A piramisok iránti szenvedélye az elkövetkező négy évben sem fog lappangani, hiszen 2017 decembere óta a Holland-Flamand Kairói Intézet előadója, valamint a leideni és leuveni egyetemek PhD kandidátusa. Ez a pozíció igen kiemelkedő és egyedülálló lehetőséget jelent. Hogyan telt az első hónapja az egyiptomi fővárosban, és mennyire sikerült a kairói szakmai élet lüktetésébe belefolynia?
Az első hónap sok kihívást tartogatott számomra mind szakmailag, mind pedig a privát életemben, hiszen nem egyszerű új életet kezdeni egy másik országban.
Ez nekem különösen nehéz, mivel az elmúlt három évben utazó régészként éltem,
negyedévente új országba költöztem és mindvégig egy hátizsákból éltem.
Most ezzel szemben Kairóban letelepedtem, minden nap bejárok a munkahelyemre, tanítok, vagy a doktorimon dolgozom. A szakmai élet tekintetében a „kairói közösséghez" tartozás első fontos pillére a nyílt bemutatkozó előadásom lesz január 18-án, emellett januárban elindulnak a kurzusaim is, amiket az etikus régészet témakörében tartok majd a diákjaim számára.
Még el sem érte a harmincéves kort, de a korábbi évek egyiptomi expedícióinak ezek szerint máris meglett a pozitív hozadéka. Szakmai berkekben mennyire ismerik odakinn a nevét?
Régészként számomra az igazi elismerés nem az, hogy hányan ismerik a nevemet, hanem hogy minden ásatásra, ahol valaha dolgoztam, mindig visszahívtak.
Ha az embert a British Museum alkalmazza, sőt, új expedícióra hívja vissza magasabb pozícióba, azt úgy érzem, hogy szakmai elismerésként értékelhetem.
A tavalyi évben több ásatásra már egyszerűen nemet kellett mondanom, mert nem bírtam fizikailag.
A szakmai elismerés másik jele, hogy megkaptam ezt a doktori pozíciót és az intézetemben egy-egy szemeszterre, méghozzá neves egyetemekről érkezett holland és belga BA és MA szakos hallgatókat taníthatok.
A sok utazás, a különböző munkaadók és a mostani kairói életem kapcsán persze sok embert megismertem a szakmai berkeken belül, de az önmagában nem érdekes számomra, hogy hányan tudják, ki is az a Pabeschitz Virág.
Milyen munkafolyamatok várnak önre az elkövetkezendő fél évben, és előreláthatólag lesznek-e terepi ásatásai is az intézeti kutatómunkája, valamint a tanítás mellett?
Mivel hetente tartok szemináriumokat és a doktori írásával is haladnom kell, ezért terepi munkám előreláthatólag nem sok lesz az elkövetkező pár évben – de soha ne mondd, hogy soha. Úgy vélem, hogy a doktori feltétele annak, hogy biztosítsam a helyemet a szakmámban, így most ennek kell az elsődlegesnek lennie az életemben – bármilyen csábító is lenne a könyvtárat felcserélni ismét a sivatagra.
Időnként hiányzik az az adrenalin, amit az expedíciók jelentettek számomra,
ugyanakkor szeretek esténként vízipipázni a Nílusra néző teraszomon, egy jó könyvvel a kezemben.
Jól esik egy picit nyugodtabb életet élni most, szerencsés vagyok, hogy a doktorim írása nem Európához köt, ez a környezet számomra sokkal inspirálóbb a kutatómunkában.
A diákjai számára milyen előadásokkal készül: rugalmasan alakíthatja a tanrendet, esetleg bele tud vinni valamennyit a magyarság történetéből is?
Amikor jelentkeztem a pozícióra, a doktori tervem mellett egy tanítási tervet is be kellett nyújtanom. A terepen töltött évek alatt kikristályosodott számomra, hogy milyen terület érdekel leginkább és erre szerettem volna a tanrendemet alapozni.
Ez pedig az etikus régészet, amely egyfajta reflexió arra, amit mi, régészek csinálunk ahogyan jelen vagyunk a társadalomban, valamint arra is, hogy milyen szerepe van, vagy lehet a régészetnek napjainkban. Én mindig büszkén vállalom, hogy magyar vagyok, mert úgy érzem, hogy ez fontos szerepet játszott és játszik a karrieremben.
Talán ebből fakad a Holland Intézet kifejezett kérése,
hogy a kairói nyílt bemutatkozó előadásomat a magyar egyiptológia történetéről tartsam.
Ennek pedig nagy örömmel teszek eleget, ahol így már a diákok is hallhatnak a magyar történelemről.
Az ArcheoDream nevű blogján sokszor naprakészen tudósít a követőinek egy-egy ásatás publikálható részeiről is. Láthattuk már önt szélsőséges helyzetekben, amikor gyakorlatilag fürdőszobája és ágya sem volt Szudánban. Melyik volt a legemlékezetesebb, legkirívóbb esete, amit az eddigi karrierje során átélt?
Sok érdekes szituációba keveredik az ember lánya terepi régészként,
a legnehezebb dolgom egyértelműen Szudánban volt,
ahol tényleg sem fürdőszoba, sem áram, sem vezetékes víz és internet, de még térerő sem nagyon volt.
Ez azt jelentette, hogy 11 héten keresztül szinte teljesen el voltunk zárva a külvilágtól, ami nagyon érdekes élettapasztalat volt.
De megemlíthetném azt is, amikor 2017 év végén elindult Moszul visszafoglalása
és mi éppen Kurdisztánban dolgoztunk, pár órányira a fronttól
egy gyönyörű helyen, miközben a rádióban élőben közvetítették a harci eseményeket. Nemcsak történelmi pillanat volt, de érdekes élmény is.
Itthoni tartózkodásai alatt már többször tartott előadást a tanrendje fő témájáról, az etikus régészetről. Ha össze kellene foglalnia, ön szerint mik lennének az etikus régészet alapjai?
Ezzel a témakörrel könyvek ezrei foglalkoznak, úgyhogy ez nehéz kérdés. Először is a régész az ásatás során olyan munkát végez, ami megismételhetetlen. Ha egyszer valamit feltártunk, csúnyán mondva kiástunk, akkor azt el is pusztítottuk.
Azok a rétegek, azok az emlékek már úgy, abban a formában sosem lesznek ott. Egy feltáró régész az egész emberiség irányába felelősséggel tartozik azt illetően, hogy az ásatását miként dokumentálja, milyen információkat jegyez fel, majd hogy azokat feldolgozza és publikálja-e. Másodsorban a régészeknek felelősségük van abban is, hogy tájékoztassák a nagyközönséget a munkájukról és adjanak át ebből valamit a társadalomnak, edukálják őket.
Ezt nagyon fontosnak tartom,
hiszen mi más értelme lehetne a munkánknak, mint az, hogy a ma élő emberek tanulhassanak a múlt eseményeiből.
De sok egyéb kérdéskör is kiemelhető, akár az illegális régiségkereskedelem, a tárgyak tulajdonjogi kérdései, vagy éppen az elhunyt emberek maradványainak feltárása kapcsán.
A doktorimban például azt a kérdéskört kutatom, hogy a régészeti expedíciók milyen hatást gyakoroltak a helyi lakosságra az 1960-as évek núbiai UNESCO kampánya során.
Régészként az ásatást vagy az etikus elbánást helyezné előtérbe? Van erre bármilyen sztenderd, íratlan szabály az archeológia berkeiben?
Vannak írott szabályok, mint az egyes országok régészeti etikai alapdokumentumai, de ahol ilyen nincs, ott is azt mondanám, hogy tanulmányai során minden régész érinti valamilyen formában ezeket a témaköröket.
Számomra nem kérdés, hogy ha a helyi közösségekkel való kapcsolatról van szó, akkor minden esetben ők írják felül a régészeti ásatás kívánalmait. Ha egy adott terület túl veszélyes és nem találunk megoldást a biztosítására, akkor nem küldöm a munkásaimat tovább ásni, de szerintem ezzel minden kollégám így van.
Ez egy nyilvánvaló íratlan szabály: a régészet sosem lehet fontosabb az emberéletnél.
Zahi Hawass professzor idei projektje, hogy megtalálják és régészeti úton feltárják Kleopátra temetkezési helyét. Milyen más izgalmas régészeti feltárásokra készülnek még a közeljövőben Egyiptomban?
A Kleopátra-projekt, vagy a Nofretiti-projekt már nagyon régóta húzódó ügyek, kíváncsian várom, hogy mik lesznek a tudományos eredmények.
Egyiptomban számos feltárás folyik, éppen most olvastam a minisztérium összeállítását, ahol 2017-ből 32 fontos régészeti felfedezést emeltek ki.
Az ásatásoknak csak igen kis része éri el a nagy sajtóorgánumokat,
de ettől függetlenül nagyon sok szakmailag fontos feltárás zajlik Egyiptomban.
Napjainkban is zajlanak ilyen projektek, példaként megemlíteném az osztrák kollégák Kom Ombo-i feltárásait, ahol az itteni első átmeneti korból származó lenyűgöző temetőre bukkantak, de a piramisépítők városának feltárása is pár héten belül újrakezdődik.
A tavalyi évben a kolosszális méretű I. Pszammetik szobrot megtaláló lipcsei kollégák szintén visszatérnek Kairóba.
Az egyiptológusok és régészek nap mint nap végzik a munkájukat, és reméljük, hogy egyszer a kisebb feltárások illetve a terepi iskolák is szerepelnek majd az újságokban, valamint felkerülnek a könyvespolcokra.