A 18. században a Karib-szigetek térsége viszonylag törvénytelen helynek számított, ahol számos kereskedelmi hajó szelte át a nyílt tengert.
A hatóságok be nem tették ide a lábukat, így senki sem védte meg őket az esetleges rablótámadásoktól.
Nem véletlenül tehető erre az időszakra a kalózkodás aranykora. Ám a kalózokkal kapcsolatos hiedelmeknek csupán egy része felel meg a valóságnak. Nem jártak falábakon, igen ritkán temették el a kincseiket és nem mindig éltek feltétlenül bűnöző életmódot sem.
A kalózok gyakran sokkal jobb életet tudhattak magukénak, mint a legtöbb kereskedelmi tengerész vagy matróz mindennapjai.
De nagy kérdés, hogy miért viseltek szinte mindig szemkendőt az egyik szemükön? A történészek szerint talán leginkább azért, mert igen okosan gondolkodtak és szükség esetén bármit bevetettek a siker érdekében.
A kalózok szemtakarójával kapcsolatban a legnépszerűbb elmélet az évtizedek óta az (és ezt a hollywoodi filmek még inkább felerősítették), hogy egyik szemüket minden bizonnyal elveszítették a csatában és ezzel a módszerrel takarták el a nem éppen esztétikus sebhelyüket vagy éppen a szemüreget.
A fél szemére megvakult tengeri rablók elmélete első hallásra talán logikusnak tűnik, és egyáltalán nem lehetetlen, hogy a gyakran embertelen harc hevében előfordultak ilyen és ehhez hasonló balesetek.
Ám mégsem tudja teljesen megmagyarázni azt, hogy miért viselt szinte minden, magára valamit is adó kalóz szemtakarót. Minden tengeri rabló megsérült volna? Kétséges.
Egy modernkori hipotézis azonban megtalálhatta a rejtélyre a lehetséges választ: a
szemtakaró talán egyszerűen a sötétben való tájékozódást segítette.
A kalózok arra használták, hogy segítse a szemüket – a körülményektől függően – alkalmazkodni a sötéthez vagy a fényhez. Például, amikor a hajótérből mentek ki a fedélzetre vagy fordítva.
A nagy fénymennyiség melletti látásról (tehát a nappali látásról) a színlátásunkért felelős receptorok, vagyis a csapok gondoskodnak.
Itt a pupilla is érintett: minél élénkebb a fény, annál jobban összeszűkül. Alkalmazkodik a különböző fényerősségekhez és szabályozza, hogy mennyi fény jusson a szembe.
Ezt a tulajdonságot nevezzük alkalmazkodásnak. Éjszaka azonban a szemünk a nappali látásról éjszakai látásra vált. Az egészséges szemnek körülbelül 25 percre van szüksége ahhoz, hogy alkalmazkodjon a sötétséghez.
Minél kevesebb a fény, a szem fénylátásért felelős receptorai, a csapok annál jobban aktivizálódnak.
Ezzel egyidejűleg a pupilla kitágul, hogy minél több fényt „engedjen be". Így egy kis időbe telik, hogy „aktivizálódjon" az éjszakai látásunk és talán ennek evolúciós okai lehetnek, hiszen az emberek leginkább nappali életmódot élnek.
Annak a ténye, hogy a biológiai felépítésünk miatt a szemünknek hosszabb időre van szüksége a sötétben az alkalmazkodáshoz, hatással lehet egy csata vagy harci helyzet kimenetéle.
Különösen akkor, amikor például egy kalóznak navigálnia kellett a nappali megvilágítás és a viszonylagos sötétség területei között.
A Karib-tenger kék vize minden bizonnyal visszaverte a nap vakító sugarait, amely gyakran szó szerint szemkápráztató élményt jelentett.
Ám előfordult, hogy le kellett menni a hajótérbe, és a külső fényesség után – és a küzdelem hevében ráadásul minden másodperc számított – minél gyorsabban alkalmazkodni a gyér fényhez.
Logikus, hogy ha a harcosok nem látták az ellenséget, nehezen tudták felvenni a harcot is velük.
Ezért a leleményes kalózoknak ki kellett találniuk valamit, amely valamiféle előnyhöz juttatja őket.
A tengeri rablók ezért találták ki, hogy az egyik szemükre szemkötőt tesznek.
Így a sötétbe lépve nem kellett mást tennünk, mint áthúzni a szemtakarót egyik szemükről a másikra.
Az elvakított szemüket így gyakorlatilag nem is kellett használniuk, miközben azonnal bizton támaszkodhattak az addig védett, a szemtakaró alatt lévő szemükre.
A szemfedő adta sötétség miatt ez a pupilla teljesen ki volt tágulva és ezért a kalózok azonnal képesek voltak tájékozódni, akár még a sűrű homályban is.
A dolog fordítva is jól működött: mielőtt kiléptek volna a fedélközből, visszahúzták a szemtakarót a másik szemükre és máris mindent tökéletesen láttak és észleltek.
Ezzel pedig félelmetes előnyre tettek szert ellenfeleikkel szemben,
hiszen minden helyzetben tisztán láttak. És bizony éltek is a meglepetés erejével.
De mi a valószínűsége ennek a hipotézisnek? A kutatók már bebizonyították, hogy az elmélet tudományosan is megállja a helyét. Ezzel csak egyetlen gond akad:
nem maradtak fenn olyan történelmi beszámolók, amelyek alátámasztanák, hogy a kalózok tényleg emiatt használták volna a szemtakarókat.
A briliáns harcászati ötletnek nincsenek régészeti bizonyítékai sem. Újabb kérdéseket vet fel, hogy a korszak kereskedelmi- és haditengerészei vajon miért nem viseltek hasonlót, hogy ezzel is védjék a szemüket és felkészüljenek a legváratlanabb helyzetekre?
Az elmélet tükrében ez egyértelműen növelte volna a sikeres támadási vagy védekezési esélyüket egy ellenséges hajó felbukkanása esetén.
Egyelőre úgy tűnik, hogy csupán a kalózok tudtak profitálni a leleményes ötletből, bár a tapasztalt tengerészek is előnyt kovácsolhattak volna belőle.
Az az elképzelés, miszerint a kalózok azért viseltek az egyik szemükön szemtakarót, hogy
egészségügyi okokból megvédjék a szemüket és felgyorsítsák annak sötéthez (más esetekben a világossághoz) való alkalmazkodását érdekes elmélet és a szem működését figyelembe véve tudományosan is meggyőző.
Ám egyelőre sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudták a kutatók.
Egy azonban biztos: a szemkötő a modern kalózjelmezek fontos részét képezi, amely nélkül elképzelhetetlen lenne egy valamire való tengeri medve. Éppúgy, mint a kampókéz, a faláb vagy éppen a vállon nyugvó papagáj nélkül. Pedig utóbbiakra is igen kevés tudományos magyarázat létezik.