A mostani centenáriumi merülést megelőzően, már tavaly elkezdődtek a magyar búvárexpedíció kutatómerülései a még számos felfedezetlen titkot őrző legendás hajóroncsnál.
Mivel a Szent István fokozottan védett roncsnak és víz alatti katonai temetőnek minősül, valamint a nagy mélység miatt speciális képzettséget és tapasztalatot igényel a roncs cseppet sem veszélytelen kutatása, a horvát hatóságok még a hivatásosok számára sem adják meg könnyen a merülési engedélyt.
Ezért is jelent fontos szakmai elismerést az a tény, hogy a Miklós Tamás által vezetett magyar vízalatti kutatócsoport a tavalyi feltárás után idén már tíz fő részére kapta meg a kutatási engedélyt.
Miklós Tamás a magyar hivatásos búvárok egyik legelismertebb személyisége, aki - többek között - az egykor az amerikai haditengerészet búvárai által magalapított nemzetközi búvároktatási szervezet, a NAUI magyarországi képviselője, búvároktató, technikai és roncsmerülési instruktor, valamint elismert roncskutató.
Az expedíció vezetőjét az Adriai-tengeren sikerült utolérnünk nem sokkal az első sikeres, és már azonnal új eredményeket hozó merülés után.
A Szent István roncsának tudományos igényű kutatása csak alig két évtizede vette kezdetét. A nemzetközi viszonylatban is kiemelt történelmi értéknek számító roncs feltárásába illeszkedik a magyar Szent István Csatahajó Búvárrégészeti Expedíció, amely tavaly hajtotta végre az első kutatómerüléseket. 2017 milyen eredményeket hozott?
Mindenekelőtt tudni kell, hogy a Szent István , amely Premuda szigetétől nyugatra a nyílt tengeren süllyedt el, a kutatás szempontjából jelentős mélységben, 45 és 66 méter között fekszik a tengeraljzaton. Amikor a hajó elsüllyedt, teljesen átfordult, és így is merült a mélybe, tehát a gerincével felfelé állva nyugszik a hullámsírban, a lejtős, finomüledékes aljzaton. A roncs 152 méteres hosszúsága miatt ezért az orr rész már közel 70 méteres vízmélységben fekszik.
Ekkora mélységbe a rendkívül komoly fiziológiai kockázatok miatt már nem lehet a kedvtelési búvárok által használt sűrített levegővel lemerülni, hanem speciális, egyedi határértékek alapján kiszámított és kikevert légzőgázt kell használni, azaz kizárólag csak technikai merüléssel lehetséges a Szent István kutatása.
Mivel a hajó a süllyedés közben felborult, és ahogy említettem igen mélyen van és nagyon nagy, a belső terek kutatása különösen precíz tervezést, nagyon komoly tapasztalatot igényel. Tavaly sikerült a csatahajó tatján lévő admirálisi szalonba behatolnunk.
Az admirálisi szalont félköríves ablakok szegélyezik. Az ablakokon át sikerült megközelíteni ezt a helyiséget?
Nem, az ablakok túl keskenyek ahhoz, hogy azokon egy technikai búvár, -aki a különböző légzőgázkeverékek miatt olykor négy-öt palackot is kénytelen a felszereléséhez rögzíteni-, átférjen. A szalonba alulról hatoltunk be, a tatfedélzet alá úszva egy kiszakadt lemez helyén tátongó nyíláson át sikerült ide beúsznunk.
A szalonból sikerült továbbhaladnunk a tüzértisztek szállására, rendkívül szűk folyosókon, sőt, fürdőszobákon át. Itt nagyon sok új tárgyi leletet fedeztünk fel, porcelánokat, cipőket, borosüvegeket, sőt egy éjjeliedényt is találtunk, hogy csak a legérdekesebbeket említsem meg. Az admirálisi szalonból pedig több, az egykori mennyezetről leszakadt, rendkívül míves és díszes lámpát sikerült a felszínre emelnünk, a leletmentés során.
Mi történik az általatok megtalált és felszínre hozott értékes tárgyakkal?
Minden, ami a roncson található, vagy a roncshoz tartozik, a horvát államot illeti meg az érvényes jogszabályok alapján. Tudni kell, hogy a Szent István ugyan a nyílt tengeren, ám horvát felségvizeken nyugszik a hullámsírban, így a ronccsal kapcsoltban a horvát államot illeti meg a kizárólagos joghatóság.
Az expedíció mellé delegált helyi szakember, a horvát kulturális örökségek hivatalának munkatársa – aki egyébként maga is képzett technikai búvár - segít a tárgyak azonosításában, a felszínre emelt leleteket azonnal katalogizálja, röviden leírja, illetve szakszerűen elcsomagolja a későbbi restaurálásához.
A tárgyak innen a múzeumba kerülnek, ahol restaurátorok konzerválják a leleteket. A korábbi expedíciók által felhozott Szent István-relikviák egy részét ki is állították a pulai haditengerészeti múzeumban. A tavalyi merülések nem csak szép eredményeket hoztak, hanem jó alapot nyújtottak az idei, centenáriumi merülés megtervezéséhez is.
Mikor kezdtétek el a mostani, centenárium expedíció merüléseit? Persze tudjuk jól, hogy a leggondosabb tervezés és felkészülés mellett is, a tengert járó emberek, a hajósok és a búvárok egyaránt ki vannak szolgáltatva Neptunusz, vagyis az időjárás szeszélyének.
Június 8-án, pénteken érkeztünk meg Zadarból tengeri úton a bázisunkra, Premudára, több mint ötórás kompozás után. Az első merülésünket most szombaton hajtottuk végre. Tegnap – szemben a mai nappal – egészen kegyes volt hozzánk az időjárás, nem voltak erős áramlatok, a roncs körül pedig kiválónak mondható 15 -18 méter körüli látótávolság fogadott bennünket.
A roncs belsejében egészen más a helyzet. Leszámítva a roncs már említett, a benti tájékozódást jelentősen megnehezítő átfordult helyzetét, a belső terekbe már nem hatol be a 60 méter körüli mélység homályos derengése se. Itt a látásban elsősorban az erős búvárlámpákra, a tájékozódásban pedig a behatoló csévéről letekert és kívül rögzített kötélre hagyatkozunk. A rendkívül finom agyagszemcsékből álló mélyvízi üledék az idők folyamán a roncs legtávolabbi zugában is leüllepedett.
Hiába a legóvatosabb uszonyozás, a kilélegzett légbuborékok nyomán - amelyek a zárt térben nekiütköznek a falaknak – azonnal elkezdődik a víz „beszőkülése", és pár perc alatt a szűkös belső terekben a lebegő hordalék miatt jelentősen lecsökken a látótávolság. Ideális esetben 4-5 méterre láthatunk el odabent. Tegnap mindenestre szerencsések voltunk, a terv szerint tudtuk elvégezni a feladatokat.
Ma azonban – a te hasonlatodnál maradva – Neptunusz valami miatt megorrolt ránk, erős szelet és hullámokat küldött. Olyan intenzív volt a hullámzás, hogy elszakította a roncshoz levezető merülőkötelet, így a mára tervezett merülést le is fújtuk. Holnapra szebb időt jósolnak, ezért hétfőn igyekszünk bepótolni a mai kényszerpihenőt.
Tegnap a csatahajó melyik részét derítettétek fel, és mi bizonyult különösen érdekesnek?
Az admirálisi szalon alatt – valójában, ha a gerincén állna a hajó, felett – találtunk egy korábban még nem felfedezett nagy lyukat. Ezen át sikerült eljutnunk az egyik hajókonyhába, ahol tudomásom szerint az eddig expedíciók során még senki sem járt.
Itt rengeteg, szabályos sorokban álló porcelántányért , és más konyhai tárgyakat találtunk. Az itteni egyik legérdekesebb felfedezésünk azonban az a kinyitva talált könyv volt, amely a német szöveg alapján valószínűleg egy Biblia.
De ugyancsak itt találtunk egy csatos övet, egy ráfűzött pénztárcával. Ezt egyébként holnap tervezzük a felszínre hozni. A roncsnak ebben a szekciójában rengeteg tárgy található, minket is megdöbbentett a leletek mennyisége. Sajnos a belső terek felderítése rendkívül nehéz, komoly kihívást jelentő feladat. Sohasem tudni, hogy milyen akadályok tornyosulnak elénk, hiszen a hajótestet a Szent István elsüllyedésekor, illetve a roncs tengeraljzatba csapódásakor nagyon komoly romboló mechanikai erőhatások érték, és hát az idő vasfoga is elvégzi a maga dolgát.
Ezért bármikor szembesülhetünk vagy egy beomlott födémmel, vagy egy annyira összeroncsolódott helyiséggel, amibe öngyilkossági kísérlet lenne a behatolás. De akadnak kevésbé veszélyes ám mégis a munkát nagyon megnehezítő akadályok. Az admirálisi szalont, valamint a tiszti szállásokat is egykor fa lambéria borította.
Az elsüllyedéskor ezek nagy része leszakadt, és szinte mindent elborít. Most is volt, hogy egy szűk folyosón szabályosan lambéria darabokkal a hátunkon tudtunk csak továbbmenni. Számos lelet is a korhadó fa alatt rejtőzhet.
A kutatásra pedig minél mélyebbre merültök, annál rövidebb idő marad a kőkemény fiziológiai korlátok miatt. Mennyi volt az első merülésetek összes, illetve a kutatásra fordítható nettó fenékideje?
A tegnapi merülésünk összesen 74 percet vett igénybe, és ebből 20 percnyi volt az az időkeret, amit odabent a roncsban kutatással tölthettünk el. A többi idő a kizsilipelésre, a dekompressziós megállókra ment el.
És hát azt sem árt tudni, a tenger felszíni hőmérséklete hiába kellemes, - tegnap +24 fokos volt – a tegnap elért maximális mélységben 64 méteren már csak 11 fok volt.
Van-e valami, ami igazán szenzációs felfedezésnek mondható a Szent István eddigi kutatásában?
Igen van. Először sikerült ugyanis emberi maradványt – egy alkarcsontot találnunk – a roncs belsejében. Mint ismeretes összesen 89-en süllyedtek hullámsírba a hajóval együtt, az ő maradványaik itt nyugszanak valahol bent, a roncs mélyén. Az emberi maradványok felfedezése új irányt adhat a Szent István további kutatásához.
Már nem először jártál lent a legendás csatahajó roncsánál. Mi a szakemberek véleménye a roncs jelenlegi állapotáról, a múltebeli expedíciók állapotfelméréseinek ismeretében?
Sajnos, ez ügyben nem mondhatok semmi jót. A Szent István állapota a felfedezése óta eltelt négy évtized alatt rendkívül sokat romlott. A Szent István átfordulása miatt a hajó legnehezebb, vastagon pánzélozott feneke illetve vízvonal alatti része került felülre, az ehhez képest gyengébb fedélzet, valamint a felépítmény pedig alulra.
Ez önmagában is komoly mechanika terhelést jelent, amit csak fokoz a tengervíz okozta intenzív korrózió. A tegnapi merülésen is jól láttuk azokat a hajótesten keletkezett 40-50 méter hosszú, és nagyjából 4-5 méter széles repedéseket, amelyek az enyészet csalhatatlan jelei.
A roncs baloldalán - a balt a két hajócsavar felől az orr irányába nézve értem - egy igen nagy lemezdarab szakadt ki, több ablakkal. És már az előzőekben említettem az admirálisi szalon alatt most felfedezett nyílást is.
Egy ilyen összetett technikai merülés illetve kutatás csapatmunka a javából. Bemutatnád olvasóinknak is a Szent István Búvárrégészeti Expedíció tagjait?
A magyar csapat valamennyi tagja kiválóan felkészült és tapasztalt technikai búvárnak, illetve roncskutatónak számít. Külön öröm számomra, hogy a centenáriumi expedíciónknak egy hölgytagja is van Vass Zita személyében.
Ő az első női búvár, aki dupla palackkal és kettő stage palackkal vesz részt a behatolásban és a kutatásban. Rajta és rajtam kívül Czako Ádám, Eke Zsolt, Sila Zoltán, Müllner László, továbbá Farkas Zsolt, Járóka Árpád , Herpai Gabor, valamint Beliczay András erősítik a kutatócsoportot, valamint öregbítik a magyar technikai és roncsbúvárok jó hírét. A tavalyi és az idei expedícióról dokumentumflim készül, amit reményeink szerint talán még év vége előtt be is mutathatunk.