Az első templomi harangok Itáliában készültek még a késői antik időkben, az 5. században. A harangöntés és harangozás szokása innen terjedt el a koraközépkori Európában, Itália után elsőként Franciaországban, Angliában, majd a Német-római Birodalom területén.
A korai időkben a harangöntés a kolostorok, elsősorban a bencés szerzetesek privilégiuma volt,
csak később vált polgári kézművesek megbecsült mesterségévé. A harangszó eredetileg a zsolozsma kezdetének jelzésére szolgált, és csak a 15. századra vált általánossá a harang hangjának imajelző szerepe.
A déli harangozást először az 1413-as kölni zsinat rendelte el,
de csak pénteki napra, Jézus Krisztus kínszenvedésének emlékére. A napi háromszori harangozás szokása a 15. század későbbi évtizedeiben terjedt el.
A 15. század derekán komor viharfellegek kezdtek gyülekezni Európa egén. A felemelkedő Oszmán Birodalom hadai 1453. május 29-én bevették Konstantinápolyt, a győzedelmes II. Mehmed szultán pedig 1455-ben egészen a Duna vonaláig nyomult előre a Balkánon.
A nyugati keresztény kultúra határát ekkor már a Magyar Királyság határai jelentették,
így a kor híres magyar hadvezérére, Hunyadi Jánosra várt a feladat, hogy feltartóztassa a muszlim hadak erőszakos előretörését.
II. Piusz pápa úgy jellemezte Hunyadit, a rettenthetetlen hadvezért és az európai keresztény kultúra védelmezőjét, hogy ő
a töröknek egyetlen félelme és vallásunknak legerősebb kardja."
A népszerű vélekedéssel szemben III. Kallixtusz pápa a törökök elleni harc és a keresztény világ védelméért szóló déli harangozást elrendelő Cum hiis superioribus annis, vagy Bulla Turcorum néven ismertté vált híres imabulláját nem a nándorfehérvári diadal után, hanem még az 1456. július 4. és július 21. között lezajlott csata előtt, 1456. június 29-én hirdette ki a római Szent Péter bazilikában.
Hunyadi és Kapisztrán János világraszóló győzelmének híre viszont éppen azokban a napokban kezdett el szétterjedni Európában, amikor a pápai bullát is felolvasták a templomokban, így a déli harangszót kezdettől fogva összekötötték a nándorfehérvári diadallal.
A nándorfehérvári diadal hírére, amely augusztus 6-án érkezett meg a Vatikánba, III. Kallixtusz még aznap módosította bulláját, és könyörgés helyett hálaadásból rendelte el a déli harangozást.
Azóta kondulnak meg minden nap délben a harangok a keresztény világban,
kivéve nagypénteket és nagyszombatot, Krisztus szenvedésének és kereszthalálnak napját, amikor a „harangok Rómába mennek".
A harangokat a templomok tornyaiban helyezték el, vagy ezek hiányában fából ácsolt gerendaszerkezetre, haranglábakra függesztették.
A harangokat bronzból öntötték, és mivel a 19. századig az ágyúcsöveknek is bronz volt az alapanyaguk,
a háborús időkben gyakoriak voltak az úgynevezett egyházi rekvirálások,
vagyis a harangok katonai célokra, ágyúöntéshez való lefoglalása.
Részben az egyházi rekvirálások, részben pedig a középkorban, illetve a korai újkorban különösen gyakori pusztító tűzvészek miatt csak nagyon kevés, 19. század előtt öntött harangunk maradt fenn. A történelmi Magyarország területéről ismert legrégebbi harang az erdélyi Kalotaszentkirály református templomának kertjében áll,
amelyet még Hunyadi Mátyás uralkodása alatt, 1481-ben öntöttek.
A kalotaszentkirályi Mátyás-harang bármilyen becses történelmi relikvia is, ma már nem tudja elütni a delet a történelem viharaiban az oldalán keletkezett repedés miatt.
Van viszont egy ezzel csaknem egyidős harangunk Vas megyében, amely még napjainkban is minden délben megkondul,
és amelyet abban az évben öntöttek, amikor Kolumbusz Kristóf először lépett az Újvilág földjére.
A sajátos nevet viselő Vas-megyei településről, Pornóapátiról, a Szombathelytől alig 16 kilométerre, az osztrák határ tőszomszédságában fekvő 416 fős lélekszámú kisközségről egy II. András királyunk korában, 1221-ben keltezett oklevél tesz először említést, Porno néven.
Mielőtt a község nevéről bárki is a felnőtt filmek fülledt világára asszociálna, sietve le kell szögezzük, hogy a falu furcsán csengő neve a nyelvészeti kutatások szerint vagy a szláv eredetű Parnovo, vagy pedig a német Parnau névből ered.
A község ciszterci apátságát 1221-ben a Ják nemzetségbeli István nádor fia, Chepan alapította, ennek emlékét leljük fel a falu elnevezésének második tagjában. A 15. század végén a kegyúri jogokat gyakorló Ellerbach család kihalása után a község
Bakócz Tamás esztergomi érsek, az egyetlen, majdnem pápává választott egyházi főméltóságunk birtokába került.
A községet Szulejmán szultán és Pargali Ibrahim nagyvezír Kőszeg ostromára vonuló oszmán hadai 1532-ben felégették. A hódoltsági időkben a monostort erődítménnyé alakították át, az apátságot övező egykori vizesárok nyomai még mai is fellelhetők.
A monostor 1643-ban a jezsuiták birtokába került, és a szentgotthárdi perjelséghez csatolták.
Az apátsági épületek a 18. század derekára teljesen az enyészeté lettek, és az egykori monostori templom is annyira tönkrement, hogy 1799-ben lebontották.
Az 1780-ban késő barokk stílusban emelt, és Árpád-házi Szent Margitnak szentelt római katolikus templom tornyában helyezték el az egykori monostori templom harangját, amely Magyarország legrégebbi, ma is működő harangjának számít.
A harangot 1492-ben öntötték,
abban az évben, amelynek októberében a genovai származású Kolumbusz Kristóf a spanyol király nevében birtokba vette az Újvilágot.