Az i.e. 4. században élt híres görög filozófus és természettudós, Arisztotelész úgy vélte,
hogy a Föld atmoszférája felnagyítja a horizonthoz közel álló Hold képét,
mint ahogyan a vízbe merült tárgyakat is nagyobbnak látjuk a valóságosnál.
A neves görög-egyiptomi csillagász, az i. u. 2. században Alexandriában alkotó Ptolemaiosz is hasonlóan vélekedett a jelenség okáról, mint Arisztotelész. Ptolemaiosz mindezt az Almagest című asztronómiai értekezéseket tartalmazó könyvében írta le.
A Hold horizonthoz közeli méretváltozásának okáról hasonló eredményre jutott az ugyancsak az i. u. 2. században élt görög csillagász, Cleomedes is. Mindketten a Hold nyilvánvaló távolságának, és a légkör torzító, nagyító hatásának tulajdonították a jelenséget.
Ma már tudjuk, hogy a híres ókori görög bölcselők és asztronómusok hipotézisei tévesek.
A Föld atmoszférája ugyanis csak a Hold színét változtatja meg
attól függően, hogy a levegőben lebegő részecskék hogyan szórják illetve szűrik meg a Hold fényét, ez azonban nem vezet a holdkorong valós átmérőjének megváltozásához.
A pszichológusok álláspontja szerint mindez csak a képzeletünk trükkje, érzékcsalódás,
amelyről bárki egyszerű módon meg is győződhet.
Helyezzünk el egy kamerát a fotóállványon, és készítsünk pillanatfelvételeket a felkelő Holdról, jó sok képet meghatározott időeltérésekkel, majd hasonlítsuk össze a holdkorongok méretét az elkészült fotókon.
Azt fogjuk tapasztalni, hogy égi kísérőnk átmérője pontosan akkorra volt a horizonton, mint amikor már jócskán feljebb kúszott az éjszakai égbolton.
Arról, hogy egyszerű érzékcsalódás foglyai vagyunk, másfajta kísérlettel is meggyőződhetünk.
Amikor felkel a Hold, sodorjunk papírból egy hengert, akkorát, ami pontosan körbefonja a Hold átmérőjét,
majd így rögzítsük és ragasszuk le a papírhengert. E hengeren át kukucskálva kövessük a felkelő Hold útját kezdve a horizonttól egészen addig, amíg már magasra emelkedett az égen.
Ekkor is azt fogjuk tapasztalni, hogy a Hold mérete semmit sem változik, hanem mindig pont akkora, mint a papírhengerünk átmérője. A Hold általában 0,52 szögfokot foglal el az égen, ami nagyjából az eltartott hüvelykujj méretének felel meg.
Ez a holdfázisok függvényében jelentéktelen mértékben változhat,
a Hold legnagyobb földközelsége, az úgynevezett perigeum idején 14 %-kal nagyobb a szokásosnál. Mégis, a holdkorong tényleges mérete egyetlen holdciklus alatt lényegében változatlan.
A 11. században egy arab matematikus Ibn Al-Haytham dolgozta ki az első valószínű teóriát arról, hogyan működik a Hold-illúzió. A méretkülönbség az arab tudós szerint abból adódik, hogy agyunk hogyan érzékeli a távolságot, amit automatikusan hozzáigazítunk egy olyan tárgyhoz, aminek tudjuk a méretét.
Amikor a Hold magasan áll, úgy érzékeljük, hogy közelebb van és ezért kisebb,
de amikor a horizont fölé emelkedik, akkor meg távolabbinak és ezért nagyobbnak érzékeljük. Annak, hogy a horizont miért tűnik távolabbinak a felettünk levőnél az az oka, hogy az égbolt alakját nem tökéletes gömbnek, hanem inkább egy lelapított kupolának érzékeli az agyunk.
Ezért érzékeljük úgy, hogy a felettünk lévő égitestek közelebb vannak hozzánk, mint a horizonton láthatók. (Az emberek általában rosszak a függőleges távolság becslésében. Próbáljuk csak megsaccolni legközelebb egy hegycsúcs magasságát.)
Brian Rogers, a University of Oxford egyetem pszichológusa planetáriumban kísérletezett az úgynevezett Hold-illúzióval. Egy másik széles körben elterjedt hipotézis szerint az előtérben álló tárgyak - hegyek, fák, házak - okozzák, hogy a kelő Hold nagynak tűnik a horizonton.
Két megegyező méretű tárgy nagyon más méretűnek tűnhet attól függően, hogy mi veszi körbe őket.
A legújabb elmélet a távlatos látás, vagyis a két szemmel való látás hipotézise szerint, az agyunk kompenzálni próbálja a Hold észlelt helyzetét a síknak érzékelt távoli ég előtt.
Egyelőre nincs még egyetértés, hogy mi is történik valójában.
A németországi Germany's University of Bamberg egyetem pszichológusa, Claus-Christian Carbon szerint - aki szintén planetáriumban tanulmányozta a jelenséget -, néhány faktor világos, mások viszont még nem, így a probléma sincs megoldva.
Világos, hogy bármelyik szuperhold, - amikor a perigeum miatt 14%-kal nagyobb a valós holdátmérő - annak minimális földközelsége miatt nevetségesen kicsi a „pszichológiai szuperholddal" összehasonlítva.