Szörnyek, istenek, varázslatok és szerelmi történetek. A kelta mítoszok Nagy-Britannia, Írország és Európa keltáinak társadalmi gondolkodását és hagyományait tükrözik. A mítoszok részben a természetes jelenségek magyarázataként szolgáltak, valamint az élet és a halál alapvető emberi kérdéseire irányultak.
A középkori Írországban és Walesben a keresztény kolostorok voltak az írástudás és az oktatás központjai. Számtalan szerzetes vetette pergamenre azokat a pogány mítoszokat és legendákat, amelyek a kereszténység előtti időkből származtak.
Ezek a legendák és mondák gazdag örökséget hagytak ránk
az ősi kelta istenekről, istennőkről, természetfeletti hősökről, elvarázsolt állatokról és mágikus tárgyakról. Ám a keresztény krónikáik gyakran erősen „fűszerezték" a történeteket a korai keresztény etikával, és a mitikus hadviselés ezért végződhetett oly gyakran katasztrófával.
Belekerültek erkölcstelen és akkoriban „túl erősnek" titulált nők is, ám a főhősök a történetek végén általában győzedelmeskedtek a gonoszság zsarnoki erői felett.
Általánosan elfogadott, hogy a kelta mítoszokat először a 8. és a 12. század között jegyezték le. A kelta mítoszok két legfontosabb csoportját a walesi Mabinogionban és az ír Táin Bó Cuailngeban (ismertebb nevén Cattle Raid of Cooley) találhatjuk. Mindkettő egy-egy, a korai ír irodalomról szóló legendás történet, amelyet gyakran epikusnak tartanak, bár elsősorban prózában és versben íródtak.
A pogány kelta mítoszokat eredetileg szájról szájra közvetítették a mesemondók segítségével,
akik utazókként és „hírekkel házalókként" járták Wales és az Ír-szigetek ködösen borongós világát. De e mítoszok eredete minden valószínűség szerint nagyon ősi időkre nyúlik vissza.
Miranda Aldhouse-Green, a régészet és a sámánizmus szakértője rámutatott, hogy
a hagyományos kelta jelképek és szimbólumok még ma is több helyen felbukkannak,
bizonyítva maradandó kulturális beágyázottságukat.
Ezek kitűnő példáját mutatják az olyan modern alkotások, mint például a Csillagok háborúja és a Harry Potter.
„A legtöbb mitikus hagyományhoz hasonlóan a kelta történetek részben a természeti jelenségek magyarázatául szolgáltak, beleértve az olyan katasztrófákat, mint az árvizek, az éhínségek és a dögvész" – írja Miranda Aldhouse-Green A kelta mítoszok: Útmutató az ókori istenekhez és legendákhoz (The Celtic Myths: A Guide to the Ancient Gods and Legends) könyvében.
„Megpróbáltak olyan alapvető emberi kérdésekre választ adni, mint például, hogy kik vagyunk? Miért vagyunk itt? Ki jött előttünk? Mi történik velünk, amikor meghalunk?"
Ám a kelta mítoszokhoz egy másik rendkívül gazdag hagyomány is kapcsolódik: az istenek és istennők panteonja,
amelyet Nagy-Britannia, Írország és Európa római idők előtti keltái imádtak,
nagyjából Kr. e. 500 és a római hódítás időszaka között.
„Így találjuk meg ezekben a feljegyzésekben az olyan ikonikus alakokat, mint például a nagy kelta ló- és anyaistennőt, Epona-t, akit a romanizált Európa hatalmas területein tiszteltek, ő az, aki a lovak felett uralkodik, és nála jobban senki sem ismeri őket, vagy épp az alakváltó Rhiannont, a walesi mitológia lovas hősnőjét" – mutat rá Miranda Aldhouse-Green.
A kelta mítoszok tele vannak szörnyekkel, hősökkel, istenekkel, alakváltókkal, varázslatokkal, háborúkkal és szerelmi ügyekkel."
Az ókori pogány mítoszok iránti érdeklődésük mellett a kelták imádták a szórakoztató történeteket is, és ezeket mind megtalálhatjuk ezekben az írásokban.
Az egyik ír hős a Cú Chulainn névre hallgat, aki egy halandó, valamint egy isten fiaként jött a világra. Hatalmas harcosként ismerték, és Ulstermen bajnokaként hiresült el abban a nagy háborúban, amelyet Connaught népével együtt vívott, és akiket a félelmetes Medbh (Maeve) királynő vezetett.
Mikor még csecsemő volt, egy Cathbad nevű druida megjósolta, hogy rövid, de dicsőséges életet fog élni.
Mikor Cú Chulainn ötéves lett elutazott Ulster királyához, Conhobar házához. A mítosz szerint mindenki másnál gyorsabban haladt, miközben maga elé hajította a botját és elkapta azt, mielőtt leesett volna. A kisfiú fegyvereket követelt az uralkodótól, majd egymaga összezúzta a király tizenöt fegyverkészletét.
Hamarosan fegyvert öltött – a monda szerint még nem volt egészen hétéves –, mert megismerte a már említett druida jóslatát. Szerette volna, ha hírneve örökké él, ezért útra kelt, és a gyermek aznap több rettegett harcost ölt meg. Az ír hős nevét, a Cú Chulainnt úgy kapta, hogy még kisgyermekként önvédelemből (más források szerint véletlenül) megölte a helyi kovács, Chulainn rettegett, hatalmas, házőrző kutyáját.
A történet egyes változatai szerint úgy végzett a kutyával, hogy a hurling nevű hagyományos, kelta eredetű kültéri csapatsport (amelyet ütővel és labdával játszanak) botjával a játék bőrgolyóját a kutya torkába hajította. Megijedt tettétől, és igyekezett valahogy kárpótolni a mesterembert. Ezért döntött úgy, hogy átveszi a házőrző kutya szerepét, amíg a kovács nem talál egy új ebet.
Cú Chulainn hamar Ulster háborús vezetőjévé vált. Mint oly sok más mitikus hős, ő is rendszeresen beszélt a szellemekkel. Különös vonzalmat érzett Morrigan, a háborús istennő iránt, aki gyakran jelent meg neki varjú képében.
Az ír hős egy sajátos vonással is rendelkezett: gyakran került „lángoló görcsbe", vagy épp megvadult állapotba. Amikor ilyen rohama volt, szó szerint elhagyta az elméjét, és teste furcsa, gyakran szörnyű dolgokat művelt.
Az egyik szeme például kifordult, vagy éppen teljesen lesüllyedt, teste valahogy „a bőrében forgott", miközben a „hősök fénye" ragyogott fel hevesen a feje körül. A legendák gyakran említik Cú Chulainn két lovát, a Machai Szürkét és a Fekete Sainglaint is.
Híres és varázslattal átitatott lándzsája (amely a Gáe Bula névre hallgat), amit Scáthack skót harcosnő ajándékozott neki, sohasem tévesztette el az ellenfele szívét. A kelta harcos végül igen fiatalon találkozott a halállal a csatatéren.
Blodeuwedd a walesi Mabinogion legendájának negyedik szakaszában jelenik meg. Nem volt halandó, de két varázsló, Math és Gwydion a vadon élő virágokból (tölgy, gyöngyvessző és rekettye) varázslattal alkotta meg a személyét. Így kapta a „virágarcú" (Flower-Faced) nevet.
Hamarosan az egyik walesi hős, Lleu Llaw Gyffes felesége lett. Mivel létezése bizony nem volt legális, Lleeu anyja, az anyós Arianrhord kiátkozta őt születésekor, és megtagadta tőle a fia nevét. Lleeu nagybátyja, Gwydion (aki a mítoszok egyes értelmezése szerint valójában Lleu Llaw Gyffes apja is) azonban becsapta a nővérét, és fegyvert, valamint nevet adott a gyermeknek.
Mivel Blodeuwedd nem volt sem halandó, sem rangos hölgy, ezért a gonosz intrikák erkölcstelennek bélyegezték. A virágarcú nő haragra gerjedt, és elárulta, illetve megcsalta férjét, Lleu-t, egy másik férfival, Gronwal.
A szerelmesek hamarosan összeesküvést szőttek annak érdekében, hogy megöljék a megcsalt hitvest.
Ám miután tudták, hogy Lleu nyilvánvalóan hős vagy istenség, ezért csak egy meglehetősen sajátos, szinte lehetetlen módon lehetett megölni.
Ugyanis a közhiedelem szerint sem a házban, sem azon kívül, de mezítelenül, illetve felöltözött állapotban, továbbá sem a vízben, sem pedig a földön nem lehetett megölni, és csak egy olyan (órák alatt elkészített) lándzsa végezhetett vele, amelyet nem kovácsolással alkottak. Hatalmas ravaszsággal (és persze Lleu részéről bizonyos figyelmetlenséggel) Blodeuwedd meggyőzte férjét, hogy menjenek fürdőzni a folyópartra, amely felett egy tető is átívelt.
Ez volt ugyanis az egyelten olyan hely, ahol Lleu sebezhetőnek bizonyult.
Blodeuwedd hozott egy kecskét és megállt a fürdő mellett. A szundikáló Lleu egyik lábát a kecske hátára helyezte, a másikat pedig a fürdő szélére. Így, ebben a helyzetben bárki meg tudta ölni őt: ekkor bukkant fel Gronw, aki lesújtott a lándzsájával. Az ütés után Lleu szörnyű sikoltást hallatott és sassá változott, majd felrepült a közeli tölgyfára.
Ott talált rá Gwydion, és visszaváltoztatta, ám Blodeuwedd sem volt rest. Megátkozta exhitvesét, és bagollyá változtatta, arra ítélve, hogy csak éjszakánként vadászhasson, és az örökkévalóságig kerülje el minden madár.
Van egy szintén walesi, mitikus történet, amely az Annwn zsákmánya (The Spoils of Annwn) nevet viseli, és amely beszámol az Annwn-t (a kelta mitológiában a túlvilág, a varázslat földje) ért váratlan támadásról.
Ennek egy csillogó bronzból készült és drágakövekkel borított mágikus bogrács volt az eszköze, melynek tulajdonosa egy bizonyos Arthur volt. Ez az üst azonban saját egóval rendelkezett: kilenc szűz lehelete elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy felmelegítse a húslevest, de soha sem szolgált ki ételt gyáva embernek. Arthur bográcsa azonban csak egyike azoknak, amelyek mágikus tulajdonságokkal rendelkeztek.
A kelták számára ugyanis a bogrács az újjászületés eszközeként szolgált.
Ezt támasztja alá Boldog Bran mítosza is, akinek levágott feje még a halála után is beszélt. Bran legbecsesebb birtoktárgya egy olyan üst volt, amely életre kelti a halottakat.
Mikor háború tört ki Wales és Írország között, az ír hősi halottakat az „üstbe főzték", és másnapra újra csatába állhattak (bár ezek a katonák amolyan élőhalott zombiként harcoltak, és elvesztették a beszéd képességét).
Oenghus Mac Oc nevét a fiatalok ír isteneként ismerhetjük, aki két istenség, Daghdha és Boann gyermeke volt. Ám Boann már akkor férjhez ment, amikor terhes volt Oenghusszal, és úgymond „elbűvölte a napot". Mindezt úgy, hogy az terhessége kilenc hónapja alatt az nem kelt fel. Születésének körülményei miatt nem meglepő, hogy Oenghus a csillagkeresztező szerelmesek védőszentje lett.
Akadt azonban egy saját szerelmi története is: egy éjszaka álmot látott, amelyben egy csodálatosan szép lány szerepelt és menthetetlenül beleszeretett. Amikor felébredt, szenvedélyesen útra kelt, hogy megtalálja kedvesét. Rá is talált, és követte a lányt ahhoz a tóhoz, ahol a csodaszép teremtés más fiatal nőkkel élt együtt. Hamarosan kiderült, hogy a Caer Ibormeith („Yew-Berry", azaz Tiszafa-Bogyó) nevet viselte, aki társaival együtt varázslat hatása alatt állt.
A lányok minden évben a Samhain Fesztiválon, a kelta újév napján (november elsején) hattyúvá váltak.
Oenghus azonban fülig beleszeretett a lányba, és ennek ellenére is megkérte a kezét Caer apjától, ám az elutasította. Az ifjú ekkor felismerte, hogy csak egyelten módon lehetnek ők ketten együtt, mégpedig úgy, ha megvárja, amikor a lány hattyúvá változik.
A kelta újév napján a tóhoz ment, ahol ő maga is felvette egy hattyú alakját. A szerelmesek madárként repültek el, de előbb tettek három kört a tó partján, ahol elénekeltek egy varázsigét is. A dal hatására mindenki elaludt, így elmenekülhettek anélkül, hogy üldöznék őket. A szerelmesek feltehetően ma is boldogan élnek Oenghus palotájában.
(Juhász Darinka összeállítása)