Sok minden egyéb mellett a túlélésért és a zsákmányolásért folytatott küzdelem fejlesztette ki a ragadozók és a prédaállataik közötti sebességversenyt is. Valamennyi élőhelynek, a szárazföldeknek, a vizeknek illetve a tengereknek, valamint a levegőnek is megvannak a maguk verhetetlen sebességbajnokai.
A szárazföldi „fuss az életedért, vagy a zsákmányért" című küzdelemnek kétség kívül a kelet-afrikai szavannák pettyes macskaféléje, a gepárd (Acinonyx jubatus) a koronázatlan királya. A gepárd más macskaféléktől eltérően, amelyek többnyire lesből támadnak, vagy mint az oroszlánok (Panthera leo) falkában vadásznak, gyorsasági fölényét használja ki prédája elejtéséhez.
A gepárd a legfőbb zsákmányállatainak számító impala (Aepyceros melampus) vagy Thomson-gazella (Eudorcas thomsonii) üldözése közben
rendszeresen elérheti a 90-93 km/órás sebességet,
bár egyes kutatók, köztük Kurt Severin mérései szerint rövid időre a hihetetlennek tűnő 112 km/órás sebességre is felgyorsulhat.
Az őrült iramú hajsza azonban csak nagyon rövid ideig, legfeljebb egy percig tarthat,
mert a hihetetlen erőkifejtés miatt olyan magasra szökik a gepárd testhőmérséklete, hogy belepusztulna, ha ilyenkor nem hagyná abba az üldözést.
Azonban nem csak a tágas afrikai szavannákon, hanem a tenger felszíne alatt is kiélezett sebességverseny zajlik a zsákmányért, és az életben maradásért.
A víz felhajtóereje miatt a tengeri ragadozóknak ugyan sokkal kevésbé kell megküzdeniük a gravitáció jelentette nehézségekkel mint a szárazföldi társaiknak,
nekik azonban egy másik akadállyal, a közegellenállással kell felvenniük a harcot.
A víz hozzávetőleg 820-szor sűrűbb a levegőnél, ezért ebben a közegben
a nagy sebesség eléréséhez speciális testfelépítésre, és különösen fejlett izomzatra van szükség.
Nem véletlen, hogy a gyors tengeri ragadozók, mint például a cápák vagy a tonhalfélék torpedóalakú teste jelenti a legideálisabb formát a közegellenállás leküzdéséhez.
Amíg a szárazföldi ragadozók közül egyedül csak a gepárd képes megközelíteni vagy elérni a 100 km/órás sebességet,
a tengerben több olyan bajnok is létezik, amely át tudja lépni ezt a bűvös határt.
A kékúszójú tonhal (Thunnus thynnus) 100 – 102 km/órás sebességre is felgyorsulhat a rajhalak üldözése közben, amire rövidtávon a kardhal (Xiphias gladius) is képes.
Ám a világtenger gyorsasági bajnoka a fekete marlin,
ami bizonyítottan képes elérni a szinte hihetetlen 105 km/órás víz alatti sebességet.
A fekete marlin ezzel az értékkel nem csak a legsebesebben úszó halfaj, hanem a világtenger abszolút sebességbajnoka is.
De az előzőekben idézett impozáns sebességadatok csak lassú cammogásnak tűnhetnek a levegő akrobatáinak teljesítményéhez képest. A földi élővilág leggyorsabb élőlényei ugyanis a madarak (Aves) közül kerülnek ki.
A parányi havasi sarlósfecske (Apus melba) 160 km/órát meghaladó sebességre képes, és ettől nincs sokkal jobban lemaradva a fregattmadár (Fregata magnificens) sem, a maga 154 km/óra vízszintes repülési sebességével.
Az abszolút sebességbajnok, a világ leggyorsabb állata azonban még náluk is sokkal többre képes, ez pedig nem más, mint a vándorsólyom (Falco peregrinus). Az elmúlt két-három évtizedben egyre több és pontosabb mérési eredmény igazolja, hogy ez a varjúnál csak némileg nagyobb ragadozó madár irányított zuhanórepülésben egészen rendkívüli sebességteljesítményre képes.
Az 1980-as években a Szovjetunióban végzett megfigyelések illetve mérések azt bizonyították, hogy a vándorsólyom 25 fokos irányított zuhanó repüléssel 270 km, míg ennél meredekebb szögű zuhanással 360 km/órás sebességet ért el.
Sokáig ez számított a vándorsólyom legnagyobb, méréssel alátámasztott sebességének, de már ez is megdőlt:
a madár legfrissebben hitelesített irányított zuhanórepülés sebességi rekordja ugyanis 402 km/óra.
Ezzel pedig a vándorsólyom számít a földi élővilág abszolút sebességbajnokának.
Ilyen óriási sebességnél a tüdőbe áramló levegő tönkretenné a madár szerveit,
de a vándorsólyom orrlyukait fedő speciális csontos képződmények megakadályozzák, hogy az erős légáram direkt hatoljon a tüdőbe, spirálozó mozgásra kényszerítve, és ezzel lelassítva azt.
A vándorsólyom kozmopolita madárfaj, amely az Antarktisz kivételével az összes földrészen megtalálható. Az 1960-as évek elejéig hazánkban is előfordult, de az 1950-es évektől a mezőgazdaságban elterjedt és - mint utóbb bebizonyosodott - rendkívül veszélyes szintetikus rovarirtó,
a DDT miatt hosszú időre kipusztult Magyarországról.
Utolsó ismert hazai költőhelye a Bükkben volt, ahol 1964-ben jegyezték fel az utolsó költést.
Érdemes megjegyezni, hogy a DDT roppant káros egészségügyi hatásait felismerve Magyarország volt az első állam a világon,
amely 1968-ban teljes körűen betiltotta e veszélyes rovarirtó szer használatát.
A világ leggyorsabb madara csak hosszú szünet után, 1997-ben költött ismét hazai földön.
2005-ben már 7 pár fészkelt Magyarországon, és a 2012 januárjában elvégzett számlálás szerin hét év alatt 17 állandóan itt fészkelő párra gyarapodott a vándorsólymok hazai állománya.
Utoljára tavaly végezték el a hazai állomány átfogó felmérését:
a 2018-as adatok szerint már 48-49 lehet az állandó jelleggel itt tartózkodó (itt telelő) vándorsólymok száma.
A vándorsólyom, a világ leggyorsabb élőlénye Magyarországon fokozottan védett fajnak számít, amelynek 500 ezer forint. az eszmei értéke.