A történelmi közgondolkodás érdekes sajátossága, hogy amíg a második világégés máig ható következményeire evidenciaként tekintünk, addig az elmúlt száz év történéseit alapvetően meghatározó „nagy háborúra” inkább csak mint a jelen eseményeitől nagyon távoli időszakra gondolunk, a napóleoni háborúkhoz hasonlóan.
Pedig az első világháború szelleme és hagyatéka ma is meghatározó befolyást gyakorol mindennapjainkra,
a világgazdaságra, a kultúrára, és az országhatárokra. A világtörténelemből nem sok olyan konfliktus ismert, ami annyira szükségtelen lett volna, mint az első világháború.
A Szarajevóban 1914. június 28-án eldördült pisztolylövések után, amelyek kioltották Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének és feleségének életét, még közel öt hét telt el a fegyverek első összecsapásáig.
Ez alatt az öt hét alatt bármikor le lehetett volna állítani a konfliktus eszkalálódását,
ami aztán elvezetett Belgrád július 28-i végzetes ágyúzásához, a nagy világégés kirobbanásához. Csakhogy ezt irracionális módon senki sem akarta, mert ez senkinek nem igazán állt az érdekében.
Az Európát ekkor jellemző fejlődés, gyarapodás és haladás ellenére, a nagy többség háborút akart.
Éppen ezért az első világégés nagyon sok olyan tanulsággal rendelkezik, amit a világpolitika mai alakítóinak sem ártana megszívlelni.
Mikor és honnan jött az ötlet, hogy a centenárium alkalmából az események időrendi sorrendjében felkeresse fényképezőgépével az első világháború összes helyszínét, és könyvet adjon ki erről a maga nemében páratlan négy és félévnyi „időutazásról”?
Meggyőződésem, hogy a "nagy háború" volt az elmúlt kétszáz év legnagyobb hatású eseménye, amelynek ismerete elősegíti napjaink világpolitikai folyamatainak megértését. Hiszen annak a világrendnek, amiben ma is élünk, az alapjait és teljes szerkezetét az első világháború hozta létre.
Ezen túl pedig nagyon fontosnak tartom, hogy megmaradjon az emlékezetünkben mindaz a felfoghatatlan áldozat,
amit a lövészárkokba kivezényelt 60 millió katonától és gyakorlatilag a kor teljes lakosságától megkövetelt a háború. Az első világháború eseményeinek és folyamatainak ismerete a pusztulásra való emlékezéssel együtt, segíthet elkerülni a harmadik világháborút.
Márpedig a tudásra és az emlékezésre nagyon nagy szükség van akkor,
amikor már a második világháború veteránjaiból is csak nagyon kevesen maradtak köztünk, és amikor ismét erősödésnek indult az a három erő – a nacionalizmus, a kardcsörtető militarizmus és a területszerző imperializmus - amelyek aztán utat nyitottak az első világháborúnak. Ezért úgy éreztem, valamivel én is szeretnék hozzájárulni a centenárium alkalmából az első világégéssel kapcsolatos ismeretekhez és az emlékezéshez.
Mindezen túl pedig bécsi és budapesti lakosként, az Osztrák-Magyar Monarchia széteséséhez vezető okok folyamatos és részletes megismerésének igénye is fontos mozgatórugó lett abban, hogy 2014-ben elindítsam „A Nagy Háború 100 Éves Nyomában" című könyvem megalkotását.
Professzionális fotográfiával régóta foglalkozó emberként pedig úgy gondoltam, hogy kevés dolog van ami hatásosabb és figyelem felhívóbb, mint egy különleges és igényes fotókból összeállított könyv. A "nagy háborúról" azonban több tízezer könyv írodott már a világban az elmúlt 100 évben.
Ezért döntöttem úgy, hogy a történelmi témában szerzett tudásomat, világjáró tapasztalataimat és fényképészi képességemet megfelelően ötvözve egy olyan könyvet alkotok, amely világszinten is egyedi és megismételhetetlen lesz.
A könyvem olyan képekkel meséli el az első világháború katonai eseményeit és világpolitikai folyamatait, amelyek 100 évvel később 2014 és 2018 között készültek az események eredeti helyszínein.
Ön a beszélgetésünk után azt kérte, hogy az interjú ne november 11-én, a világ által Armistice napként ünnepelt napon, hanem november 14-én az első világháború, a fegyveres harcok tényleges befejeződésének századik évfordulóján jelenjen meg. Kifejtené, hogy miért?
A háború harctéri szakasza csak a nyugati fronton zárult le november 11-én.
Valójában a britek és a németek közötti fegyveres harcok még november 14-ig folytatódtak az afrikai harcszintéren,
pontosabban Rodéziában, a mai Zambia területén.
Ennek pedig az volt a magyarázata, hogy Vilmos császár számüzetése, és a compiegne-i fegyverszünet híre csak három nappal később jutott el a fekete kontinens belsejében harcoló seregekhez.
A németek megadására viszont még további 11 napot kellett várni,
mert Paul von Lettow parancsnok ragaszkodott ahhoz, hogy a fegyverletétel ünnepélyes keretek között, a Tanganyika tó partjához közeli Abercornban (a mai Mbala) történjen meg. Az oda való eljutás a seregei részére viszont még további több mint egy hetet vett igénybe.
Úgy gondolom, az első világháború eseményeinek elbeszélése még mindig erősen Európa-központú, holott az előbb említettek is azt erősítik meg, hogy a világháború nem csak az elnevezésében, hanem ténylegesen is világháború volt, rengeteg Európán kívüli hadszíntérrel és számtalan nemzet katonáival. Ha már az Európán kívüli hadszíntereknél tartunk, végül is hány, az első világháború történéseivel érintett országban, illetve kontinensen járt?
Az Antarktisz kivételével valamennyi földrészen jártam, mert gyakorlatilag az összes kontinens érintett volt a nagy háború eseményei által.
Öt év alatt összesen 59 országban kerestem fel az első világháború helyszíneit, beleértve annak legtávolabbi pontját, a csendes-óceáni Szamoát,
amit 1914 októberében a német helyőrség magát megadva, puskalövés nélkül adott át az új-zélandi katonáknak.
Az első világháború másik legtávolabbi szegletében a chilei Valparaisóban is jártam csakúgy, mint a nagy háború legkietlenebb helyszínén, a dél-atlanti Falkland-szigeteken.
Az sem különösebben ismert, hogy például Pápua Új-Guineán elég komoly ütközet zajlott le a németek és az ausztrálok között.
De a könyv nem pusztán a helyszínek bemutatásával foglalkozik, hanem az események hátterének feltárásával is.
Mert az első világháború egyik legizgalmasabb és a mának is szóló kérdése,
hogy a 19. századi ipari forradalom és a gyarmatosítás, valamint a modern polgárosodás talaján létrejött, erős, és dinamikusan növekvő gazdaságokkal rendelkező európai országok vajon miért ütköztek 1914-ben a képletes jéghegynek úgy, mint két évvel korábban a valóságosnak a kor büszke szimbóluma, a Titanic?
És Ön mire jutott, miért futott Európa jéghegynek 1914-ben? Mekkora hangsúlyt helyez a világháború Európán kívüli területeire illetve eseményeire majd a könyv?
A könyv kimerítően foglalkozik a háború minden szegletével,
hiszen az első világháború hagyatékának megértéséhez nagyon fontos foglalkozni az Európán kívüli eseményekkel.
Mint mondtam, az újabb balkáni háború világméretűvé kiszélesedésének a mozgatórugója az imperializmus volt. Európa fejlődése és gazdasági növekedése hatalmas mértékben a gyarmati birodalmakon beszerezhető nyersanyagokra és energiahordozókra építkezett.
Márpedig Európa legdinamikusabb és legsikeresebb motorja a Német Birodalom volt,
amely csak nagyon kis részesedéssel rendelkezett a gyarmati világban a britekhez és a franciákhoz képest.
A németek mindösszesen Namibiát, Togót, Kamerunt és a Tanganyikai Köztársaságot, valamint Pápua Új-Guinea egy kicsiny részét és a Szamoa szigeteket uralták.
Így tehát a németek a világ újrafelosztását, a törökök a birodalmuk Indiáig való kiterjesztését, a britek és a franciák pedig a meglévő német és török gyarmatok megszerzését tűzték ki célul a háború megkezdésekor.
Aztán amikor a frontvonalak befagytak Európában, akkor a szövetségesek új áttörési pontokat kerestek a kontinensen kívül a győzelem érdekében.
Így a britek belekezdtek egy kettős játszmába, aminek eredményeképpen máig tart az arab-izraeli konfliktus a Közel-Keleten.
Arábiai Lawrence az arabok vezetőinek megígérte az önálló és független Arab Állam létrejöttét ha összefognak velük az Oszmán Birodalommal szemben.
Az Egyesült Államok háborúba léptetéséhez az angolok úgy gondolták, hogy szükség van az ottani zsidóság támogatására.
Ezért viszont nekik beígérték az önálló zsidó állam létrehozását Palesztinában, ami teljesen szembe ment azzal, amit az araboknak igértek.
És ha ez nem lett volna elég önmagában, akkor erre jött még ráa franciák és az angolok titokban megkötött úgynevezett Sykes-Picot egyezménye, mely arról rendelkezett, hogy a háború megnyerése után hogyan osztják fel maguk között a Közel-Keletet.
Ennek a megállapodásnak megfelelően a britek megkapták a mai iraki területeket, és Haifa kikötőjét Egyiptomon túl, míg a franciák vitték a mai szír és libanoni területeket.
Mindennek fényében megmosolyogtatott, amikor a centenáriumi ünnepségek során a francia és a brit beszédekben azt hallottam, hogy az első világháború a demokráciáért és a szabadságért folyó küzdelem volt
az antant számára, az elnyomó német, török, és osztrák-magyar birodalmakkal szemben.
1914 és 1918 között csak és kizárólag egyetlen országot érdekelt a demokrácia és a nemzetek önrendelkezési joga Európában és a világban, ez pedig az Egyesült Államok volt. Csakhogy mindeközben ők pedig otthon diszkriminálták és elnyomták például a saját afroamerikai lakosságukat.
Gondolom, ebben az igen összetett és nagy munkában nem csak a saját kutatásaira hagyatkozott.
Nem, egyáltalán nem. A munkámat kiváló hazai illetve külföldi történészek és más szakértők, az első világháború históriájának elismert kutatói segítették.
Segítségük és hasznos tanácsaik nélkül aligha születhetett volna meg a könyv.
A Központi Hatalmak vereséget szenvedve elvesztették a háborút, ám a rákövetkező évben, az antant győztes nagyhatalmai Versailles-ban pedig elvesztették a békét. Bejárva a világégés egykori helyszíneit és országait, mit tapasztalt, hogyan él tovább napjainkban a „nagy háború" emléke?
Érthető módon rendkívül erős az első világháború emlékezet-kultúrája Franciaországban, Belgiumban és Olaszországban.
Nagyon sok embert vesztettek a saját területeiken vívott harcokban mire megszerezték a keserves győzelmet Amerikának köszönhetően.
Az Egyesült Királyságnál senki nem veszi komolyabban az első világháborúra való megemlékezést.
Azóta is a november 11. náluk egy olyan fontos nap, amikor a királyuk vagy királynőjük minden évben megkoszorúzza a westminsteri nagy háborús emlékművet.
Ezzel ellentétben viszont az Egyesült Államokban szinte egyáltalán nem létezik első világháborús emlékezetpolitika,
nekik is, mint az oroszoknak, minden a második világháborúról szól.
Közép-Kelet-Európában pedig szinte nyomtalanul múlt el a centenárium.
A lengyelek és az ukránok soha nem érezték a területeiken vívott háborút a saját ügyüknek,
miközben a csehek és a szlovákok ezt az osztrákok és a magyarok háborújának tekintik. A győztes oldalon a régióból csak Románia és Szerbia állt. Ezek az országok rendszeresen meg is emlékeznek az eseményekről.
A szerbek a ceri és a kolubarai győzelmet, a románok pedig természetesen Erdély megszerzését ünneplik.
Ausztria, Magyarország, és Németország viszont nem csak hogy a vesztes oldalon zárva a háborút nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel, de a mai területeiken egyetlen puskalövés sem dördült el 1914 és 1918 között, így odahaza tényleg nincs, hol mire megemlékezni.
Mindezek ellenére azért akad az egykori Központi Hatalmak oldalán is egy minden évben megünneplésre kerülő győzelem.
Tudomásom szerint több első világháborús megemlékezésen is részt vett külföldön. Melyik volt ezek közül Ön számára a legemlékezetesebb?
A legjelentősebb eseményt minden évben a gallipoli félszigeten rendezik meg a törökök, az ausztrálokkal és az új zélandiakkal közösen. Ez viszont nem is akármilyen példa, hiszen ez lett az egyetlen olyan győzeleme a Központi Hatalmaknak,
amire azóta is minden egyes évben nagyon komoly szinten megemlékeznek.
Erdogan elnök minden évben elmegy az eseményre koszorúzni. Ugyanakkor különös módon ez a csata a veszteseknek is fontos.
Sőt mi több, ez a vereség fontos szerepet tölt be az ausztrál és az új-zélandi nemzeti öntudatban,
fontos része azóta is az identitásuknak, az ANZAC mivoltuknak.
A Nagy Háború egyébként Kanada önálló nemzetállammá formálódásában is kulcsszerepet játszott az 1917 áprilisi Vimy Ridge-i csatának köszönhetően. Itt harcolt először önálló egységben és parancsnokság alatt a kanadai hadsereg.
Ráadásul ezt az észak- franciaországi dombot úgy sikerült elfoglalniuk, hogy a franciák kétszer is kudarcot vallottak ott. A csata jelentősségét jól mutatja, hogy a Vimy Ridge-i első világháborús emlékmű szerepel a kanadai húszdolláros hátlapján.
Azt hiszem, hogy a Vimy Ridge-i csatáról szóló megemlékezés volt a legmagasztosabb az összes közül, a centenárium teljes egészét tekintve.
Idehaza szinte nincs olyan községünk vagy városunk, amelyben ne állna első világháborús hősi emlékmű, mégis hiányoznak a megemlékezések. Kicsit úgy tűnik, mintha szeretnénk végérvényesen elfelejteni a „nagy háborút", amiben persze az is szerepet játszhat, hogy Magyarország számára különösen súlyosak voltak a következmények.
Igen, ez valóban így van. De azért ennek ellenére is, hadd említsem meg pozitív élményként, hogy a volt keleti front magyar katonasírjain nagyon gyakran láttam virágot, vagy nemzeti színű szalagot, bármikor is mentem oda.
De mint mondtam egy fontos ok az is, hogy a trianoni határokon belül - szemben a második világháború eseményeivel - 1914 és 1918 között nem dúltak harcok,
ezért nincsenek az országban első világháborús katonai temetők sem.
Pontosabban egyetlen egy ilyen temetőről tudok Vas megyében, a Rába völgyében fekvő Ostffyasszonyfa község területén, ahol külföldi hadifoglyok alusszák az örök álmukat.
És végül, mikor vehetjük majd a kezünkbe ezt a páratlanul érdekesnek ígérkező könyvet?
Úgy tervezzük a kiadóval, hogy a könyv nemzetközi bemutatója 2019. június 28-án, a párizsi békeszerződés századik, illetve a szarajevói merénylet százötödik évfordulóján lesz Szarajevóban.
Nagyon szeretem azt a várost, és fontos szimbolikája van számomra annak, hogy ott zárom le hivatalosan is az első világháborús projektemet, ahol elkezdtem,
és ahol 1914. június 28-án a trónörökös gépkocsijára váró tömegből előlépett Gavrilo Princip, hogy leadja a végzetes lövéseket
Ferenc Ferdinánd főhercegre.
A könyvhöz egyébként az előszó megírására az utolsó magyar király, IV. Károly unokáját, Habsburg Györgyöt, valamint a „Kaiser”, II. Vilmos német császár dédunokáját, Georg Friedrich herceget kértem fel.