Csehszlovákiában 1968 januárjában a keményvonalas kommunista Antonín Novotnyt a reformista Alexander Dubcek váltotta a pártállam élén.
A reformista Dubcek beiktatásával vette kezdetét a prágai tavasz, a kérészéletűnek bizonyult társadalompolitikai kísérlet
az élhetőbb és szabadabb társadalmi viszonyok, az úgynevezett "emberarcú szocializmus" megteremtésére.
A felülről bevezetett reformfolyamat irányítása azonban Dubcek szándékai ellenére
gyorsan kicsúszott az állampárt kezéből, az elindított folyamat önjáróvá vált.
Megszűnt a fojtogató cenzúra, rehabilitálták a koncepciós perek áldozatait, és ismét feléledtek a korábban megszüntetett társadalmi szervezetek.
A Prágából érkező hírek egyre komolyabb aggodalmat keltettek Leonyid Iljics Brezsnyev szovjet pártfőtitkárban és a Kreml ultrakonzervatív vezetésében. Miután a csehszlovák pártvezetéssel kezdeményezett tárgyalások,
valamint Brezsnyev vészjósló „elvtársi" figyelmeztetései sem jártak eredménnyel,
az SZKP csúcsvezetése elhatározta, hogy fegyveres intervencióval vet véget a prágai tavasznak.
A szovjet pártvezetők minden eszközzel meg akarták akadályozni az 1956-os lengyelországi, illetve magyarországi helyzet megismétlődését. Brezsnyevnek már az 1968. január elsején bevezetett
magyarországi új gazdasági mechanizmus is túl sok volt,
a prágai tavasz kibontakozása pedig egyenesen riadóként hatott a Kremlben.
A csehszlovákiai események hatására megfogalmazódó Brezsnyev-doktrína jegyében a Varsói Szerződés tagállamainak erre kijelölt alakulatai – Ceausescu Romániáját kivéve - 1968. augusztus 20-ról 21-re virradóra elözönlötték és megszállták Csehszlovákiát.
Az ezt követő "normalizálás" során Dubceket valamint a reformereket eltávolították a párt és állami vezetésből.
A Kreml jóvoltából Gustav Husak, a Moszkvához száz százalékig hű vonalas kommunista került a CSKP élére.
A Moszkvának tetsző konzervatív őrségváltás után a bevezetett reformokat gyorsan visszavonták. Az emberek azonban nehezen törődtek bele a szovjet megszállásba és a visszarendeződésbe.
Az akkor húszéves prágai egyetemista, Jan Palach úgy döntött,
hogy a Varsói Szerződés brutális katonai intervenciója elleni látványos tiltakozásként saját magát fogja feláldozni.
Palach a középiskola után történelmet és filozófiát szeretett volna tanulni, de csak a közgazdaságtudományi egyetem agrárgazdasági szakára jutott be.
Szorgalmas, komoly és idealista diákként ismerték,
aki 1967 nyarán Kazahsztánba utazhatott, majd a rákövetkező évben részt vett egy Leningrád környéki nyári diákmunka megszervezésében, aminek jutalmául 1968 októberében franciaországi szüreten vehetett részt.
A közéleti kérdések iránt aktívan érdeklődő diák
a prágai tavasz optimistán lázas hónapjaiban sok összejövetelen vett részt, és az egyetem hallgatói tanácsának is ő volt az egyik alapítója.
1968 nyarán elfogadták kérelmét, és átiratkozhatott a Károly Egyetem filozófia szakára, de mire megkezdhette volna a tanulmányait, az invázió véget vetett a reformoknak.
Palach ekkor a barátaival együtt megszállásellenes feliratokat írt a házfalakra, tüntetéseken vett részt, és diáksztrájkot szervezett.
Visszaemlékezések szerint egyre többet foglalkoztatta egy jóval radikálisabb akció elkövetése,
a visszarendeződésbe beletörődni kezdő közvélemény felrázása céljából.
A tervei között a Csehszlovák Rádió elfoglalása, valamint egy általános sztrájkfelhívás beolvasása volt az elsődleges prioritás, ám végül az önégetés mellett döntött.
A drámai esemény a szemtanúk vallomásai alapján vált pontosan rekonstruálhatóvá. 1969. január 16-án a Vencel térre érkező Jan Palach a szökőkút közelében levette a kabátját,
majd előhúzott a táskájából egy éter feliratú üveget.
Az üvegben lévő folyadékot magára öntötte és meggyújtotta, majd már lángoló ruhában átugrott a járda korlátján, és az autók között a Vencel-szobor felé futott.
A célját azonban már nem érhette el, mert egy bolt előtt összeesett.
Az ott lévő járókelők azonnal Palach segítségére siettek, és megpróbálták eloltani a lángokat. A még eszméleténél lévő Palach kérésére felolvasták a táskájában lévő levelét, amelyben megindokolta tettét.
E rendkívüli esemény hatására rövid idő alatt nagy tömeg gyűlt össze a téren.
A szökőkút közelében az egyik szemtanú egy papírlapot helyezett el, amin a következő szöveg volt olvasható: "Itt egy diák áldozta fel magát."
A kórházba szállított diákon súlyos, másod-, illetve harmadfokú égési sérüléseket diagnosztizáltak, Palach testfelületének 85 százaléka megégett. Jan Palach egyértelművé tette, hogy nem öngyilkossági szándékból, hanem tiltakozásként gyújtotta fel magát.
Az orvosok három napig küzdöttek a súlyosan összeégett diák életéért.
Ezalatt csak az édesanyja és a testvére látogathatta meg, a halála előtti napon azonban az őrzésére kirendelt hatóság Palach barátnőjét, majd az egyik diákvezetőt is beengedte.
A halálán lévő Jan Palach neki adta át a Vencel téren felolvasott politikai tartalmú üzenetet tartalmazó levelét. Az utolsó szavaival azt kérte, hogy ne kövessék a tettét, és mások ne áldozzák fel magukat.
A pártállam számára kínos esetről az elhallgatás jegyében mindössze egy rövid hírben számolt be a csehszlovák hírügynökség, a pársoros közleményben Jan Palach nevét pedig csak kezdőbetűkkel jelezték.
A diák temetését azonban már nem tudták mederben tartani a hatóságok:
Jan Palach búcsúztatásán csaknem félmillió ember vett részt, és a szertartás rendszerellenes demonstrációvá változott.
Az ezt követő napokban országszerte spontán tüntetések egész sora zajlott le, és éhségsztrájkok kezdődtek.
Jan Palach példáját a halálos ágyán közölt határozott kérése ellenére is többen követték,
így február 25-én szintén a Vencel téren egy 18 éves diák követett el önégetést,
majd áprilisban Jihlavában gyújtotta fel magát egy férfi.
Az elhallgatás ellenére Jan Palach tettének híre Csehszlovákia határain kívülre is eljutott.
Alig négy nappal a prágai önégetés után 1969. január 20-án a cseh diák tettének hatására a 17 éves Bauer Sándor szakmunkás tanuló gyújtotta fel magát Budapesten a Múzeumkertben, a zsarnokság és az elnyomás ellen tiltakozva.
Bauer Sándor az 1956-os szabadságharc napjaiban négyéves gyerekként élte át, amikor Zuglóban a Kacsóh Pongrác úti lakásukat egy szovjet páncélos szétlőtte. Hiába volt kitűnő tanuló, amikor a szegedi erdészeti szakközépiskolába felvételizett,
kiváló tanulmányi eredménye ellenére mégsem őt, hanem egy párttitkár fiát vették fel.
Ekkor tudatosult benne, hogy a tehetség önmagában mit sem számít a szocialista rendszerben.
A fiatal Bauer Sándor különösen érdeklődött a történelem iránt, rengetget olvasott, ami miatt az AFIT Autójavító Vállalatnál, ahol ipari tanulóként dolgozott, amolyan csodabogárnak tartották a kollégái.
A család Üllői úti házának pincéjében ifjúsági klubot szervezett, ahol a barátai előtt rendkívül merészen és kritikusan nyilatkozott a kádári diktatúráról.
Ekkoriban határozta el, hogy harcolni fog a zsarnokság ellen.
Jan Palach tettének híre nagyon megrázta az ekkor még csak 17 éves fiatalembert, aki a prágai önégetés hírének hallatán elhatározta, hogy a cseh diák tettét fogja követni.
1969. január 20-án, miután megírta végrendeletét és ismerőseinek szánt búcsúlevelét, villamosra szállt, és a Kálvin-térre ment.
Még ezt megelőzően egy benzinnel átitatott vásznat csavart a teste köré, erre vette fel a ruháit.
Délután egy óra körül a Nemzeti Múzeum kertjében elővette a táskájában rejtegetett benzines palackot, amivel először lelocsolta, majd meggyújtotta magát.
Miközben a teste lángra kapott, két kisebb nemzetiszínű zászlót lobogtatott a kezében. A drámai látványra mintegy két-háromszáz főből álló tömeg verődött össze a Nemzeti Múzeum lépcsői előtt.
A súlyosan összeégett és földre roskadt fiatalember azt mondta a körülötte állóknak,
hogy tettét hazaszeretetből, és az orosz megszállás, valamint a diktatúra elleni tiltakozásból követte el,
mert azt „a cseh testvér is megtette".
Bauer Sándor három nappal később, 1969. január 23-án - miután a diktatúra rendőrsége kórházi ágyán előzetes letartóztatásba helyezte -, meghalt.
A kommunista hatalom Jan Palachot a rendszerellenes ellenzék lejáratására alkalmazott
sematikus szovjet mintát követve elmebetegként, illetve a CIA ügynökeként próbálta beállítani.
Az önmagát felgyújtó cseh diák nevét és tettét egészen a kommunista rendszer 1989. novemberi bukásáig elhallgatták, és ha egyáltalán megemlítették, ezt mindig csak elmarasztaló értelemben tették.
A csehszlovák pártvezetést Jan Palach még a halálában is komolyan nyugtalanította, miután sírja nemzeti zarándokhellyé vált.
Ezért a kommunisták 1973-ban exhumáltatták sírját, és Jan Palach földi maradványait elhamvasztatták.
Hamvait szülővárosába, Vsetatyba küldték édesanyjának,
aki csak fél év múlva kapott engedélyt fia hamvainak eltemetésére.
Jan Palach földi maradványait csak a rendszer bukása után, 1990-ben helyezték vissza az eredeti prágai sírhelyére.
Palach halálának huszadik évfordulóján, 1989 januárjában Prágában diáktüntetések kezdődtek, és ezek brutális szétverése indította el a csehszlovák kommunista diktatúra bukásához vezető folyamatot. Az 1989-es bársonyos forradalom után Jan Palach nemzeti hősé, és az önfeláldozás jelképévé vált.
A Vencel téren a Nemzeti Múzeum előtti járda kövei közül
kereszt emelkedik ki az önégetés mementójaként az egykori helyszínen.
A belvárosi Rudolfinum koncertterem előtt Jan Palach tiszteletére emlékművet állítottak a róla elnevezett téren, a Károly Egyetem falán pedig halotti maszkjának bronzmásolata látható.
2018-ban mutatták be Robert Sedlácek rendező Palach című játékfilmjét, amelynek forgatókönyvét Eva Kanturková, a Charta 77 egykori ellenzéki mozgalom szóvivője írta.