1956. október 25-én reggel a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének (KV) tagjai válságtanácskozásra gyűltek össze a pártközpont Akadémia u. 17. szám alatti épületében.
Az előző napok „ellenforradalmi eseményeitől" feszült Gerő Ernő, a KV vonalas sztálinistának számító első titkára, valamint az ugyancsak ortodox kommunista, Hegedüs András miniszterelnök más pártvezetők társaságában a „szovjet elvtársak", a Kreml küldöttei, Anasztasz Mikojan és Mihail A. Szuszlov politikai bizottsági tagok,
valamint a már október 23. óta Budapesten tartózkodó nagyhatalmú KGB-főnök, Ivan Szerov hadseregtábornok megérkezésére vártak.
A pártvezetők igen ideges hangulatban voltak, mert az előző napon, október 24-én kihirdetett statárium és kijárási tilalom ellenére sem szűntek meg a rendszerellenes megmozdulások.
A Budapesten és környékén állomásozó szovjet katonai alakulatok beavatkozása
pedig még tovább szította a már amúgy is magasan lobogó indulatokat.
A súlyos belső meghasonlottsággal küzdő Gerő-féle pártvezetés kezéből fokozatosan kicsúszott az irányítás és az események feletti kontroll.
Kora reggeltől egyre többen kezdtek el gyülekezni az Astoria környékén. A tömegben elterjedt a hír, hogy Nagy Imre fog beszédet tartani a Kossuth téren. (Ennek egyébként nem volt semmilyen valós alapja. Nagy az október 23-án este elmondott, és balul elsült beszéde után egyelőre nem kívánt kiállni az emberek elé.)
Ezért az összeverődött tömeg hangadói kiadták a jelszót, hogy vonuljanak át a Kossuth térre, a Parlament elé.
A terjedő álhír hallatán, ti. hogy Nagy Imre fog szónokolni, sokan csatlakoztak a Tanács körúton (ma Károly körút) meginduló tömeghez.
Az Astoria és a Kossuth utca sarkán posztoló szovjet harckocsi - amelynek személyzetével az emberek összebarátkoztak-, a felvonulók élére kanyarodva vezette fel az utcát betöltő tömeget.
A Parlament felé hömpölygő tömeghez a Tanács körúton és a Bajcsy-Zsilinszky úton is egyre nagyobb számban csatlakoztak a tömegközlekedés megbénulása miatt a munkahelyükre el nem jutott emberek.
Senki sem méltatta különösebb figyelemre a vonuló tömeg mellett hangos csörömpöléssel elrobogó három szovjet T-54-es harckocsit,
valamint a páncélosok közt haladó BTR-152 típusú páncélozott csapatszállítót.
A felvonulók nem tudhatták, hogy a páncélosok gyomrában Mihail Andrej Szuszlov és Anasztász Mikojan,
illetve az események miatt felpaprikázott hangulatban lévő hírhedt KGB-főnök,
Ivan Szerov, valamint a Magyarországon „ideiglenesen" állomásozó szovjet csapatok főparancsnoka, Mihail Malinyin hadseregtábornok tartanak sietősen az Akadémia utcai pártközpontba.
Az Akadémia utcában gondterhelten várakozó magyar elvtársaknak
akkor sem lett jobb a kedvük, amikor a szovjet delegációt szállító katonai konvoj megérkezett a pártszékházhoz.
Alighogy beléptek a tanácsterembe, Mihail Szuszlov, az SZKP főideológusa éles hangon kérdőre vonta Gerőt a kibontakozó „ellenforradalmi lázadás", illetve a pártvezetés tehetetlenkedése miatt.
A KGB-főnök Szerov pedig Bata István honvédelmi minisztert és Tóth Lajos vezérőrnagyot, a vezérkar főnökét,
továbbá a belügyi vezetést támadta le az „óvatoskodásukért".
Mindez azonban csak bevezető volt ahhoz, hogy Szuszlov és Mikojan távozásra szólítsák fel az elvtársi leszidástól magában roskadt Gerőt.
A szovjet haragtól szemmel láthatóan megrettent KV eleget téve a Moszkvából érkezett pártvezetők nyomásának, Gerő Ernőt azonnali hatállyal felmentette első titkári posztjából,
és – ugyancsak szovjet „javaslatra" – még ott nyomban Kádár Jánost választották meg a helyére.
Szintén döntés született a héttagú Katonai Bizottság felállításáról is, amelynek élére Apró Antalt nevezték ki.
Apró felszólalásában teljes felhatalmazást követelt:
„Elvtársak, én a megbízást elvállalom azzal a felhatalmazással, hogy a Központi Vezetőség az intézkedéseinket tudomásul veszi. Azzal a felhatalmazással, ahogy a határozat megszövegezi.
- Nem szeretném, hogy komolyabb akció után a felelősség kérdése úgy merülne fel, hogy miért ezt meg ezt tette, miért adott ilyen vagy olyan intézkedésre parancsot. Teljes felhatalmazást kérünk!"
Ezt a felhatalmazást meg is kapták, amely az „ellenforradalmárok" elleni fegyverhasználat elrendelésére is kiterjedt.
A kora reggeli órákban egy szovjet T-54-es harckocsikból álló páncélosalakulat érkezett a Parlamenthez. A tankok az Országház főbejáratánál, valamint az Akadémia, illetve Báthory utcánál és a rakpart vonalában álltak fel.
A Kossuth tér és környékének harckocsikkal történt lezárása minden bizonnyal az Akadémia utcai pártközpont, illetve az oda érkező szovjet pártvezetők biztosítását szolgálta. Miközben odabent a szovjet pártküldöttség utasítására Gerőt éppen megfosztották a hatalmától,
a tömeg is megérkezett a Kossuth térre.
A még az Astoriánál a menethez csatlakozott szovjet harckocsi példájától felbátorodva az emberek a Parlament főbejárata elé vezényelt hét T-54-es személyzetével is barátkozni kezdtek. Oroszul tudó diákok tolmácsolásával beszélgettek a szovjet katonákkal, közölve velük, hogy „a tüntetők nem fasiszták", és békések a szándékaik.
A tömeg közben tagjai sorából küldöttséget választott, hogy menjenek be a Parlamentbe, és adják át írásba foglalt követeléseiket. Ám a sebtében megválasztott delegáció bejutását a kormányőrök valamint a Honvédelmi Minisztérium karhatalmi ezredének időközben helyszínre vezényelt százada megakadályozta.
A Kossuth téren zajló gyülekezés híre eljutott a pártközpontba is, aminek hatására Ivan Szerov pár perccel délelőtt tizenegy óra után otthagyta a tanácskozást,
és egy harckocsi, valamint felfegyverzett magyar tisztek társaságában kisétált a tér sarkára,
hogy személyesen tájékozódjon az események alakulásáról.
Amikor a KGB-főnök meglátta, hogy a Parlament előtt álló tankokra civilek másztak fel, és a személyzettel beszélgetnek,
dühbe gurult, és riasztólövés leadására adott parancsot.
Szerov kísérői a géppisztolyaikból a levegőbe lőttek, ami után – mint egyfajta jeladásra – elszabadult a pokol.
Mind a mai napig vitatott, hogy kik és honnan lőttek először. A legelfogadottabb verzió szerint az első célzott sortűz a Földművelésügyi Minisztérium padlásteréből söpört végig a Kossuth téri gyanútlan tömegen, aminek nyomán halottak és sebesültek tucatjai zuhantak a tér kövezetére.
A Földművelésügyi Minisztérium tetőteréből elkezdett tüzelés verzióját erősíti, hogy nyomban az első sortűz után a Parlament főbejárata előtt álló tankok közül az egyik szovjet T-54-es –miután legénysége lezárta a torony fedelét –
ágyújával célba vette a minisztérium épületét, és gránátot lőtt ki rá.
Bokor Imre hadtörténész a Rendvédelem-történeti Füzetek (Acta Historiae Preasidii Ordinis) 2007. évi 16. számában közölt „Az 1950–57. évi sortüzek rövid története" című dolgozatában azt írja, hogy
a Földművelésügyi Minisztérium tetőteréből golyószóróból (könnyű géppuskából) érkezett az első rövid sorozat,
amit szakaszos géppisztoly- és puskasortüzek követtek az FM, a Könnyűipari Minisztérium, illetve az Országház Étterem épületének tetejéről.
Azt, hogy az FM tetőteréből dördült el az első sortűz, Malasenko tábornok, az 1956 októberében Budapesten állomásozó szovjet haderő parancsnoka is alátámasztotta Gosztonyi Péter hadtörténésznek, aki Moszkvában készített interjút a tábornokkal.
Malasenko visszaemlékezett, hogy a Földművelésügyi Minisztériumból
nemcsak a tömeget, hanem a parlament épülete előtt állomásozó szovjet harckocsikat is lőtték.
A tábornok szerint a minisztériumi épületből leadott sortűznek szovjet halálos áldozata is volt, és ennek tudható be, hogy az orosz harckocsik tűz alá vették az FM épületét.
Mindez felveti a kérdést, hogy vajon mikor, milyen célból, kinek a parancsára, és kik szállták meg a Kossuth teret övező házak padlásait.
Az is elgondolkodtató, hogy amikor a Kossuth teret pásztázó gyilkos tűz elől a tüntetők egy része a Földművelésügyi Minisztérium árkádjai alá menekült,
a folyamatos puskaropogás és az emberek könyörgése ellenére sem nyitották ki a főbejárati ajtót,
még az életveszélyes helyzet ellenére sem engedték be őket a minisztérium biztonságot jelentő udvarára.
Sohasem sikerült egzakt pontossággal megállapítani, hogy kik lőtték halomra a Kossuth téren összegyűlt védtelen embereket.
Tény, hogy a szovjet harckocsik először csak visszalőttek a tér házaira, ahonnan „ismeretlen alakulatok lőtték a védtelen tömeget". (Forrás: Kő András–Nagy Lambert, Kossuth tér 1956. Teleki László Alapítvány, 2001.) Természetesen az első pillanatok zűrzavarából felocsúdva már a szovjetek is lőtték a Kossuth téren összeverődött tömeget, az azonban kizárható, hogy az öldöklésre mintegy jelt adó és az FM padlásáról érkező sorozatot szovjet alakulat adta volna le.
A lövésektől pánikba esett emberek az FM árkádjai alatt, illetve a Kossuth téren álló Rákóczi-szobor mögött kerestek menedéket. Amikor az emberek a szobor felé futottak, a Báthory utcából kihajtott egy szovjet páncélos,
amely már célzott lövéseket adott le a kétségbeesetten menekülőkre.
Az ebből a T-54-es szovjet harckocsiból kilőtt repesz-romboló gránát iszonyatos pusztítást végzett: mindenhol véres holttestek és nyöszörgő sebesültek maradtak a betonba csapódva felrobbanó lövedék nyomában.
Ez a szovjet harckocsi innen a Ságvári térre (ma Vértanúk tere) helyezte át lőállását, és újabb repeszgránátokat lőtt ki.
A Parlament főbejárata előtt álló harckocsik pedig a tankok nehézgéppuskáiból szórták meg a tömeget.
A szemtanúk visszaemlékezése szerint a mintegy tíz-tizenöt percig tartó kézifegyver- és harckocsiágyútűz után infernális képet mutatott a halottakkal és sebesültekkel elborított Kossuth tér.
Mind a mai napig igen ellentmondásosak a Kossuth téri vérengzés halálos áldozatainak számával kapcsolatos számok.
A kegyetlen mészárlás után a teret a karhatalom lezárta,
a halottakat pedig a kivezényelt katonák gyűjtötték össze egymásra fektetve, majd késő délutántól elkezdték a holttestek teherutókra pakolását és elszállítását.
Egyes szemtanúk tizenkét teherautóra való holttestről emlékeztek meg. Mikes Tamás állítása szerint másnap, október 26-án egy ismerősével együtt 820 halottat számoltak össze a Kerepesi úti temetőben, ahol ötvenes gúlákba hordták össze az eltemetésre váró holttesteket.
Ezzel szemben Kő András és Nagy Lambert kutatásai alapján legkevesebb 75 ember vesztette életét, és 284-en sebesültek meg, ám velük szemben van, aki - Mikes Tamás visszaemlékezésével összhangban - 1000 körülire becsüli a halottak számát.
Bizonyosnak tűnik, hogy reálisan több száz áldozata lehetett a fegyvertelen civilek ellen elkövetett barbár mészárlásnak. A véres csütörtök mind a mai napig megválaszolatlan kérdése, hogy vajon kik lőhettek a Kossuth teret övező épületekből a békésen gyülekező tömegre.
Két nappal a vérfürdő után, az Igazság című újság október 27-i lapszámában jelent meg először az később széles körben elfogadottá vált állítás, hogy az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) emberei tüzeltek az FM épülete és a környező házak padlásteréből a fegyvertelen tömegre.
Erre azonban nincs forrásértékű bizonyíték. Jóval valószínűbbnek tűnik, hogy a Honvédelmi Minisztériumban sebtében felszerelt „vegyes alakulat", a kipróbált kommunistákból álló Partizánszövetség tagjai, civilben lévő,
vagy a szervezettől leszerelt ávósok, egyszóval a kemény sztálinista vonal képviselőiből verbuválódott gárda
vonulhatott át a Honvéd utcából a Kossuth téri minisztériumi épületekbe, segédkezni a „törvényes rend" fenntartásában.
Közvetett módon ezt erősíti meg Földes László, a Partizánszövetség elnökének a Központi Vezetőség október 26-i ülésén elhangzott kijelentése, mely szerint:
... reggel 7 óra óta nem lőttünk a tömegekre."
Földes később viszont határozottan cáfolta, hogy a Partizánszövetségnek bármi köze lett volna a Kossuth téri vérengzéshez.
Közel három évtizeddel a véres csütörtök után, a Kossuth Kiadó gondozásában 1984-ben megjelent „A második vonalban" című visszaemlékezésében Földes viszont a következőket írja: „...átmentünk a KV ülésére, majd visszamentünk a HM-be... A Partizánszövetség Beloiannisz utcai épületéből értesítést kaptunk, hogy igen sok régi elvtárs jelentkezett, harcolni akarnak. Átmentem értük, és 80-100 elvtársat átvittem a HM-be. Fel is fegyvereztük őket. Sokféle akcióban vettek részt, így például szovjet csapatokkal együtt objektumok őrzését vállalták." (Forrás: id. mű 241–242.)
Az eufemisztikus „sokféle akció" ki tudja, mit takart a „harcolni akaró kipróbált elvtársak" részéről.
Az október 25-i népellenes bűntettet a szovjet hadsereg és máig pontosan fel nem derített magyar cinkosaik követték el.
A Kossuth téri vérengzés fordulópontnak tekinthető a forradalom rövid, 12 napos történetében; az iszonyat még eltökéltebbé tette a szabadság ügyéért harcolókat.
Az, hogy kiderül-e valaha az elkövetők és a véres csütörtökért felelősek személye, még több mint hatvan évvel a Kossuth téri mészárlás után is több mint kérdéses.