„Érdekes, de ilyen az élet körforgása" – kommentálta a nem mindennapi látványt Alisa Schulman tengerbiológus, cetszakértő, aki a Dana Wharf cetmegfigyelő hajó személyzetének tagjaként volt szemtanúja a kaliforniai Catalina-sziget közelében észlelt eseménynek.
Az Orange megyei Dana Wharf Whale Watching társaság már 1971 óta szervez a Csendes-óceán kaliforniai partvidékén cetmegfigyelő túrákat.
A partvidék vizei a hűvös Kalifornia-áramlatnak köszönhetően különösen gazdagok planktonban,
aminek köszönhetően ez a térség számos nagytestű cetfaj, így többek között szürkebálnák (Eschrichtius robustus) hosszúszárnyú bálnák (Megaptera novaeangliae) valamint csukabálnák (Balaenoptera acutorostrata) kedvelt vonulási területe.
A Dana Wharf éppen Catalinától délre hajózott a nyílt vízen, amikor Todd Mansur kapitány
a ködös időben egy, a felszínen sodródó sötét tömegre figyelt fel a hajó tatja mögött.
Amikor a hajó megfordult és a felszínen lebegő test közelébe ért, kiderült, hogy egy elpusztult csukabálna tetemét sikerült felfedezniük.
Az óceán felszínén sodródó tetemet közelről megvizsgáló Alisa Schluman megállapította, hogy a döglött csukabálnának hiányzik a nyelve, és a torkán számos mély harapásnyom azonosítható.
A tengerbiológus szerint mindez csalhatatlan jele, hogy kardszárnyú delfinek (Orcinus orca) végeztek a bálnával, mivel csak erre a tengeri csúcsragadozóra jellemző, hogy kisebb csoportokba verődve
megtámadja és elpusztítja a bálnákat kizárólag azért, hogy megszerezze és megegye a nyelvüket
.
A kaliforniai partvidéken már többször megfigyelték, amint nomád kardszárnyú delfinek szürkebálnákat üldöztek hosszú órákon át, hogy végezzenek a felnőtt állatoktól leválasztott fiatal egyedekkel, amelyeknek mindig csak a nyelvét ették meg.
A kardszárnyú delfinek, miután kitépték az elpusztított csukabálna nyelvét, magára hagyták a tetemet a közelben ólálkodó kékcápák (Prionace glauca) legnagyobb örömére. A Dana Wharf személyzetének rögtön feltűnt, hogy a tetem körül rengeteg háromszög alakú cápa hátúszó hasítja a víz felszínét.
Amikor leállították a hajó motorját és a Dana Wharf megállt,
a cápák ismét nekibátorodva kisebb falkákban vetették rá magukat a csukabálna tetemére.
Frank Brennon a Dana Wharf személyzetének tagja azonnal egy GoPro kamerát merített a vízbe a nem mindennapi látvány megörökítésére. A kamera által felvett ritka jelenet az alább beágyazott videón tekinthető meg.
Meglepett, amit láttam, a keresőben egyszerre tizenhárom cápát számoltam meg. Mindenütt cápák voltak."
- Szinte rendezetten viselkedtek, egymást váltva lakmároztak a tetemből, nem úgy, mint egy klasszikus zabálási téboly esetén – nyilatkozta a The Orange County Register internetes hírportálnak a tengerész. Mivel az elpusztult csukabálna teteme csak félig süllyedt a vízbe, a kékcápák nem egyszer még a fejüket is a felszín fölé emelték a jobb harapás érdekében.
„Soha sem láttam még egyszerre húsz cápát lakmározni egy cet teteméből" –jegyezte meg a tengert már évtizedek óta járó tengerbiológus. „Nagyon egyedi volt. A faj, a hely, és a cápák száma mind-mind különleges körülménynek számít" – fűzte hozzá Alisa Schluman.
A cápafajok túlnyomó többsége nem veti meg a dögevést, és az, a „zabálási tébolynak" nevezett jelenség is jól ismert a tengerbiológusok előtt, amikor bizonyos cápafajok a könnyű zsákmánytól egyfajta tudatbeszűkült állapotba kerülve, extázisba esve marcangolják a prédát.
Az utóbbi évek megfigyelései azonban jelentősen árnyalják a sokáig általános magatartásnak tekintett zabálási tébolyról kialakított felfogást.
Kétségtelen tény, hogy nem túl egyszerű és nem is veszélytelen feladat víz alatt megfigyelni a cápák tömeges táplálkozását.
Viszont ezek az észlelések kivétel nélkül azt mutatják, hogy
a „zabálási téboly" korántsem annyira spontán, rendszertelen és hektikus magatartás,
mint ahogy azt korábban a kutatók gondolták. A Dana Wharf személyzete által megörökített videót újabb fontos tudományos értékű bizonyítéknak tekinthetjük az előbbiek igazságtartalmára.
A felvételen megfigyelhető, hogy a kékcápák egymást váltva, kvázi turnusokban vetik rá magukat a könnyű prédára még arra is vigyázva, hogy ne okozzanak sérüléseket egymásnak a lakmározás közben.
A kékcápáknál, de a bronzcápáknál (Carcharhinus brachyurus) valamint a közönséges rókacápáknál (Alopias vulpinus) is megfigyelték, hogy a fő táplálékukat alkotó kisebb rajhalakra gyakran csoportokban vadásznak, és a vadászcsoporton belül koordinált taktikát alkalmaznak a minél sikeresebb prédálás érdekében.
E taktika része a nagyobb halrajok megbontása, kisebb részekre szeparálása, és a halak bekerítése is, hogy ne tudjanak egérutat nyerni.
A zsákmányolás során – csakúgy, mint a most megfigyelt dögevésnél – a ragadozók mindig egymást váltva lendülnek támadásba, ezzel biztosítva, hogy a vadászatban részt vett mindegyik egyednek jusson a zsákmányból.
Az egyre újabb felfedezések nyomán számos, a cápák viselkedésével kapcsolatos korábbi nézetet felül kell vizsgálni. A terepi megfigyelések egységesen arra utalnak, hogy ezek a ragadozók sokkal intelligensebbek és jóval összetettebb módon viselkednek annál, mint amit eddig feltételeztek róluk.