Száz éve mértek döntő csapást a Német Birodalom nagy álmára

Francia katonák egy Saint-Jean-D'Ormont melletti lövészárokban, 1915-ben

Száz éve, 1918. augusztus 8-án kezdődött az első világháború nyugati frontján, a franciaországi Amiens közelében a Németország döntő vereségét hozó csata.

A „nagy háború” 1914-es kitörésekor a nyugati fronton a németek gyorsan nyomultak előre, 70 kilométerre megközelítették Párizst, de aztán a brit-francia antant erők megállították és hátrébb szorították őket, a front megmerevedett.

A két fél lövészárok-rendszereket épített ki egymással szemben, a patthelyzeten az időről időre megindított, rendkívüli véráldozatokat követelő offenzívák sem tudtak érdemben változtatni. A mérleg nyelve 1917 végétől kezdett az antant oldalára billenni, amikor a háborúba belépett Egyesült Államok első expedíciós erői is bekapcsolódtak a harcokba.

A német vezérkar a győzelem egyetlen esélyét abban látta, ha még azelőtt erőszakolja ki az áttörést, mielőtt az amerikaiak nagyobb létszámban érkeznek a hadszíntérre.

Francia katonák egy Saint-Jean-D'Ormont melletti lövészárokban, 1915-ben Forrás: AFP/Frantz Adam

Az utolsó erőfeszítések

Az 1918 márciusában megindított, öt egymást követő hadműveletből álló német offenzívában azokat a hadosztályokat is bevetették, amelyeket a Szovjet-Oroszországgal megkötött breszt-litovszki béke után dobtak át a keleti frontról.

A meglepetés ereje és az időleges számbeli fölény számottevő területnyereséget eredményezett, de a szövetségesek makacs ellenállása miatt a jelentős veszteségeket szenvedő németek nem érték el végső céljukat.

A német főparancsnok, Erich Ludendorff tábornok 1918. július 15-én indította meg az utolsó, ötödik támadást a Marne folyó térségében, és csapatainak több helyen sikerült is átkelniük a folyón.

Német katonák menetelnek keresztül egy elfoglalt francia álláson Forrás: Wikimedia Commons

Az antant támadásba lendül

A franciák azonban értesültek a német tervekről, így a mélyen beásott antant-erők tartani tudták állásaikat, az előrenyomulás elakadt. Július 18-án a francia, brit - és most először jelentősebb mértékben - amerikai erők ellentámadása elsöpörte a németeket, akik a Marne mögé vonultak vissza, és védőállásokat építettek ki.

A hónap végére az erőviszonyok az amerikai és brit erősítések érkeztével kiegyenlítődtek, a kezdeményezés végérvényesen az antant kezébe került.

A német hadsereg fekete napja

A szövetségesek saját ellentámadásukat 1918. augusztus 8-án indították meg a Párizstól 120 kilométerre északra fekvő, vasúti csomópontnak számító Amiens térségében, ez volt a háború végéhez vezető száznapos offenzíva első állomása.

A sikerhez a gondos tervezésen kívül a meglepetés ereje is hozzájárult, a németek ugyanis egészen máshol várták a támadást, és Amiens térségéből csapatokat vontak ki.

A frontszakaszt tartó Georg von der Marwitz tábornoknak csak tíz aktív és négy tartalékos hadosztály állt rendelkezésére, míg vele szemben a brit Henry Rawlinson tábornok 19 brit (ebből öt ausztrál és négy kanadai) hadosztály, Marie-Eugene Debeney francia tábornok pedig 12 francia hadosztály fölött parancsnokolt, és mintegy kétezer repülőgépet és ötszáznál több tankot is ide csoportosítottak. A németek azonban létszámbeli hátrányuk ellenére szilárd védelmi állásokkal és félelmetes tűzerővel rendelkeztek.

Forrás: Warfare History Network

A támadást augusztus 8-án hajnali 4 óra 20 perckor, erős ködben a britek indították meg, a meglepetés ereje akkora volt, hogy a németek csak öt perc elteltével viszonozták a tüzet. Az első német állásokat három órával később foglalták el, ezután a tartalék váltotta az élcsapatokat, hogy a lendület ne törjön meg, a harmadik hullámban Mark-V harckocsik fedezékében újabb gyalogság érkezett, a támadást a lovasság fejlesztette tovább, miközben a magasból brit és francia repülőgépek bombázták és géppuskázták a németeket.

A nap végére a brit egységek 21 kilométer széles lyukat ütöttek a korábban áthatolhatatlannak tetsző német arcvonalba, és átlagosan 11 kilométert tettek meg ellenséges területen, ami a háború történetében szinte példátlannak számított.

Eközben sikerült a német kommunikációs vonalakat elvágniuk, a parancsnoki álláspontokat elszigetelniük, lehetetlenné téve az ellentámadás megszervezését.

Forrás: Warfare History Network

A támadók minden fegyvernemet győztes hadigépezetté egyesítettek, összehangoltan vetették be a gyalogságot, a lovasságot, a tankokat és a repülőgépeket. A németek morálja megtört, a visszavonulás zűrzavarba fulladt, mintegy tízezren megadták magukat; Ludendorff a csata első napját később „a német hadsereg fekete napjának” nevezte. A szövetséges előrenyomulás másnap már lelassult, de az offenzíva végéig, augusztus 12-ig újabb területeket nyertek, a németek 75 ezer embert vesztettek halottakban, sebesültekben és – túlnyomórészt – hadifoglyokban, brit és francia részről a harci cselekmények 44 ezer áldozatot követeltek.

Forrás: Warfare History Network

Fordulópont a nagy háborúban

Az amiens-i csata fordulópontot hozott, a nyugati fronton véget ért az állóháború. A siker hatására a szövetségesek más pontokon is megkísérelték áttörni a német állásokat, általában 11-13 kilométert haladtak előre, de az előrenyomuló gyalogság nem távolodott el jelentősen a biztonságot adó tüzérségi támogatástól és a hadtápvonalaktól. A lassú, de kitartó műveletek folyamatos nyomás alatt tartották a németeket, felőrölték erejüket, harci szellemüket. Amikor II. Vilmos császár csapatai 1918. szeptember végére a Hindenburg védelmi vonal mögé szorultak vissza, Ludendorff kijelentette:

Németországra „elkerülhetetlen és döntő vereség” vár.

A harcok 1918. november 11-én értek véget, amikor a német küldöttség a Compiegne-hez közeli erdőben, egy vasúti kocsiban aláírta a fegyverszüneti egyezményt. A Német Birodalomban ekkor már kitört a forradalom, a császár lemondásra kényszerült.

Forrás: MTVA Sajtóadatbank