Az újszövetségi Szentírás szerint Jézus megszületésének hírére mágusok jöttek kelet felől, hogy megkeressék a Megváltót, és leróják tiszteletüket előtte. A három keleti bölcs vagy „király” – a Biblia nem nevezi királyoknak őket – először Jeruzsálembe ment, és ott érdeklődött arról, hogy hol lehet vajon a gyermek, akinek látták a csillagát napkeleten.
Amikor Jeruzsálemből továbbmentek, a bibliai hagyomány szerint a csillag előttük haladt, és megállt a barlang felett, ott, ahol Jézus megszületett.
A Szentírás latin fordításában szereplő „in oriente” azonban nem keletet, hanem csillagfelkeltét jelent,
egy égitest esti felkeltét. A három bölcs a hagyomány szerint napkeletről érkezett, ez a korabeli felfogásban a Jordántól keletre elterülő területet jelentette, egészen Mezopotámiáig.
A tudósok közt vita van az esemény történeti hitelességét illetően.
A betlehemi csillagot a négy evangélista közül csak Máté evangéliuma említi meg,
ami miatt több kutató úgy véli, hogy ez egy vallásos allegória, ami arra utal, hogy Jézus sorsa meg volt írva a csillagokban.
Ugyanakkor Máté eredetileg a zsidók számára írta evangéliumát,
de az első század fordulóján élt zsidók nem foglalkoztak asztrológiával,
mivel az bűnös babonának számított a vallásuk szerint. Akkor pedig miért talált volna ki ilyesmit Máté?
Ha azt feltételezzük, hogy Máté beszámolója hiteles, és valamilyen létező égi jelenségről tett említést, akkor viszont felmerül a kérdés, hogy mi is lehetett valójában az a betlehemi csillag, ami a hagyomány szerint a három bölcset elvezette a kis Jézushoz.
Azok a kutatók, akik úgy vélik, hogy Máté evangéliuma egy valódi égi jelenséget örökített meg, azt feltételezik, hogy a betlehemi csillag álló helyzetű, úgynevezett stacionárius objektum volt. Ahhoz ugyanis, hogy valami napokig, sőt hetekig hasznos égi navigátor lehessen, az szükséges, hogy relatíve egy helyben legyen éjről éjre az égen.
Ez pedig kizárja az olyan rövid ideig észlelhető objektumokat, mint amilyenek például a meteorok.
Egy tűzlabdát nem követett volna a három bölcs, ennek nem tulajdonítottak volna nagy jelentőséget,
mivel ezek az égi jelenségek legfeljebb egy-két másodpercig tartanak, és bármikor megtörténhetnek. Korábban elterjedt nézet volt, hogy a fényes Halley-üstökös lehetett a Betlehem felett ragyogó titokzatos „csillag”.
Erről a fényes üstökösről az első azonosítható leírás a középkorból, a 13. századból származik. A híres középkori itáliai festő, Giotto akkor készítette közismert freskóját a betlehemi barlangról, a barlang felett ragyogó üstökössel.
Giotto óta szokás a három bölcset vezető égi tüneményt üstökösként ábrázolni.
Az üstökösök azonban gyorsan mozognak az égbolton, és nem statikus objektumok.
Kínai csillagászok feljegyezték, hogy Kr. e. 5-ben egy ragyogó üstökös jelent meg a Bak csillagképben,
és néhányan úgy gondolják, hogy ez lehetett a betlehemi csillag. E teória hívei rámutatnak, hogy a kínai csillagászok leírása alapján Kr. e. 5-ben ez az üstökös a déli égen lehetett, ezért Jeruzsálemből úgy láthatták az égitestet, hogy az fejjel a horizont felett áll, a csóvája pedig függőlegesen felfelé mutat.
Túl azon, hogy a szabad szemmel is látható üstökösök nem számítanak túl ritkának,
az ókorban és a középkorban is rossz előjelnek számítottak, balsorsot, halált, betegséget, katasztrófát jelentettek,
ezért a három bölcs rossz ómenként biztos, hogy nem használt volna navigációs pontként egy ilyen, számukra baljóslatú égi jelenséget.
Az evangéliumokból pedig megállapítható, hogy Jézus akkor született, amikor Augustus császár másodjára rendelte el a Római Birodalom lakosságának összeírását, ami a történelmi források alapján Kr. e. 8 és 7 között, még jóval a Kr. e. 5-ben észlelt üstökös felbukkanása előtt történt.
Egy másik elmélet szerint a betlehemi csillag szupernóva lehetett. Egy szupernóva felragyogását fel is jegyeztek a kínaiak, ami szintén Kr. e. 5-ben tűnt fel tavasszal, és több mint két hónapig látható volt, de pozíciója alapján nem „vezethette” volna a bölcseket oly módon, ahogyan a Biblia utal rá.
Távol-keleti csillagászok feljegyzései egy nóva felbukkanását is rögzítették
a kicsi, északi félgömbről látható Sas (Aquila) csillagképben, Kr. e. 4-ben. Ez ragyoghatott közvetlenül Jeruzsálem felett, a teória kedvelői szerint. Dr. Robert Cockroft, a kanadai McMaster University obszervatóriumának igazgatója szerint a nóva jó jelölt, megjelenhetett, majd a következő hónapokban elhalványult.
Viszont ez nem volt túl fényes, ezért nincs is feljegyzés róla nyugaton, de Cockfort szerint mégsem kizárható, hogy ezt követték a bölcsek.
A professzor szerint elképzelhető, hogy eredetileg nem ez, hanem más jel indította útnak a bölcseket, ám mivel hónapokba telhetett, mire oda értek, addigra az Aquila nóvája is felemelkedhetett a déli égbolton. Betlehem Jeruzsálem déli részéhez közel fekszik, szóval a bölcsek követhették ezt is.
A betlehemi csillag legvalószínűbb magyarázata azonban egy rendkívül ritka bolygóegyüttállás lehetett. Kr. e. 7-ben egy ritka és igen fényes égi jelenség volt látható: a Jupiter és a Szaturnusz bolygók hónapokig együtt járt a Halak csillagképben, és háromszor konjunkcióban voltak, azaz nagyon közel kerültek egymáshoz.
Amikor elérték pályájuk nyugati fordulópontját, látszólag megálltak a csillagokhoz képest, éppen a zodiákus fény csúcsán. Ráadásul Kr. e. 7-ben a téli nap-éj egyenlőség pontja (a földpályájának és az egyenlítőnek a metszéspontja) a Kos csillagképből átment a Halak csillagképébe,
ami az akkori felfogás szerint egy új korszak kezdetét jelentette.
Az ókorban bármilyen nagyon szokatlan és látványos égi jelenség előjelnek számított, tehát a betlehemi csillag is ritka valamint látványos égi jelenség kellett, hogy legyen.
A két óriásbolygó együttállása akkor következik be, amikor a Nap, a Föld, a Jupiter és a Szaturnusz egy vonalba kerül, és amikor a Föld „megelőzi” őket, ami miatt a Jupiter és a Szaturnusz megváltoztatja látszólagos irányát az égen. Még jelentősebbé teszi az eseményt, hogy mindez a Halak csillagképben látszódott.
A jelenség rendkívül ritka, ugyanis csak 900 évente következik be ilyen hármas összetalálkozás, következésképpen nagy feltűnést kelthetett Kr. e. 7-ben is.
Azonban egyik, az előzőekben megemlített égi jelenség sem tudná úgymond vezetni a bölcseket.
Akkor Máté olyan csodát írt le, ami túlmutat az asztrofizika törvényszerűségein? Hogy tudta egy keleti csillag délre vezetni őket?
Ennél a kérdésnél figyelembe kell venni egy nyelvi eredetű tévedést is. A keleti csillag kifejezés ugyanis nem azt jelenti, hogy keleten van, hanem szó szerinti fordítása a görög „en te anatole” kifejezésnek,
amely egy 2000 évvel ezelőtt használatos görög matematikai-asztrológia kifejezés, ami egy nagyon speciális eseményt jelent:
olyan jelenséget, amikor egy bolygó a keleti horizonton emelkedik fel pont napfelkelte előtt, majd ahogy a Nap megjelenik, a bolygó eltűnik a Nap ragyogásában a reggeli égbolton, ezért egy rövid periódust leszámítva, senki sem láthatja.
A görög asztrológusok szimbolikus jelentőségűnek tartották, ha valaki egy olyan bolygó újramegjelenésének a napján születik, mint amilyen a Jupiter. A keleti csillag tehát egy olyan csillagászati jelenségre utal, ami rendkívüli eseménynek számított az ősi görög asztrológia kontextusában.
Az evangélium szerint a csillag megállt a jászol felett, ez a jelenség görögül az „epano” aminek szintén fontos jelentése volt az ősi asztrológiában. Ez egy olyan különös csillagászati jelenségre utal, amikor egy bolygó látszólag megáll, és a nyilvánvaló iránya nyugatról keletre való mozgássá válik.
Ez akkor következhet be, amikor a Nap körül keringő, a Marsnál, a Jupiternél és a Szaturnusznál gyorsabban keringő Föld utoléri vagy eltakarja a másik bolygót.
Háromszori együttállás pedig akkor történik, ha a Jupiter látszólagos hurokmozgása lefedi a Szaturnuszét.
A Halak csillagkép a Messiás csillagképe, és Palesztinát is jelképezi.
Az asztrológiában a Halak csillagkép fontos szerepet játszik a születéssel kapcsolatban. Az ókori asztrológiában a Jupiter királyi csillagnak, a Szaturnusz pedig a zsidóság csillagának, és a zsidók szombati ünnepnapi csillagának számított.
Ha a fejedelmi Jupiter és a zsidó Szaturnusz együttáll a Messiást jelképező Halak csillagképben, és ráadásul ez háromszor is megesett Kr. e. 7-ben, akkor ennek egészen különös rendkívüli jelentőséget tulajdoníthattak.
A babiloni papcsillagászok már várták ezt a jelenséget,
mert birtokában voltak a több száz éves észlelési adatsornak, amit az agyagtáblákba vésett ékírásos feljegyzések bizonyítanak. Valószínűleg évekig figyelték az eget, várva a jelenséget, ami előrejelzi egy nagy király születését.
Először a híres 17. századi német csillagász, Johannes Kepler gondolt arra, hogy a Jupiter-Szaturnusz együttállás lehet a betlehemi csillag. Az ő idejében, 1604-ban látható volt a két bolygó egyszeri együttállása a Skorpió csillagképben.
1604-ben megfigyelte egy fényes csillag megjelenését. Ez egy szupernóva volt, de ezt ő akkor még nem tudhatta. Nem sokkal előtte a Jupiter és a Szaturnusz közel haladtak el egymás mellett látszólagos égi pályájukon, az „új csillag” megjelenéséhez közel, majd egyszerre fordultak vissza, és leírtak egy-egy hurkot, így háromszor is közel kerültek egymáshoz.
Kepler azt hitte, hogy a fényes csillag megjelenését ez a konjunkció váltotta ki, és arra gondolt, talán ez lehetett a betlehemi csillag.
Kepler kiszámította, hogy a Jupiter és a Szaturnusz bolygóknak volt-e együttállása Krisztus megszületésének ideje körül. És igen, Kr. e. 7-ben e két bolygó háromszori együttállása ténylegesen is megtörtént a Halak csillagképben.