A második világháború idején az ekkorra önálló fegyvernemmé szerveződött légierő – szemben az első világégés éveivel – már nemcsak kisegítő-támogató, hanem döntő jelentőségű szerepet játszott mind a szárazföldi, mind pedig a tengeri hadműveletekben.
Ezt elsősorban a két világháború közti időszak műszaki-technikai fejlődése tette lehetővé,
ami a háborús években érte el a csúcspontját:
ekkor jelent meg a közvetlen befecskendezés, a turbófeltöltés, a dupla vezérműtengely és számos más olyan újítás, ami csak évtizedekkel később vált általánossá az autómotorokban.
Ugyancsak ekkorra váltak nyilvánvalóvá a belsőégésű repülőgépmotorok és a légcsavaros meghajtás korlátai is.
A nagy sebesség és teljesítmény eléréséhez egyre bonyolultabb és nagyobb tömegű motorokra volt szükség,
ezek viszont jelentős súly- és méretnövekedéssel jártak együtt, ezért amit a nagyobb teljesítménnyel nyertek, elvesztették a súly és a méret megnövekedésével.
A sebességversenynek a légcsavar jelentette közegellenállás is határt szabott,
mindez pedig a háború végére nyilvánvalóvá tette a sokkal nagyobb teljesítményű gázturbinás sugárhajtóművek alkalmazásának előnyeit.
A második világháború utolsó hónapjaiban bevetett német Messerschmitt Me-262, valamint a brit Gloster Meteor, noha már nem gyakoroltak semmilyen értékelhető hatást a légi hadműveletek kimenetelére, megjelenésük mégis egyértelművé tette a jet-korszak beköszöntését.
A gázturbinás sugárhajtómű megjelenését és magát a sugárhajtású repülést is a második világháború utolsó éveihez szokás kötni,
pedig a történelem első sikeres sugárhajtású repülése már a háború kitörése előtt megtörtént.
A sugárhajtás ötlete először az 1920-as években vetődött fel néhány konstruktőr fejében.
A technikatörténet első működőképes gázturbinás sugárhajtóművére Sir Frank Whittle angol mérnök, a brit Királyi Légierő, a Royal Air Force tisztje nyújtott be szabadalmat 1930-ban.
A fiatal mérnököt már a repülőiskolán is a nagy magasságú és a 800 km/óra sebesség feletti repülés elméleti problémái foglalkoztatták,
amelyek az 1920-as évek végén sokkal inkább a sci-fi világába tartozó fantasztikumnak, mintsem a gyakorlatban is megvalósító lehetőségnek tűntek.
Whittle már korán felismerte a légcsavaros meghajtás korlátait. Az angol mérnök reaktív elven működő sugárhajtóműve a ma is használt elemekből épült fel.
A gázturbinás sugárhajtóműben a kompresszor összesűríti a beszívott levegőt, amelyet az égéskamrába továbbít,
ahová tüzelőanyagot (kerozint) fecskendeznek be, és ami meggyulladva expandálja az égésterméket.
A kilépő nagy sebességű gáz először a forgó lapátokból (lapátsorokból) álló gázturbinán halad át, (ez hajtja a kompresszort),
a fúvócsövön keresztül nagy sebességgel távozó gázsugár pedig reaktív tolóerőt hoz létre,
ezzel biztosítva a repülőgép magasba emelkedését és haladását.
Akármennyire is forradalmi volt Whittle ötlete, eleinte egyáltalán nem mozgatta meg sem a katonai hatóságok, sem pedig a légierő stratégáinak fantáziáját,
akik az 1930-as években még a dugattyúmotoros repülésben látták a jövőt.
Ezért Angliában még hosszú évekre lekerült az asztalról a sugárhajtású repülés ügye.
Némileg más volt a helyzet Németországban. Hitler hatalomra jutása után 1935-től indult el az erőteljes fegyverkezési program, amelyben a légierő fejlesztése is kitüntetett szerepet játszott.
Ekkortájt történt, hogy egy fiatal német mérnök, Hans von Ohain
1936-ban szabadalmat kapott a Frank Whittle-tól függetlenül kifejlesztett gázturbinás sugárhajtóműre.
Von Ohain megismertette elgondolását a kor egyik legismertebb német repülőgép-tervezőjével és gyárosával, Ernst Heinkellel, aki komoly részt vállalt a német légierő, a Luftwaffe felfejlesztésében.
Heinkel azonnal felismerte a gázturbina forradalmi jelentőségét, és saját költségén támogatta Von Ohain további fejlesztő munkáját.
Hans von Ohain hajtóműve 1937-ben sikeresen vizsgázott a gyakorlatban is.
Az eredményes próbák után a mérnök – Heinkel hathatós támogatásával – hozzákezdett egy olyan gázturbinás sugárhajtómű megkonstruálásához,
amit már kifejezetten repülőgép meghajtására tervezett.
Ernst Heinkel – aki a nagy sebességű repülés elkötelezett híve volt – szintén a saját költségén finanszírozta az első sugárhajtású gép megépítését. A repülőgépgyáros abban bízott, hogy ha a prototípus berepülése sikeresen végződik, nagy megrendelést fog kapni a Birodalmi Légügyi Minisztériumtól.
Az 1939 nyarára elkészült és Heinkel He-178 jelzést kapott gépbe Von Ohain harmadik, Heinkel HeS 3 jelzésű továbbfejlesztett hajtóművét építették be, amelynek 4,4 kN (kilonewton) volt a maximális tolóereje.
A vállszárnyas és még a hagyományos farokfutóval, valamint behúzható főfutókkal felszerelt gép beömlőnyílását az orrba építették.
A gurulópróbák elvégzése után 1939. augusztus 27-én érkezett el a történelmi pillanat:
magasba emelkedett a világ első gázturbinás sugárhajtóművel felszerelt repülőgépe.
A nagy izgalommal várt szűzfelszállás teljes sikerrel végződött,
a He-178 – pilótafülkéjében Erich Warsitz berepülőpilótával -, az összes terv szerinti feladatot minden probléma nélkül végrehajtotta.
A gép már az első felszállása alkalmával – az erre előírt magasságban – közel 600 km/órás (egészen pontosan 598/h) sebességet ért el.
A sikereken felbuzdulva Heinkel 1939. november elsején bemutatót szervezett a Birodalmi Légügyi Minisztérium (Reichsluftfahrtministerium) vezetői számára. A várt hatás azonban elmaradt.
Ernst Udet, a legendás első világháborús ászvadászpilóta, aki ekkor a légierő főfelügyelője volt, valamint Erchard Milch, a minisztérium államtitkára
konzervatív álláspontot képviseltek a repülőgép fejlesztésben
csakúgy, mint a Luftwaffe főnöke, a nagyhatalmú Herman Göring birodalmi marsall.
A légierő vezetése ekkor még nem látott fantáziát Von Ohain és Heinkel konstrukciójában, hanem angol kollégáikhoz hasonlóan, a dugattyúmotoros repülés elsődlegességében hittek.
A Heinkel He-178 a világ első sugárhajtású gépe így vált a politika áldozatává.
Amikor a német légierő illetékesei rájöttek tévedésükre, már túl késő volt: az 1944 őszétől bevetett Me -262 – Willy Messerschmitt ikonikus sugárhajtású vadásza – már semmiben sem befolyásolhatta az elkerülhetetlen összeomlást.