A fiú epilepsziás rohamai négyéves korában kezdődtek. Mivel semmilyen terápia nem használt, kezelőorvosai a legdrasztikusabb megoldás mellett döntöttek: az agy jobb féltekéjének harmadát eltávolították a gyermek hétéves születésnapja előtt. Az egyik érintett agyrész a nyakszirti lebeny, amely a vizuális információk feldolgozásáért felel, a másik a halántéklebeny, utóbbi a látás, valamint a hallás funkcióját szolgálja. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy ugyanezek a részek a bal agyféltekénél érintetlenek maradtak.
A kutatók arra is kíváncsiak voltak, hogy a jobb féltekének ilyen durva megváltoztatása miként fogja befolyásolni a magasabb rendű vizuális észlelést – például az arcok vagy az objektumok felismerését, ami döntően a jobb agyféltekéhez köthető.
A szakértők az operációt követően három évig vizsgálták a gyerek viselkedését, és azt találták, hogy az intelligenciája, vizuális percepciója, arc- és tárgyfelismerése a korának megfelelően működik és fejlődik.
Bár a fentiek alapján úgy tűnik, semmilyen funkció nem szenvedett károsodást, azért ez nem teljesen van így. A fiú nem képes észlelni a látótér bal oldalát, vagyis az orrától balra eső térrészre vak. Ez azért van, mert a jobb agyféltekének az a része, ahová az innen származó információ bejutna, hiányzik.
Úgy tűnik, mindkét agyféltekére szükség van ahhoz, hogy látószögünk 180 fokos legyen
– mondta Marlene Behrmann, az amerikai Carnegie Mellon University kutatója.
A tudósok ugyanakkor azt is megfigyelték, hogy a gyerek bal agyféltekéje jelentős mértékben „újrahuzalozta magát”, átrendeződött, hogy átvegye a jobb agyfélteke hiányzó részeinek funkcióit, többek között az arc- és tárgyfelismerést.
A kutatók természetesen azt is megjegyezték, a műtétet egy, még fejlődésben lévő szervezeten végezték el, nagy valószínűséggel ezért tudott ilyen hatékonyan átvenni a bal félteke magasabb rendű funkciókat. Más emberek esetében nem biztos, hogy ilyen hatékonysággal meg tudnának őrződni ezek a képességek.
A gyermek jelenleg is jól van, és ha felnő, neurológus szeretne lenni.
Forrás: New Scientist