A híres sárréti Zöld Marci, avagy Zöld Márton (1790-1816) az egyik legismertebb alföldi betyár volt, aki rövid pályafutása alatt leginkább Heves vármegyében zsiványkodott.
Zöld Marci a Bihar vármegyei Berettyóújfaluból származott, református kisnemesi családból.
Ahogy mondani szokás, az alma azonban nem esett messze a fájától, hiszen már Marci apja, Zöld Mihály is többször szembe került a törvénnyel, ami miatt számos alkalommal hűsölt a tömlöcben, és nem egyszer bujdosásra kényszerült.
Marci derék hazafiként részt vett a Magyarországra betört napóleoni francia seregek ellen meghirdetett utolsó inszurrekcióban, azaz nemesi felkelésben is. A csúfos vereségbe fulladt 1809-es győri csata után hazatérve lépett apja nyomdokába.
Legtöbbször a nemes emberhez kevéssé illő kocsmai verekedés, lopás, rablás, útonállás, vagy éppen cifra káromkodás vétsége miatt raboskodott, többnyire a hűvös nagyváradi tömlöcben.
Akkoriban az volt a szokás, hogy az elítélt választhatott a börtön, vagy az annál nem sokkal jobb katonaság között,
ezért a mi derék Marcink büntetésének egy részét a császári és királyi Hessen-Hamburg gyalogezrednél töltötte le bakaként.
Ám a császár katonájaként sem tagadta meg önmagát, mert többször dezertált állomáshelyéről, de pechjére, minden alkalommal a zsandárok karjaiba futott.
1815 karácsonyán azonban Marcira végre rámosolygott a szerencse, ugyanis egyik hasonszőrű társával, Kovács Imrével együtt sikerült megszöknie a gyűlölt kaszárnyából.
A szabadulás örömére eleinte csak kettesben garázdálkodtak,
majd egységben az erő alapon, 1816 elején Bánházán beálltak Palatinszky Pista hírhedt haramiacsapatába, és velük együtt fosztogatták végig a Tiszántúlt.
Marci olyan derekasan betyárkodott, hogy hamarosan a főzsivány Pista alvezérévé lépett elő.
Az egyre jobban elszemtelenedő és vakmerőbbé váló martalócokkal többször is megütköztek az elfogásukra kiküldött pandúrok, de az így kialakult fegyveres csetepatékban hiába öltek meg vagy fogtak el néhány zsiványt, a két legjobban keresett betyárvezérnek minden alkalommal sikerült elmenekülnie.
A gátlástalan zsiványok nem tiszteltek sem rangot sem beosztást, hiszen még a Szabolcs vármegyei nemes komisszárius (kormánybiztos, a megye megbízott vezetője, amikor nincs betöltve a főispáni méltóság) tanyáját is kifosztották.
Nem járt sokkal jobban az ugocsai szolgabíró sem, akinek szintén útját állták és alaposan kifosztották
csak úgy, mint egy másik 15-20 fős nemesi utazócsoportot. 1816. ködös novemberén a két jómadár összetalálkozott egy másik címeres zsivánnyal, az ugyancsak hírhedt útonállóval, Kapus Miskával, akivel együtt betyárkodtak tovább Tiszaföldvár és Fegyvernek népét terrorizálva.
Az egyre szemtelenebb zsiványok azonban nagyon elbízták magukat az addigi sikereiken felbuzdulva, pedig Bulyovszky komisszárius már nagy erők bevetésével készült az elfogásukra. A pandúrok – akik régóta lestek rájuk - 1816. november 16-án rajtaütöttek a Fegyverneken lagziban mulatozó betyárokon, de csak Palatinszky Pista csuklóján és bokáján csattant a bilincs, a másik két főharamiának ekkor még sikerült egérutat nyernie.
Az útjaik azonban végleg elváltak egymástól. Néhány nappal később Bulyovszky komisszárius perzekútorai Kapus Miskát is elfogták Várhelyen, ahonnan vasra verve a tiszavasvári tömlöcbe vitték.
Marci eközben Öcsödön egy tanyán bujdosott,
ám néhány helybéli atyafi kifigyelte, majd november 26-án meglepte a tanyán rejtőzködő betyárt. Marcit leteperték a legények, majd megkötözték és lovas kocsin Tiszavasvárra vitték, ahol illő jutalom ellenében átadták őt a pandúroknak.
Az elfogott gonosztevők ügyében Törökszentmiklóson ült össze a statáriális törvényszék,
és akasztófára ítélte a három haramiát. A halálos ítéletet 1816. december 6-án délután fél kettőkor hajtották végre a fegyverneki pusztán.
Így ért véget Marci földi pályafutása, aki - miután rablásaiból rövid ideig fejedelmi módon élt Hevesen -, igen csak rosszul végezte a fegyverneki pusztán.
Zöld Marci személye a magyar írókat is megihlette,
aki a magyar irodalom kedvelt alakjává vált,így többek között Petőfi Sándor, Jókai Mór, Gaál József, és Körmendi Lajos is megörökítette a híres betyárt. Zöld Marci a 19. századi ponyvairodalom kedvelt szereplője lett, balladák és népdalok szóltak róla.
A betyárokról romantikus kép él a köztudatban: a nép hősei, akik igazságot szolgáltatnak, kifosztják az urakat, segítik a szegényeket. Valójában – legalább is a többségük - csak közönséges bűnöző volt, aki ugyanúgy meglopta, kirabolta a szegény embert, mint a gazdagot. Ha kellett öltek is, bárkinek szemrebbenés nélkül kioltották az életét.
Ez a bűnöző csoport többnyire a korabeli társadalom legalsó rétegeiből került ki, pásztorok, zsellérek, lecsúszott kisnemesek, és talajt vesztett jobbágyok soraiból.
Ebben az időszakban sok hétszilvafás elszegényedett kisnemes is a bűn útjára lépett.
A földesúri önkény, a kényszerű katonaság és a jobbágyterhek elől elbujdosó szegények közül is sokan álltak betyárnak.
A nép egy része ennek ellenére azonosult velük, segítette őket, mert szemben álltak a gyűlölt osztrák hatalommal.
Persze, sokan félelemből is így tettek tartva a bosszútól, ha nem a betyárok kedve szerint cselekednek. Kevéssé ismert, hogy országos orgazdahálózat is kiépült Magyarországon, és amit a betyárok elraboltak, ezen keresztül értékesítették.
Az orgazdák, többnyire tehetősebb pásztorok, kocsmárosok, molnárok, erdészek, vagy kisnemesek látták el élelemmel, információval, és lőszerrel a haramiákat. A betyárok többnyire cifraszűrt, széles karimájú kalapot és fegyvert, pisztolyt, puskát, valamint fokost viseltek.
A betyárvilágot végül a vármegyék összefogásával és a statárium bevezetésével sikerült felszámolni, az 1870-es évek végére.