhárom egységét, valamint az ugyancsak modern SMS Csepel és SMS Balaton rombolót bocsássa a rendelkezésére. A támadókötelék az SMS Novara, az SMS Saida és az SMS Helgoland gyorscirkálókból állt, míg a fedezetet a 32 csomós (kb. 60 km/óra) sebesség elérésére képes, gőzturbina hajtású Csepel és Balaton rombolók adták.
A teljes támadó flottillát Horthy sorhajókapitány vezényelte,
a haditerv szerint önálló műveletekkel is megbízott rombolókötelék élén pedig Lichtenstein herceg, fregattkapitány állt. Horthy részletesen kidolgozta a bevetési tervet, még arra is kiterjedt a figyelme, hogy az ellenség megtévesztésére leszereltesse a cirkálók magas orrárbócait.
( Távolról szemlélve az alacsony építésű cirkálók illetve rombolók sziluettje nagyon hasonló volt egymáshoz, az egyedüli azonnal észrevehető különbséget a cirkálók jóval magasabb árbócai jelentették. A cirkálók ugyanakkor erősebb hajótüzérséggel rendelkeztek, mint a rombolók.)
A támadókötelék 1917. május 14. késő este a sötétség leple alatt futott ki a cattarói hadikikötőből. (Cattaro a mai montenegrói Kotor) A rombolókötelék Lichtenstein herceg parancsnoksága alatt, már egy órával a cirkálók kifutása előtt elhagyta a kikötőt. „ Úgy számítottam ki az időnket, hogy az Otrantói-szorost közvetlenül megelőző magasságot akkor érjük el, mikor a derengés a célzást már éppen lehetővé teszi" – írja Horthy visszaemlékezésében. (Forrás: Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990)
Az ellenséggel először a cirkálók előtt haladó rombolókötelék vette fel a harcérintkezést.
Hajnali három óra körül Lichtenstein fregattkapitány egy Brindisibe tartó ellenséges köteléket fedezett fel, két nagy szállítóhajót, egy olasz romboló fedezete alatt.
A Balaton és a Csepel azonnal támadásba lendült, majd rövid tűzharcban mindhárom hajót a tenger fenekére küldte.
Horthy gyorscirkálói a tervezett időpontban érték el az őrhajók vonalát; a hajnali derengésben felbukkantak az első angol drifterek. A tengeri hadviselés szabályait betartva, Horthy sorhajókapitány cirkálói tűzmegnyitása előtt felszólítást küldött a brit drifterek kapitányainak, hogy személyzetükkel együtt szálljanak csónakokba, és hagyják el hajóikat.
A meglepett őrhajók személyzetének többsége teljesítette is a tüzelésre kész osztrák-magyar cirkálók utasítását,
ám akadtak köztük bátor, mindenre elszánt parancsnokok,
akik nem törődve a modern gyorscirkálók jelentette erőfölénnyel, egyetlen lövegükkel tüzet nyitottak Horthy hadihajóira. Az osztrák-magyar cirkálók viszonozták a tüzet, és a kialakult tűzpárbajban 12 driftert elsüllyesztettek, tízet pedig véglegesen harcképtelenné tettek.
A brit flottilla 50 tengerészt vesztett halottakban, 75-en pedig fogságba kerültek. Horthy valamennyi vízbe került angol hajótöröttet kimentett, és a fedélzetére vett. A küldetést ezzel sikeresen teljesítették is, ám a neheze még hátravolt.
A drifterek elsüllyesztésük előtt vészrakéták fellövésével, és rádión is leadták a jelzést, hogy ellenséges cirkálók támadták meg őket. A válaszra nem kellett sokat várni. A Novara, a Saida és a Helgoland alighogy befejezte a hazafelé, északnak tartó fordulót, Lichtenstein hercegtől rádiótávirat futott be a vezérhajó, a Novara parancsnoki hídjára.
A herceg azt jelentette, hogy Durazzo ( ma Durres, Albánia) magasságában jelentékeny, három cirkálóból és nyolc rombolóból álló ellenséges csoportosítást fedezett fel, amelyek feltehetősen a drifterek vészjelzésére futottak ki Brindisiből.
Lichtenstein fregattkapitány azt is közölte Horthyval, hogy az ellenséges cirkálók tüzet nyitottak egységére,
és a part felé szorítják őket, hogy elvágják útjukat Cattaró irányába. Horthy egy pillanatig sem habozott, hanem azonnal elrendelte, hogy cirkálói forduljanak szembe az ellenséggel.
A jelentős túlerővel nem törődve, a Novara, a Saida és a Helgoland teljes gőzzel megindult az antant flottacsoportosítás felé, hogy felmentse Lichtenstein szorongatott helyzetbe került rombolóit. Az osztrák-magyar cirkálók közeledését észlelve, Alfredo Acton ellentengernagy brit-olasz köteléke félbehagyta a Csepel valamint a Balaton üldözését, és Horthy közeledő hadihajói ellen fordult.
Lichtenstein egységei ezzel szerencsésen megmenekültek, az üldözésüket folytató Aquila olasz rombolót jól irányzott sortűzzel elsüllyesztették, és sértetlenül befutottak Cattaró hadikikötőjébe.
Közben, reggel 9 óra 28 perckor az antant-kötelék zászlóshajója, az élen haladó HMS Dartmouth 12 kilométerről tüzet nyitott az osztrák-magyar csoportosítás élén haladó Novarára.
Az angol tüzérek hihetetlenül pontosan céloztak:
az első sortűz lövedékei hatalmas víztölcséreket keltve, alig néhány méterrel a Novara orra előtt csapódtak a tengerbe. Még ezt megelőzően az olasz rombolók torpedótámadást kíséreltek meg a három osztrák-magyar cirkáló ellen, ám a heves elhárító tűz visszaűzte őket saját cirkálóik védőszárnyai alá.
Néhány pillanat múlva a HMS Bristol is tüzelni kezdett; a brit cirkálók megpróbálták tűzvillába fogni Horthy hadihajóit.
Az osztrák-magyar gyorscirkálók 100 mm-es főlövegekkel, a nehezebb brit cirkálók viszont pusztítóbb, és nagyobb lőtávolságú 150 mm-es hajóágyúkkal voltak felszerelve, így egyértelműen erőfölényben voltak Horthy hajóival szemben. Horthy tisztában volt azzal, hogy a brit cirkálókra csak akkor tud a kisebb kaliberű lövegeivel hatásos tűzcsapást mérni, ha sokkal közelebb megy hozzájuk. A Novara-osztály gyorscirkálóit már felszerelték az ekkor még újdonságnak számító füstgenerátorokkal, ezért Horthy elrendelte hajói elködösítését. (A haditengerészet történetében az ez volt az első alkalom, hogy tengeri csata közben alkalmazták az elködösítést.) Az akció tökéletes sikerrel járt, és a három gyorscirkáló alig 4,5 kilométerre bukkant elő a mesterséges ködből, közvetlenül a megrökönyödött brit cirkálók orra előtt. A számukra legtökéletesebb lőtávolságból Horthy azonnal tüzet vezényelt, mire a két brit cirkáló sietve visszavonult, hogy ismét felvegye a saját ágyúi számára ideális lőtávolságot. Horthy cirkálói ügyesen manőverezve egy darabig elkerülték a komolyabb találatokat, ám a Helgolandot 9 óra 50 perckor súlyos telitalálat érte. Húsz perccel később az egyik angol cirkáló 150 mm-es lövedéke pedig a Novara parancsnoki hídja mögött csapódott be.
A detonáció azonnal megölte Szuborits Róbert sorhajóhadnagy, első tisztet, és a hídon tartózkodó Horthy is súlyosan megsebesült.
Öt repeszszilánkot kapott, egy tüzes, több mint egy kilogrammos repesz pedig a sapkáját leverve ütötte át a híd páncélozott falát.
Szinte isteni csoda, hogy a parancsnok nem szenvedett halálos sérülést. Horthy a robbanás miatt átmenetileg megsüketült, égési sérüléseket szenvedett, majd rövid időre elvesztette az eszméletét is.
Csak a gyengélkedőn tért magához, és amikor megtudta, hogy Szuborits sorhajóhadnagy hősi halált halt, a parancsnokságot ideiglenesen a másodtisztjére, Witowsky sorhajóhadnagyra bízta.
Nem sokkal később azonban megparancsolta, hogy vigyék fel a hordágyát a hídra,
és ismét átvette az irányítást. 10 óra 30 perckor a Novarát újabb, és az előzőnél is súlyosabb találat érte; a cirkáló 16 kazánjából nyolc azonnal leállt, ez után már csak percek kérdése volt, hogy a hajó teljesen mozgásképtelenné váljon.
A gépházban a cirkáló menetképességének visszaszerzéséért vívott megfeszített küzdelem azonban kudarcba fulladt: a Novara gépei 10 óra 55 perckor leálltak.
Az ellenség a vezérhajó megbénulását észlelve, rombolóival torpedótámadásra indult
az így már könnyű zsákmánynak vélt Novara ellen. A Saida azonban kivált a kötelékből, és önfeláldozó módon, egymaga szembefordult a közeledő olasz rombolókkal, amelyeket heves ágyúzásával ismét megfutamított.
E hősies akció azonban legfeljebb csak késleltethette a Novara végzetét; a mozgásképtelen gyorscirkálónak nem volt semmi esélye sem a brit cirkálók lövegeivel szemben.
Ám ekkor hirtelen csoda történt: az ellenséges kötelék hirtelen beszüntette a tüzelést, hátraarcot hajtott végre, majd teljes gőzzel elindult Brindisi felé. A csoda a látóhatár fölé emelkedő fekete füstfelhők képében jelentkezett: a Sankt Georg páncélos cirkáló vezetésével a cattarói flotta nehéz egységei közeledtek teljes gőzzel, erős romboló és torpedónaszád-fedezet alatt.
Acton ellentengernagynak semmi kedve sem volt kitenni magát az osztrák-magyar páncélos cirkálók és csatahajók megsemmisítő tüzének, ezért sietve elinalt az ütközet helyszínéről. Így ért véget az első világháború legnagyobb és legjelentősebb földközi-tengeri ütközete,
amelyet a hadtörténet a jütlandi csata után az első világháború második legfontosabb tengeri ütközeteként tart számon.
A Horthy parancsnoksága alatt álló osztrák-magyar cirkálócsoport mesteri hadmozdulata a Royal Navy tengerészeti akadémiáján is tananyag lett. A sikeres zártörés miatt az Otrantói-szoros közel egy évig nyitva maradt, az antant haditengerészeti egységei pedig megtanulták respektálni az Osztrák-Magyar Hadiflottát; soha többé nem kíséreltek meg nagyobb hadműveletet sem az adriai hadikikötők, sem pedig a Monarchia flottája ellen.
A közös flotta hadilobogóját – amíg létezett – soha nem érte folt és szégyen.
A „nagy háború" adriai csatáit – szemben a második világégés mindenféle emberséget nélkülöző tengeri ütközeteivel - még mindkét oldalon a tengerészhagyományokat és becsületkódexet szigorúan megtartó, a 19. századi lovagiasság szellemében harcoló úriemberek vívták meg egymással.