1944. március 15.-én a Cserkész Szövetség rendezésében ünnepi díszelőadást tartottak az Operában. A protokolláris rendezvényen a kormány és a diplomáciai testület tagjain kívül a kormányzó is megjelent. Az előadás szünetében a német követség egyik tanácsosa váratlanul betoppant a díszpáholyba, és átadta Horthy szárnysegédének Von Jagow nagykövet üzenetét.
A német követ „rendkívül fontos és halaszthatatlanul sürgős ügyben" azonnali kihallgatást kért Horthy kormányzótól. Horthy miután elolvasta az üzenetet, nyomban magához kérette Kállay Miklós miniszterelnököt, akivel még ott a díszpáholyban közölte,
hogy igen rosszak a megérzései, és nem vár semmi jót Von Jagow látogatásától.
A kormányzó az esti órákban a várbeli dolgozószobájában fogadta a Harmadik Birodalom Budapestre akkreditált legfőbb diplomatáját, Dietrich von Jagow nagykövetet, aki a diplomáciai protokollra fittyet hányva, otromba módon éppen vacsora közben tört rá Horthyra.
Von Jagow átadta a kormányzónak Adolf Hitler személyes üzenetét,
amelyben a Führer arra kérte Horthyt, hogy a „közeli napokban" de legkésőbb március huszadikáig keresse fel őt a Salzburg melletti Klessheim kastélyban, a „közös érdeklődésre számot tartó" katonai ügyek megbeszélése céljából.
A Führer exkuzálta magát,
hogy még nem válaszolt a kormányzó február 17.-i levelére, amelyben a keleti fronton harcoló magyar csapatok hazavezénylését sürgette,
amit a fronthelyzet alakulása miatti leterheltségével indokolt, hozzáfűzve, hogy ezt a kérdést személyesen tudnák a leghatékonyabban letárgyalni. Hitler azt is előadta, hogy rövidesen vissza kell térnie Berlinbe, ezért arra kéri Horthyt, hogy „legkésőbb csütörtökig adjon érdemi választ" a meghívására.
„Jagow-ot határozott válasz nélkül bocsátottam el. Alapos megfontolást kívánt, hogy ennek a meghívásnak eleget tegyek-e, vagy sem" – így emlékezett vissza a kormányzó a meghívással kapcsolatos súlyos dilemmára. (Forrás: Horthy Miklós, Emlékirataim, Európa-História 1990. 280. o.)
Ezért másnap délelőttre magához kérette Kállay miniszterelnököt, Ghyczy Jenő külügy-, valamint Csatay Lajos honvédelmi minisztert, továbbá Szombathelyi Ferenc vezérezredest, a Honvéd Vezérkar főnökét, hogy megtárgyalja velük a teendőket.
A március 16.-i megbeszélés igen nyomott hangulatban kezdődött el Horthy várbeli irodájában. Minden jel arra utalt, hogy Hitler valamilyen komoly akciót tervez Magyarország ellen. A korábban sem problémamentes és súlyos feszültségektől terhes német-magyar viszony 1944 márciusára a mélypontjára zuhant.
Már az előző év végén, 1943 novemberében Homlok Sándor alezredes, pozsonyi magyar katonai attasé azt a bizalmas táviratot küldte Kádár Gyula vezérkari ezredesnek, a Honvéd Vezérkar Főnökének 2. osztálya, a katonai hírszerzés vezetőjének,
hogy megbízható német források szerint Hitler titokban az ország megszállását tervezi.
1944. február végétől egyre több jelentés futott be a magyar határ mentén észlelhető igen jelentős burgenlandi csapatösszevonásokról.
Március 10-én Bakay Szilárd altábornagy, a szombathelyi hadtest parancsnoka a nyugati határon tapasztalható erős német csapatmozgásokra hívta fel a figyelmet,
egyben utasítást kért a követendő magatartásra, ha és amennyiben a német alakulatok átlépnék a magyar határt.
A németek néhány nappal Hitler meghívása előtt kértek engedélyt egy százezer fős katonai kontingens magyarországi átvonulására, azzal az indokkal, hogy a csapatokat a keleti frontra transzportálják.
Kállay Miklós miniszterelnök azonban gyanúsnak találta, és ezért megtagadta a német kérés teljesítését. A magyar kormány már Kállay Miklós 1942. március 9-i hivatalba lépése óta szálka volt Hitler szemében. A német hírszerzés pontos információkkal rendelkezett a Kállay-kabinet, illetve személyesen a miniszterelnök titkos különbéke-tapogatózásairól,
ami miatt Horthy 1943. áprilisi első klessheimi látogatásán Hitler súlyos szemrehányást tett a kormányzónak,
Kállay elmozdítását követelve.
Ám Horthy ekkor még határozottan visszautasította Hitler vádjait és követelőzéseit.
Részben a Kállay-kormány hivatalban maradása, „az árulás folytatása", valamint a németek számára a keleti fronton rohamosan romló katonai helyzet miatt, az elsőszámú tengelyszövetséges, Olaszország 1943. szeptemberi kiugrása után Hitler végleg eldöntötte, hogy úgymond, rendezni fogja a „magyar kérdést".
A Magyarország katonai megszállást előkészítő „Unternehmen Margarethe I" fedőnevű hadműveleti terv első verzióját Hitler utasítására már 1943 szeptember végére kidolgozták,
amit végül többszöri módosítás után 1944. február 28.-án hagyott jóvá a Führer.
Amikor március 16.-án Horthy kormányzó és Kállay miniszterelnök a legfőbb katonai vezetőkkel együtt éppen a gyanús német meghívással kapcsolatos teendőkről tanácskozott,
a kocka már el volt vetve:
Adolf Hitler négy nappal korábban kiadta a parancsot az „Unternehmen Margarethe" hadműveleti terv, azaz Magyarország katonai megszállásának végrehajtására.
Kállay miniszterelnök Hitler meghívása mögött - helyesen - csapdát sejtett, ezért azt javasolta a kormányzónak, hogy betegségre hivatkozva térjen ki ez elől, és a vezérkari főnököt küldje ki maga helyett Klessheimbe.
„ Én rögtön felhívtam a kormányzó figyelmét, hogy minő veszélyt rejt magában, ha elhagyja az ország területét, amikor egyáltalán nincs tisztázva, hogy mi a németek terve a határainkon felsorakozott csapataikkal. Ha ő elmegy, az ország döntő elhatározásra képtelenül marad... És távollétében nem csak az ország, hanem a katonaság is itt marad, kiszolgáltatva a németek kénye-kedvére"- írja a drámai tanácskozásról Kállay a visszaemlékezésében. (Forrás: Kállay Miklós, Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-1944, Európa-História 1991, 171.o.)
Csatay Lajos honvédelmi miniszter teljes egészében osztotta a kormányfő álláspontját, és ő is a leghatározottabban azt javasolta Horthynak, hogy utasítsa vissza Hitler meghívását. A kormányzó eleinte egyetértett Kállay és Csatay vezérezredes álláspontjával,
ezért abban maradtak, hogy saját maga helyett a Honvéd Vezérkar főnökét küldi ki Hitlerhez tárgyalni.
Ghyczy külügyminiszter viszont korántsem volt ennyire határozott, és a kétségeit hangoztatta.
Ghiczy szerint, ha a kormányzó ebben a kritikus helyzetben visszautasítja Hitler meghívását, az még jobban elmérgesíti a már amúgy is rendkívül rossz német-magyar viszonyt.
Utolsóként Szombathelyi Ferenc vezérezredes szólalt fel.
A vezérkari főnök hangsúlyozta, hogy ő természetesen vállalja a feladatot, de Hitler előtt senkinek sincs akkora tekintélye, mint a kormányzónak, ezért személyes fellépésével csak neki van esélye elérni a keleti fronton állomásozó magyar csapatok hazahozatalát.
Ám ami végül mégis megváltoztatta Horthy eredeti elhatározását,
Szombathelyinek a kormányzó hazafiságára és felelősségvállalására való apellálása volt.
„ Szombathelyi azzal végezte beszédét, hogy a kormányzó úr huszonöt éven át mindent vállalt a nemzetért, most a legnehezebb pillanatban sem térhet ki előle, hogy vállalkozzék talán a legsúlyosabb feladatra, amit a sors reá mért, tudván, hogy a kormányzó úr akár az életét is hajlandó kockára tenni a nemzetéért .... Aki ismeri Horthyt, az könnyen elképzelheti, hogy mihelyt valaki az ő kötelességérzetére s kivált a személyes bátorságára apellál, ott több érvnek nincs helye" – így emlékezett vissza Kállay Miklós arra a hatásra, amit Szombathelyi felszólalása gyakorolt a kormányzóra. (Forrás: id. mű 172. o.)
Horthy addigi álláspontját megváltoztatva azonnal bejelentette, hogy menni fog, és ebben a kérdésben nem enged több vitát. A kocka ezzel magyar részről is el lett vetve.
A kormányzói különvonat, a Turán, március 17-én az esti órákban futott ki a Kelenföldi-pályaudvarról. Horthy elutazásáról a legszűkebb belső körön kívül senki sem tudott.
A kormányzó nem lehetett biztos benne, hogy mi vár rá kint, de az előzmények alapján sejthette,
hogy semmi jóra sem számíthat Hitlertől.
A pályaudvaron Kállay miniszterelnök kétségektől gyötörve vett búcsút Horthytól.
Könny volt a szememben, amikor elbúcsúztunk. Még az is eszembe jutott, hogy vajon látom-e még valaha"
– írja a volt miniszterelnök a memoárjában. ( Forrás: Kállay id. mű 174. o.) A kormányzó és kísérete, köztük Ghyczy Jenő külügyminiszter, Csatay Lajos honvédelmi miniszter, illetve Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök másnap reggel érkeztek meg a riefelingeni pályaudvarra, ahol Hitler várta a kormányzót, népes kíséretével.
A pályaudvarról gépkocsin mentek tovább a mintegy 30 kilométerre fekvő klessheimi kastélyig, Hitler szállására.
A feszültség már az odavezető úton tapintható volt; Hitler és Horthy alig szóltak egymáshoz.
A kedélyeskedésre nem is volt semmi ok, hiszen Hitlernek azt kellett közölnie a kormányzóval amit Horthy még nem tudott, nevezetesen, hogy katonai erővel megszállja Magyarországot.
A megérkezés után azonnal Hitler dolgozószobájába siettek. Horthynak arra a kérdésre, miszerint a külügyminisztere, és a tábornokai jelenlétében fognak-e tárgyalni, Hitler nemleges választ adott, ezért a kormányzón és Führeren kívül senki más nem vett részt a zárt ajtók mögötti megbeszélésen.
Horthy emlékirataiban így örökítette meg az ezt követő drámai pillanatokat: „Hitler erős zavarában láthatóan nem tudta, hogyan fogjon hozzá a tárgyaláshoz. Ahelyett, hogy a csapataink hazarendelésével kezdte volna, az olaszok „árulását" hozta fel, amely Németországot igen nehéz helyzetbe sodorta. Úgy tudja, hogy Magyarország is az irányváltoztatás gondolatával foglalkozik, és ezért arra kényszerül, hogy „megtegye intézkedéseit", nehogy másodízben is meglepetés érje." (Forrás: Horthy id. mű, 282. o.) Hitler ezután felhánytorgatta Kállay különbéke-tapogatózásait,
majd Horthy kérdésére, hogy mit jelentenek ténylegesen az általa említett „intézkedések" végül kibökte, hogy az ország katonai megszállását.
Horthy ekkor felállt az asztaltól, és közölte Hitlerrel, ha ez részéről elhatározott szándék, akkor semmi értelme sincs a tárgyalásoknak,
ezért kíséretével együtt azonnal hazautazik.
Ezután faképnél hagyta Hitlert, majd megkérte a Führer protokollfőnökét, Dörnberg bárót, hogy haladéktalanul gondoskodjon a kormányzói különvonat elindításáról.
A németek azonban semmit sem bíztak a véletlenre. A magyar delegáció megérkezése után a különvonatot eltávolították a pályaudvarról,
így Horthy Klessheimbe érkezésének első pillanataitól kezdve gyakorlatilag a németek foglyává vált.
A kormányzói különvonat eltávolításával és német őrizet alá helyezésével nem csak azt tették lehetetlenné, hogy Horthy tetszése szerint utazhasson el, hanem azt is, hogy a magyar küldöttség a saját kommunikációs vonalain tarthassa a kapcsolatot Budapesttel.
A klessheimi kastélyból Horthy telefonon sem tudott érintkezésbe lépni Kállayval, mert ezt a németek – álságos technikai problémákra hivatkozva – szándékosan megakadályozták.
A magyar küldöttség tagjai közül egyedül csak Ghyczy külügyminiszternek sikerült hazatáviratoznia.
Helyettesének, Szentmiklóssy Andornak a következő, lakonikus tömörségű táviratot küldte:„Közöljék feleségemmel, jól vagyok." Ghyczy még az elutazása előtt abban állapodott meg Szentmiklóssy Andor külügyminiszter-helyettessel, hogy így fogja arról tájékoztatni, ha a németek – mint ahogyan azt Ghyczy előre sejtette – az ország katonai megszállására készülnek.
Viszont a szemfüles németek visszatartották a táviratot, és csak március 19-én hajnalban továbbították, akkor, amikor az ország megszállásra kijelölt német magasabb egységek már a határt átlépve, Budapest határában jártak.
A Hitlerrel lezajlott indulatos vita után a távozni készülő Horthyval közölték, hogy légiriadó miatt egyelőre nem lehetséges a különvonata elindítása.
Azért, hogy még hihetőbb legyen az ál-légiriadó, a klessheimi kastélyt is elködösítették. Horthy ekkor meg is kérdezte: „Tekintsem fogolynak magam?"
A kényszerű várakozás közben a Führer közös ebédre, és újabb megbeszélésre invitálta a kormányzót,
amit Horthy abban bízva, hogy talán Hitler is lehiggadt, végül elfogadott. Eközben kétoldalú tárgyalások zajlottak Szombathelyi vezérezredes, valamint Wilhel Keitel vezértábornagy, továbbá Ghyczy Jenő és Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter között.
A Hitlerrel illetve Keitellel lefolytatott megbeszélés után Szombathelyi arról tájékoztatta Horthyt, hogy a megszálló hadművelet már elindult, és Keitel vezértábornagy szerint nem is lehet leállítani. A kormányzó erre azt közölte Hitlerrel, hogy akkor ő viszont lemond.
A rossz hangulatú közös ebéd után tovább folytatódott a félbemaradt huzavona. Horthy arra kérte Hitlert, hogy változtassa meg az elhatározását, mert e nélkül nem hajlandó megmaradni a hivatalában.
A rendelkezésre álló forrásokból tudjuk, hogy Hitler látva a kormányzó ellenállását,
végül előhúzta a csodafegyvernek tartott „román kártyát" is,
azzal presszionálva Horthyt és a magyar delegációt, hogy ha tovább ellenkeznek illetve a megszálló német csapatok bármilyen ellenállásba ütköznének, akkor bevonultatják az országba a határokon készültségbe várakozó román, szlovák és horvát csapatokat is.
A megszállás indokaként Hitler az 1943.áprilisi első klessheimi találkozón elhangzott vádakat ismételte meg: Magyarország „cserben akarja hagyni" szövetségesét, a Harmadik Birodalmat, amiről Kállay illetve a budapesti kormány az angolszász szövetségesekkel tárgyal titokban,
továbbá a magyarok szándékosan elszabotálják az úgynevezett zsidókérdés "megoldását" is.
Hitler ezért azt követelte a kormányzótól, hogy távolítsa el Kállayt, és egy olyan kabinetet nevezzen ki, amely száz százalékig bírja a németek bizalmát.
Hitler végül enyhébb hangnemre váltva azt ígérte Horthynak, hogy ha olyan kormány áll fel Budapesten, amiben ő is maradék nélkül megbízik,
becsületszavát adja, hogy azonnal kivonja az országból a megszálló csapatokat,
mert „ő csupán biztosítani akarja a hátát". Horthy végül beadta a derekát, ám annak a németek által előkészített közös nyilatkozatnak az aláírását megtagadta, amit Von Ribbentrop terjesztett elé, és amiben az szerepelt, hogy a német csapatok a birodalmi illetve a magyar kormány közös megegyezése alapján vonulnak be az országba.
De ennek ellenére, a kormányzó az eredeti elhatározását megmásítva mégsem mondott le államfői posztjáról, és lenyelte a német megszállás keserű piruláját.
Ilyen előzmények után a kormányzó különvonata végül március 18-án este nyolc órakor hagyhatta el a riefelingeni pályaudvart. A vonatot először Salzburgban, majd Linzben is hosszabb ideig feltartóztatták, nyilván abból a célból, hogy a Turán csak akkorra érkezhessen meg Budapestre, amikorra a németek már megszállták a fővárost.
Még a vonaton mutatkozott be a kormányzónak a Von Jagow-ot váltó új német nagykövet és Hitler „teljhatalmú birodalmi megbízottja", Edmund Veesenmayer, aki kulcsszerepet játszott a magyar történelem ezt követő néhány drámai hónapjának alakításában.
A vezérkari főnök, Szombathelyi vezérezredes a kormányzói különvonatról küldött táviratában megtiltotta a bevonuló német csapatokkal szembeni fegyveres ellenállást, azt hangsúlyozva, hogy a megszállókat „barátságosan" kell fogadni.
Az országot váratlanul érintette a német megszállás,
a letargikus döbbenet csendjét csak az egyik laktanyánál kialakult tűzharc puskaropogásának, valamint a náciellenes Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazda országgyűlési képviselő pisztolylövéseinek hangja törte meg, amivel a letartóztatására érkező gestapósokat fogadta.
1944. március 19-én Magyarország hosszú történelme során nem első alkalommal ugyan, de ismét elvesztette a szuverenitását.
Azt, hogy a németek mennyire formálisnak tartották a Horthynak meghagyott kormányzói posztot, és hogy március 19-e után gyakorlatilag már a „teljhatalmú birodalmi megbízott" Edmund Veesenmayer gyakorolta a kizárólagos főhatalmat, az új kormány kinevezése körüli hercehurca is jól mutatja.
A Gestapo elől a török követségre menekült Kállay helyére a németek a magyar szélsőjobboldal „legintellektuálisabbnak" tartott figuráját,
a fanatikusan német orientációjú Imrédy Bélát akarták kineveztetni.
Joseph Goebbels, Hitler propagandaminisztere igazi náci önteltséggel így ír a budapesti „kormányalakítás" körülményeiről március 20.-án kelt naplóbejegyzésében:
„A magyarországi helyzet jól alakul. A Führer Veesenmayert nevezte ki követnek Budapestre, aki már megkezdte tevékenységét, és azon fáradozik, hogy megalakítsa az új kormányt... Vesenmayernek új kormányt kell javasolnia Horthynak; ha mi jóváhagyjuk, Horthy nem teheti meg, hogy ne hagyja jóvá. Mindenképpen azt akarjuk elérni, hogy Imrédy kerüljön hatalomra."(Forrás: Joseph Goebbels: Napló, Metropolis-Press, Intrada, 1997., 390. o.) Imrédy azonban kézzel-lábbal tiltakozott a miniszterelnöki kineveztetése ellen, amit az őt szívből utáló Horthy sem akart aláírni.
Így született meg a „kompromisszumos" megoldás:
Veesenmayer a szerény képességű, ám de fanatikusan német és nácibarát berlini magyar követet, Sztójay Dömét neveztette ki kormányfőnek.
Horthy talán abban bízott, hogy Sztójay, mint a magyar tábornoki kar egykori tagja lojális lesz a legfőbb hadúrhoz, de ebben a feltevésében rövidesen csalatkoznia kellett.
Az ájultan nácibarát Sztójay közvetlenül Veesenmayertől vette át a német parancsokat, amelyeket Horthy megkérdezése nélkül kabinetjével azonnal kormányrendeletekké tett.
A parlamenti rendszer megszűnt, elkezdődött a zsidóüldözés és az ország németek általi totális kifosztása, Sztójay Quisling-kormányának hathatós közreműködése mellett.
Az utókor történészei közül többen felróják Horthynak, azzal, hogy nem mondott le, a nevét adta a megszálláshoz, mintegy legitimálva a március 19.-e utáni súlyosan jogfosztó és a vidéki zsidóság deportálásához vezető rendelkezéseket is.
Valószínű, hogy az ezzel kapcsolatos vita még sokáig folytatódni fog a történészek között, de annyi bizonyos, hogy Horthy hivatalban maradása, valamint ennek következményei árnyaltabb megítélés alá kell hogy essenek.
Maga a kormányzó így írt erről a súlyos dilemmáról az emlékirataiban: „Bizonyára sokkal, de sokkal kényelmesebb lett volna számomra, és egyúttal számos szemrehányástól is megkímélhettem volna magamat, ha egy hatásos gesztussal elhárítom magamtól a további felelősséget, és visszavonulok. Azt azonban nem tehettem meg, hogy a süllyedő hajót éppen akkor hagyjam el, amikor a legjobban rászorul a kapitányára." (Forrás: Horthy id. mű, 284. o.)
Kétségtelen tény, hogy a szoros német felügyelet alá helyezett Horthy
a vidéki zsidóság haláltáborokba hurcolását nem akadályozta meg,
de amikor a szövetségesek 1944. június 6.-i normandiai partraszállása, valamint a Vörös Hadsereg június 22.-én elindított hatalmas erejű keleti offenzívája nyomán megroppant a német hatalom, az idős kormányzó azonnal igyekezett visszaszerezni a cselekvési szabadságát.
Ennek jegyében 1944. június 27-én a deportálások azonnali hatályú megszüntetésére adott utasítást, majd amikor a kollaboráns Sztójay-kabinet a kormányzói ukázt elszabotálva és a németekkel együttműködve július elején Auschwitz-Birkenauba akarta deportálni a Budapesten maradt mintegy 200 ezer fős zsidóságot,
a kormányzó ezt a hozzá hű 1. magyar páncéloshadosztály alakulatainak Budapestre vezénylésével, fegyveres karhatalom bevetésével hiúsította meg.
Ehhez hasonló zsidómentő akció egyetlenegy a nácik által megszállt közép-kelet-európai országban sem fordult elő a második világháború idején. Tehát az, hogy Horthy március 19. után a kormányzói székében maradt, már csak a budapesti zsidóság megmentése miatt is igazolta elhatározását. Ha ő lemond, és a németek valamelyik szélsőségesen nácibarát magyar vazallusukat ültetik Horthy helyére, bizonyos, hogy a budapesti zsidóság sem kerülhette volna el a deportálást.
Végül a kormányzó - igaz, hogy csak nagyon kevés megbízható támogatóval a háta mögött – 1944 októberében megkísérelte a kiugrást is, az egyetlen lehetőséget az ország megmentésére.
Nem Horthy szándékain múlott, hogy a kiugrási kísérlet meghiúsult,
és az ország fél évre a németek pusztító utóvédharcainak színterévé vált.
Az országból kivert horogkeresztes megszállókat 1945 tavaszán a vörös csillagosok követték, akiknek az uralmát még négy és fél évtizedig nyögte Magyarország népe. De ez már egy másik történet.