Az 1800-as években még úgy hitték, a Mars egy olyan haldokló civilizáció otthona, ami mesterséges csatornák bonyolult hálózatát hozta létre a vörös bolygón. Az olasz Giovanni Schiaparelli távcsöves Mars megfigyelései során leírt csatornaszerű alakzatokat ugyanis angol nyelvre tévedésből a „canal” kifejezésre fordították, amely mesterséges csatornát jelent. Mindezzel ugrásszerűen népszerű lett a marsi élet lehetősége, amely a következő évtizedekben regényekben, filmekben is megjelent. Napjainkban az esetleges marsi életformákat maximum baktériumokhoz hasonló bonyolultságúnak képzelik, míg fejlett, például többsejtű élőlényekre nem számítanak a szakemberek.
2015-ben igen érdekes felfedezést tett egy kutatócsoport: találtak egy megmagyarázhatatlan fényességváltozásokat produkáló csillagot. A bizarr jelenség alapján egyesek arra következtettek, hogy valami óriási méretű és szabálytalan alakú objektum rendszertelen időközönként halad el a csillag előtt. Persze ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a potenciális magyarázatok között felbukkant a „kis zöld emberkék” mesterkedése is.
A rejtély annyira érdekfeszítővé vált, hogy 1700 támogató több mint 100 ezer dollárt költött arra, hogy lehetővé tegyék a további megfigyeléseket. A kutatók 2016 márciusa és 2017 decembere között végezték megfigyeléseiket a Las Cumbres csillagvizsgáló Mauin és a Kanári-szigeteken lévő teleszkópjai segítségével. Az eredmények végül lelombozták a sci-fi rajongókat: a csillagot nagyon finom, a milliméter ezredrészénél jóval kisebb szemcsenagyságú por takarhatja. A por a fényt különböző hullámhosszakon eltérő intenzitással blokkolja, állapították meg a tudósok.
A gammakitöréseket a 60-as évek vége felé kezdték megfigyelni az Egyesült Államok védelmi minisztériumának Vela nevű műholdjaival. A szatellitekkel eredetileg a szovjetek nukleáris kísérleteit akarták kémlelni, ám 1967-ben valami egészen mást figyeltek meg velük: erőteljes gammasugarakat, amelyek az űr távoli régiójából érkeztek. A felfedezések egészen 1973-ig voltak titkosítva, csak ekkortól kezdődött meg a gammakitörések tudományos kutatása.
1967 egy kiváló év volt a földönkívüli intelligencia után vadászó önkéntesek számára, hiszen a gammakitörések mellett más izgalmas jeleket is sikerült megfigyelni. A Cavendish rádióobszervatórium működtetésében kulcsszerepe volt egy fiatal kutatónak, Jocelyn Bellnek, aki egyúttal a berendezés által kapott adatokat is elemezte. Olyan szabályos időközönként ismétlődő jeleket fedezett fel, amelyek minden kétséget kizáróan a Naprendszeren túlról érkeztek. A rádiócsillagászok nem tudták, hogyan publikálják az eredményt, ezért poénból még azt is felvetették, hogy a szignálokat a „kis zöld emberkék” keltik, pedig már akkor sem tűnt valószínűnek, hogy idegen civilizáció jelzéseit fogták volna a szakemberek. Természetesen a média pont emiatt kapta fel a felfedezést, így csakhamar világszenzációként prezentálták az eredményeket. Ma már tudjuk, hogy a jeleket pulzár hozta létre, vagyis egy olyan gyorsan forgó neutroncsillag, amely erős mágneses térrel rendelkezik. A felfedezés 1974-ben fizikai Nobel-díjat ért. Érdekesség, hogy ez volt az első alkalom, hogy a legrangosabb tudományos díjat a csillagászat területén végzett munkáért ítélték oda.
A cikk folytatódik, lapozzon a következő oldalra!