A tenger nem természetes közege az embernek. Ezért ha a parttól eltávolodva mélyebben beúszunk a kobaltkék vízbe, és lassan eltűnik alattunk az aljzat homályos kontúrja,
az önfeledt jóérzés helyébe gyakran valamiféle megmagyarázhatatlan atavisztikus félelem kúszik,
ami többnyire a sötétkék mélységből hirtelen felbukkanó hatalmas cápa képében ölt testet.
A „tengeri szörnyekkel" szemben táplált pszichés eredetű emberi félelmeknek azonban nincs sok köze a valósághoz,
mert még az olyan potenciálisan veszélyesnek tekinthető tengeri nagyragadozók is, mint néhány cápafaj, jellemzően elkerülik az embert.
A világtengeren éves átlagban bekövetkező 70-80 cápatámadás, amiből szintén átlagosan 5-6 végződik halállal, matematikailag elhanyagolható ahhoz a több száz milliós embertömeghez képest, ami évről-évre nyaralási illetve egyéb célból árasztja el a tengerpartokat.
Sajnos, a tengeri és az egyéb vizes élőhelyekre
napjainkban már az ember jelenti a legnagyobb veszélyt,
illetve azok a vízi élőlények, amelyek - nem különválaszthatóan a természet rendjébe történt emberi beavatkozástól- , invazív fajokként jelennek meg egyre nagyobb számban a Föld különböző vidékein, súlyos, vagy egyenesen visszafordíthatatlan károkat okozva a helyi ökoszisztémákban.
A közelmúltból több ilyen eset is ismert. Így például 1984-ben a monakói akváriumból emberi figyelmetlenség miatt jutott a Földközi-tenger vizébe
egy rendkívül agresszívan terjeszkedő trópusi zöldalga faj,
a Caluerpa taxifolia, amely az elmúlt három évtizedben a mediterrán medence számos pontján erőteljesen visszaszorította a parti öv egyik kiemelten fontos élőhelyének számító neptunfű (Posidonia oceanica) mezőket.
Hatalmas pusztítása ellenére, ennek az invazív algafajnak
még mindig nem sikerült megállítani a térfoglalását.
A 2000-es évek elején, s egy floridai akváriumból szintén emberi mulasztás miatt került a Karib-tengerbe néhány tűzhal ( Pterois volitans).
Ennek az invazív, trópusi indo-pacifikus fajnak a Karib-tengerben nincsen természetes ellensége, ezért néhány év alatt rohamosan elszaporodott,
és falánk ragadozóként hatalmas pusztítást okozott a karibi korallzátonyok halfaunájában.
A földkerekség legpusztítóbb invazív halfaja azonban nem a tengerek lakója, hanem egy, az éttermekben is kedvelt csemegének számító édesvízi hal.
A nílusi sügér (Lates niloticus) eredeti elterjedése a közép-afrikai térség vizes élőhelyeire korlátozódott, a faj a Nílus, és a Kongó folyamokban, a Niger-, a Csád-, és a Turkana-tóban volt különösen elterjedt.
Ízletes húsa miatt népszerű étkezési halnak számít,
ezért mind Afrikában, mind pedig a fekete kontinens határian túl is számos helyre betelepítették.
Könnyelműen figyelmen kívül hagyták azonban, hogy ez a sügérféle, azon kívül, hogy rendkívül szapora és kitűnő az alkalmazkodóképessége, extrém falánk ragadozónak számít. Mindent elnyel, ami a torkán lefér.
A nílusi sügért az 1950-es évek elején először a hatalmas kiterjedésű Viktória-tó ugandai partszakaszára telepítették be abból a célból, hogy a térség lakossága számára biztosítsanak élelemforrást ezzel a gyorsan szaporodó és ízletes étkezési hallal.
A nílusi sügér az elmúlt négy évtizedben a Viktória-tó élővilágából
több mint 350 halfajt, köztük szép számmal bennszülött, endemikus fajokat pusztított ki,
helyrehozhatatlan kárt okozva ezzel a tó ökoszisztémájában.
De nem csak Afrikában, hanem másutt,
a kontinens határain túl sem jobb a helyzet ott, ahol megtelepítették ezt a hihetetlenül falánk ragadozót.
Ausztráliában már törvény tiltja a nílusi sügér tartását, illetve szaporítását, mert itt szintén hatalmas károkat okozott a helyi édesvízi halfaunában.
Igen méretes ragadozó, az eddig ismert legnagyobb példányt Ugandában fogták ki,
amelynek teljes testhossza 251 cm volt, a súlya pedig 232 kilogrammot nyomott,
de az egyiptomi Nasszer-tóban is horogra akadt már egy 176 kilogrammos példány. Ahol megtelepszik, súlyos fenyegetést jelent a helyi fajok számára, ezért is tartják a nílusi sügért a földkerekség legveszélyesebb halának.