A Pan Am N739PA lajstromjelű Boeing 747 -121 típusú óriásgépe 1988. december 21-én pontosan délben érkezett meg San Franciscóból a londoni Heathrow nemzetközi légikikötőbe. A gépet James MacQuarrie kapitány és váltószemélyzete vette át, hogy este 18 órakor a 103-as járat menetrendje szerint visszarepüljön New Yorkba.
A New York-i járat utasforgalma a szokásos ünnepi csúcsforgalom ellenére jelentősen visszaesett,
ami egy titokzatos december 5.-i telefonhívás miatt történt. 1988. december 5-én az Amerikai Szövetségi Légügyi Hatóság (FAA) azonnali biztonsági riasztást küldött valamennyi amerikai légitársaságnak, köztük a Pan Am-nek is.
Aznap ugyanis egy ismeretlen telefonáló – aki erős arab akcentussal beszélte az angolt – felhívta az Egyesült Államok helsinki nagykövetségét azzal a figyelmeztetéssel,
hogy egy Frankfurtból Amerikába tartó Pan Am járat ellen két héten belül merényletet fog elkövetni
a nemzetközi körözés alatt álló palesztin terrorista, Abu Nidal El Fatah szervezetéhez tartozó meg nem nevezett személy.
Az ismeretlen telefonáló pontosabb részletekkel is szolgált:
állítása szerint a bombát egy vétlen finn nő csomagjába fogják felcsempészni a gép fedélzetére.
Az ügy jelentősége miatt az FAA a szövetségi külügyminisztériumot is értesítette az aggasztó üzenetről. A State Department nagyon komolyan vette az ismeretlen telefonáló hívását, és körtáviratban tájékoztatta az amerikai nagykövetségeket az FAA riasztásáról.
A moszkvai amerikai nagykövetségről december 13-án azonban kiszivárgott a hír, ennek hatására
sokan visszamondták helyfoglalásaikat a Pan Am Frankfurtból induló 103-as járatára.
Ennek volt betudható, hogy december 21-én a „Clipper Maid of the Seas" nevet viselő Boeing 747-es óriásgép a közeledő karácsonyi ünnepek ellenére sem volt telt házas.
Maga a 103-as járat PA 103A számon Frankfurtból indult, ahonnan az utasokat a Pan Am egy másik és kisebb Boeing 727-es gépe szállította át Londonba. December 21-én 89-en szálltak fel a frankfurti repülőtéren a 727-esre, köztük négy Budapestről érkezett magyar utas is.
A londoni landolás után 47-en folytatták tovább az útjukat New Yorkba, - köztük mind a négy magyar - átszállva a 103-as járat Boeing 747-es óriásgépére.
A New York-i járatra felszállt háromfős váci családnak különleges napnak számított december 21-e,
hiszen most utazhattak ki először Amerikába a családfő nagybátyjához, a 29 éves Roller János felesége, Rollerné Pisák Zsuzsanna pedig éppen aznap ünnepelte a 27. születésnapját.
A fiatal házaspár – akik magukkal vitték a tengerentúli útra ötéves kislányukat, Edinát is – a ferihegyi repülőtérről Frankfurtba tartó járaton ismerkedett össze a 79 éves Drucker Róbertnével, aki a fiához tartott karácsonyozni New Yorkba.
Mivel az idős hölgy már többször járt az Egyesült Államokban, és jól beszélt angolul,
felajánlotta az idegen nyelvet nem beszélő fiataloknak, hogy a New York-i gépen üljenek egymás mellé.
A frankfurti átszállásnál ezért mind a négyen egymás melletti üléseket kértek; Drucker Róbertné Gábor Ibolya a 26F, Roller János a 26E, felesége a 26G, kislányuk pedig a 26D ülésen foglalt helyet.
A menetrend szerint a „Clipper Maid of the Seas-nek" pontban 18 órakor kellett volna startolnia. Az óriásgépet ehhez képest
csak 18 óra 4 perckor tolták el a hármas terminál K14-es számú beszállófolyosójától.
A pilótafülke bal ülésében a nagy repülési tapasztalattal rendelkező James MacQuarrie kapitány foglalt helyet, a járatra beosztott első tiszt Raymond Wagner, a fedélzeti mérnök pedig Jerry Avritt. volt.
A Boeing 747-es fedélzetén 243 utas, és 16 fős személyzet tartózkodott.
Mikor a torony megadta az engedélyt a „taxizásra”, a Clipper Maid of the Seas elkezdte a kigurulást a 27L jelű kifutópálya irányába.
A karácsonyi csúcsforgalom miatt azonban a gurulóutakon hosszú sorokban araszoltak a felszállásra váró gépek, ezért MacQuarrie kapitány Jumbo Jet-je további várakozásra kényszerült.
A toronytól végül 18 óra 25 perckor érkezett meg a startengedély, a kifutópálya végén várakozó Boeing 747 pilótafülkéjébe. MacQuarrie kapitány nyugtázta a startengedélyt, majd előretolta a gázkarokat.
A négy hajtómű felsivított, a hatalmas gép pedig egyre gyorsulva végigdübörgött a betonon, majd felemelkedett a besötétedő égbolt irányába. Senki sem tudhatta, hogy ekkor már csak alig fél óra volt hátra a 103-as járat fedélzetén tartózkodók életéből.
Miután a Clipper Maid of the Seas elhagyta Heathrow légterét, a kapitány északnak, Skócia irányába fordította az emelkedésben lévő gépet. A 103-as járat 18 óra 56 perckor a skót határ közelében érte el a 31 000 láb ( 9 400 méteres) utazómagasságot.
MacQuarrie kapitány ekkor visszavette a hajtóművek tolóerejét utazósebességre,
az utastérnek pedig jelezte, hogy ki lehet kapcsolni az öveket.
A Boeing 747-es térkép szerinti iránya ekkor 321 fok, repülési sebessége pedig – az erős ellenszélben - 434 csomó (804 km/óra) volt. Pontosan 19:00-kor a Pan Am 103-as járata megjelent a Prestwick-i körzeti légiforgalmi irányítás radarernyőjén.
Alan Topp szolgálatos légiforgalmi irányító az előírások szerint felvette a kapcsolatot a skót légtérbe belépő utasszállítóval. A légiforgalmi irányítás bejelentkezését James MacQuarrie kapitány - a fennmaradt hangfelvétel szerint - a következők szerint nyugtázta:
Jó estét, Scottish, itt Clipper egy nulla három. Magasságunk három egy nulla.
(A repülési szakzsargonban a pilóták és a légiforgalmi irányítás a magassági adatokat a Flight Level, FL, – repülési szint – rövidítéssel adják meg. A 103-as járat utazási magassága, 31 000 láb, FL 301-nek felelt meg, ezért hangzott el a rádiózásban magasságértékként a három nulla egy.)
19:01-kor Topp radarján a 103-as járat megközelítette a Solway-öblöt, majd 19:02-kor átlépte annak északi partját. Ekkor Raymond Wagner első tiszt szólalt meg Alan Topp fejhallgatójában: „Clipper 103, óceánrepülési engedélyt kér.”
Ezek voltak a pilótafülkéből érkező utolsó szavak.
A radarernyőn a 103-as járatot jelző zöld négyzetből hirtelen eltűnt a kereszt, valamint a mellette világító transzponderkód.
(A légiirányító radarképernyőjén a gép egy kis doboznak látszott, közepén apró kereszttel, amelyhez egy vonallal kapcsolódott a gép transzponderkódja, a 0357-ös szám, valamint a magassága, FL 310.) Alan Topp ismét megpróbált kapcsolatba lépni a 103-as járattal, de nem érkezett válasz. Az első pillanatokban Topp arra gondolt, hogy a gép radarárnyékba került,
ám amikor észrevette, hogy a 103-as járatot jelző zöld kocka egyszerre csak négy darabra válik szét, összeszorult a gyomra.
A rutinos légiirányító a radarképből azonnal rájött, hogy valami szörnyű dolog történhetett a Pan Am óriásgépével. Ekkor 19 óra 2 percet jelzett az órák mutatója.
A nyugat-skóciai Dumfries and Galloway járásban fekvő négyezer lakosú városka, Lockerbie álmos csendjét
1988. december 21-én pontban 19 óra 4 perckor vakító villanás és hatalmas detonáció robaja szaggatta szét,
amikor a Pan Am gép egyik több mint kilenc tonna kerozint tartalmazó leszakadt szárnya a Crescent Sherwood utca házai közé csapódott.
A kiömlő üzemanyag azonnal belobbant, és vakító tűzvihar söpört végig a lakóházak között, miközben újabb roncsdarabok záporoztak alá bombaként a településre.
Robin Chamberlin, a Glasgow és London között közlekedő egyik belföldi járat kapitánya – aki ekkor éppen Lockerbie légterén repült át a gépével –
rádión azonnal jelezte, hogy „valami ismeretlen eredetű nagy tűz tombol” a város területén.
Eközben a Prestwick-i légiforgalmi irányító központban Alan Topp még mindig sóbálványként meredt a radarképernyőre, amelyen egyre több apró és egymástól távolodó zöld pont tűnt fel a 103-as járat radarképének helyén. Ezzel végleg elszállt minden remény, mert Topp számára a napnál is világosabb lett, hogy a Pan Am Boeing 747-es óriásgépe a darabjaira hullott szét a levegőben.
A helyszínre kiérkező tűzoltók még hosszú ideig nem tudták megfékezni a tomboló lángokat. A 103-as járat Boeingje teljesen feltöltött üzemanyagtartályokkal szállt fel Londonból, ezért a dühöngő tűzvészt a letört szárnyakból kiömlő sok-sok tonna kerozin táplálta.
A rendőrség valamint a brit közlekedési minisztérium légikatasztrófákat vizsgáló szervezete, az Air Accidents Investigation Branch (AAIB) emberei még aznap este kiszálltak a helyszínre, ahová hamarosan megérkeztek az amerikai szövetségi légügyi hatóság, az FAA nyomozói is. A katasztrófa nyomán a Crescent Sherwood utca környéke infernális képet mutatott a ropogva égő házak, az izzó roncsdarabok, és az égből aláhullott szanaszét heverő holttestek látványa miatt.
Amint megvirradt, kutatócsoportokat hoztak létre a repülőgép roncsainak begyűjtésére, amelyek rendkívül nagy területen szóródtak szét. A gép repülési magasságában, 9 400 méteren rendkívül erős, 130 illetve 190 km/órás váltakozó sebességű szél, úgynevezett futóármalás fújt, ami igen nagy távolságra vitte a robbanástól széthulló géptörzs darabjait.
A kutatócsoportoknak egy 123 kilométer hosszú és összesen mintegy 36 négyzetkilométeres kiterjedésű területsávot kellett bejárniuk,
hogy lehetőség szerint az összes roncsdarabot begyűjtsék.
A 103-as járat repülési adatrögzítőit, az úgynevezett feketedobozokat már másnap sikerült megtalálni.
A hangfelvételek kiértékelése azt mutatta, hogy a gép szétrobbanása előtt nem volt semmilyen műszaki problémára utaló jel.
A hangszalagon viszont sikerült azonosítani egy 180 milliszekundumos sistergést, ami robbanásra utalt.
Ez alapján, valamint a december 4-i telefonhívásra is figyelemmel, már a vizsgálat elején terrortámadásra gyanakodtak a szakértők.
A pilótakabin viszonylag épen maradt nagyobb darabját Tundergarth falu temploma közelében, egy mezőbe csapódva találták meg. Az FAA nyomozói bemásztak az oldalán fekvő pilótafülkébe, ám itt sem találták annak nyomát, hogy a pilóták hozzákezdtek volna bármilyen vészhelyzeti eljáráshoz.
A kabinnyomást irányító kapcsoló, valamint az üzemanyag kapcsolók is a szokásos utazó állásban voltak,
a pilóták pedig nem viseltek oxigénmaszkot, amelyek pedig gyors légnyomásvesztés esetén öt másodperecen belül előkerültek volna. A szakértők az orrész maradványainak vizsgálata során viszont egy igen fontos, mondhatni perdöntő bizonyítékra bukkantak a katasztrófa okát illetően.
Annak a rekesznek, amelyben a gép navigációs és kommunikációs berendezései voltak elhelyezve, és ami a pilótafülke alatt két szinttel lejjebb lévő csomagtérrel volt határos, át volt szakadva a válaszfala.
Ebből pedig az következett, hogy az első csomagtérben robbanás történt,
amelynek lökéshullámai erőteljes, minden irányba ható impulzusokat keltettek.
A detonáció lökéshullámai elszakították az orrészt a géptest bal oldalához rögzítő megerősített fémövet.
A robbanáskor keletkező lökéshullámok visszapattantak a gép fémborításáról és találkoztak a detonáció lökéshullámaival.
Ez a kölcsönhatás hozta létre az úgynevezett Mach-hullámokat, amelyek a számítások szerint kétszer akkora energiával terjedtek tova, mint a robbanás eredeti impulzusai.
Az erőhatás miatt a gép orrésze legyező illetve bólintó mozgásokba kezdett, és a mechanika terhelés miatt a pilótafülke valamint a mögötte lévő emeleti első osztály egy része ( a Jumbo híres „púpja") a robbanás után három-négy másodperc múlva letört a törzsről.
Zuhanás közben nekiütközött a hármas hajtóműnek, ami szintén leszakadt a baloldali szárnyról.
A pilótakabinját vesztett géptörzs még tovább repült viszonylag lapos szögben,
mindaddig, amíg nem süllyedt hatezer méterig. Ekkor átfordult, és csaknem függőlegesen kezdett zuhanni a föld felé.
A zuhanás közben letörtek a szárnyak, és az utastér is további három darabra tört szét. A gondosan és hosszadalmas munkával összegyűjtött roncsdarabokat összeállították, és ekkor bebizonyosodott, hogy az első raktérben elhelyezett pokolgép felrobbanása egy nagy lyukat tépett a géptörzs bal oldalán, közvetlenül Pan American felfestés P betűje alatt.
A lökéshullámokon kívül tovább fokozta a rombolóhatást az emiatt hirtelen fellépő nyomáskülönbség, a dekompresszió is. (A 103-as járat repülési magasságában, a túlnyomásos utastérben csaknem négyszer nagyobb volt nyomás a külső légnyomásnál.) Végül a roncsdarabok között megtalálták annak a bőröndnek a maradványait is, amelybe elrejtették a pokolgépet. Az időzítővel felszerelt semtex alapanyagú plasztikbombát egy Toshiba rádiósmagnóba építették be.
A bőröndben olyan ruhamaradványokat is azonosítottak, amelyeknek megmaradt a címkéjük; ebből kiderült, hogy ezeket Máltán vásárolhatták.
Az igazságügyi műszaki, valamint orvosszakértőknek azt is sikerült rekonstruálniuk, hogy mit élhettek át az áldozatok az utolsó pillanatokban. Amikor a robbanás után három-négy másodperccel később letört az orr-rész, tornádó erejű - 46 fokos légáram tört be az utastérbe.
Azokat, akik az üléssorok között álltak vagy nem voltak bekötve a székeikbe, az iszonyatos erejű jeges légáram egyszerűen kisöpörte a gépből. A hirtelen fellépő dekompresszió miatt az utasok azonnal elveszthették az eszméletüket,
ám az igazságügyi orvosszakértői vizsgálat szerint 147 személy túlélte a nyomáscsökkenést,
és amikor a zuhanó géptörzs alacsonyabb illetve sűrűbb légrétegekbe ért, közülük sokan magukhoz tértek.
A 9 400 méterről történt zuhanás mintegy két percet vehetett igénybe a becsapódás pillanatáig.
A pilóták valószínűleg egészen a becsapódásig a tudatuknál voltak, MacQuarrie kapitány még holtában is a gép kezelőszerveibe kapaszkodott.
A pilótakabin mögötti emeleti részen, a gép első osztályán helyet foglaló utasok szintén a tudatuknál lehettek.
A holttestek között találtak egy anyát, aki erősen magához szorítva tartotta gyermekét, két barát pedig egymás kezét szorította. Egy másik utas apró feszületet tartott a halálos görcsbe rándult kezében.
Dr. William G. Ecker igazságügyi orvosszakértő megállapította, hogy az egyik stewardess túlélte a zuhanást,
és már a földön halt bele súlyos belső sérüléseibe csakúgy, mint egy másik férfi utas.
Miután megvirradt Lockerbie utcái is vigasztalan képet mutattak.
A helyi lakosok közül tizenegyen vesztették életüket, amikor a Boeing letört szárnya 800 km/óra körüli sebességgel a házak közé csapódott. A becsapódás erejét jól mutatja az így keletkezett 47 méter átmérőjű kráter.
A berobbanó kerozinból egy hatalmas tűzgolyó emelkedett a házak fölé. ami a közeli A74-es Glasgow–Carlisle-autópálya felé tartott, ahol is a déli irányba tartó sávokban haladó autókat perzselt meg.
Lockerbie lakosainak a helyszínelések miatt még hosszú napokig együtt kellett élnie az utcákon heverő holttestek látványával. Bunty Galloway helyi lakos a katasztrófa után öt évvel később 1993-ban így emlékezett vissza Geraldine Sheridan és Thomas Kenning íróknak az esetről:
" Az úthoz vezető lépcső alján egy kisfiú feküdt, kék nadrágban és barna zokniban. Aznap este a vejem egy takarót kért tőlem, hogy betakarhassa. Nem tudtam, hogy a fiú halott volt, a vejemnek egy meleg gyapjútakarót adtam, hogy a kisfiú ne fázzon. Az út túloldalán két másik lány feküdt holtan, az egyikük egy kerítésre csavarodott. Úgy néztek ki mindannyian, mintha csak aludnának. A kisfiú napokig feküdt a lépcsőm alján."
A skót kisvárost rövidesen ellepték az áldozatok hozzátartozói is,
hogy azonosíthassák szeretteiket. A tragédia helyszínét a brit miniszterelnök, Margaret Thatcher is felkereste. A nyomozáshoz hatalmas apparátust mozgósítottak.
A bombát tartalmazó Samsonite bőröndben talált ruhamaradványok címkéi alapján a nyomozók eljutottak Tony Gauci máltai kereskedőhöz,
aki részletes személyleírást tudott adni arról a „líbiai kinézetű” férfiról, akit később Abdelbaszet Ali Mohamed Al-Megrahiként azonosítottak
a detektívek. A férfiről kiderült, hogy a líbiai titkosszolgálat tisztje.
A robbanószerkezet egyik elszenesedett darabjába ékelődve azonosították az időzítőszerkezet áramkörének egy darabját is, amelyről kiderült, hogy nagyon hasonlít ahhoz az elektronikus időzítőhöz, amelyet egy másik líbiai titkos ügynöknél foglaltak le tíz hónappal korábban.
Ez az ügynök akkor egy semtex bomba alkotórészeit szállította illegálisan. A nyomozóknak sikerült az időzítőszerkezet útját a svájci Mebo gyártón keresztül egészen a líbiai fegyveres erőkig visszakövetni.
A hosszúra nyúl és aprólékos nyomozás kiderítette, hogy a bombát tartalmazó bőröndöt Abdelbaszet Ali Mohamed Al-Megrahi Máltán adta fel a Pan Am 103A frankfurti, illetve 103-as londoni járatára továbbítva, név nélkül.
Az is bebizonyosodott, hogy a merénylet végrehajtására a legfelsőbb helyről érkezett az utasítás, személyesen a líbiai diktátortól, Moammer Kadhafitól.
Hosszas diplomáciai huzavona után a líbiai vezető beismerte felelősségét,
és 1999-ben kiadta Ali Mohamed Al-Megrahit, akit semleges helyen, Hollandiában 2001.január 31-én a skót bíróság bűnösnek nyilvánított a lockerbie-i merénylet elkövetésében, és ezért életfogytig tartó fegyházra ítélte.
Al-Megharit azonban még büntetésének minimum 27 éves letöltése előtt, 2009-ben
gyógyíthatatlan és előrehaladott rákbetegsége miatt szabadlábra helyezték,
és megengedték, hogy visszautazzon Líbiába, ahol hősként fogadták.
2002. május 29-én Líbia összesen 2,7 milliárd dollárt ajánlott fel kártérítésként az áldozatok hozzátartozóinak,
fejenként tízmillió dollárt, aminek kifizetését három részletben vállalta. Két részlet bizonyosan teljesítésre került, a harmadik kifizetését azonban homály fedi.
9/11 előtt a Pan Am 103-as járatának katasztrófája számított a legtöbb amerikai polgári halálos áldozattal járó terrorcselekménynek.