Bár első hallásra talán hihetetlennek tűnik, de Dickens idejében a briteknek meg kellett fizetniük azt
a kiváltságot, hogy otthonuk fényt kapjon és friss levegő tudjanak beengedni a szobákba. Egy törvénynek köszönhetően az ablakadó azt a célt szolgálta, hogy Anglia épületeit őfelsége kormánya bevételi forrásként hasznosítsa. De mit is jelentett ez?
1696 és 1851 között Nagy-Britannia parlamentje egyfajta díjat vetett ki az ablakokra, amellyel nagymértékben formálta a helyi építészetet, és nem utolsó sorban életveszélyes helyzeteket generált.
Az ablakadó akkortájt csak a közteherviselés egy formáját jelentette, amely azzal a nem titkolt céllal jött létre, hogy pénzt szerezzen a kormány számára, és hogy az állampolgárok még többet fizessenek a lakóhelyükért. Az ablakadót konkrétan 1696-ban vezették be egy új valuta költségeinek ellensúlyozására, miközben
az országnak fizetnie kellett az uralkodó túlzó háborús kiadásait, a diplomáciai költségeket, és a pazar palotákat is.
Az adót azért találták ki, hogy a gazdagabbak többet, a szegényebbek kevesebbet fizessenek, és az elmélet szerint a több ablakért így folyhat be igazságosan több pénz az államkasszába. Ez a feltételezés azonban nem állta meg a helyét.
A városokban élő szegény emberek zsúfolt bérházakban laktak, amelyeknek általában rengeteg ablaka volt. A törvény egyik rendelkezése az adóterhelést a bérbeadókra hárította volna a szegények megsegítése érdekében, ám ez pont az ellenkező hatást váltotta ki.
Ahelyett, hogy a tulajdonosok befizették volna a kiszabott díjakat, elkezdték az ablaknyílásokat téglával vagy fával kitömködni,
miközben az egekig emelték a bérleti díjakat a költségek megtérítése érdekében.
Új házak építésénél a gazdagok már még rafináltabban cselekedtek: az ablakok számát a véglegekig lecsökkentették vagy teljesen meg is szüntették, hogy így elkerüljék az adót. Végeredményben
a lakásokban élők körülményei nem csak kényelmetlenné, hanem egészségtelenné is váltak:
a nem szellőztetett terekben gyorsan terjedtek a járványokat okozó mikrobák, és a szegények szenvedtek a kevés természetes fény hiányától.
Az adók egyre nagyobb mértékben befolyásolták az egyéni szükségleteket: az emberek a fizetés elkerülése érdekében bármit megtettek volna.
Ráadásul az ablakadó mellett 1662 és 1689 között a kormány bevezette a kéményadót is,
amely megkövetelte az állampolgároktól, hogy adót fizessenek minden, a lakásukban található tűzhely vagy kandalló után.
Eleinte kivétel nélkül adóztattak meg mindenkit, ám a törvények folyamatos változása miatt utóbbi esetében a Parlament végül mentességet biztosított a szegény emberek számára.
Az adó közben arra ösztönözte a briteket, hogy még kisebb lakásokba költözzenek,
ne használjanak biztonságos fűtési módszereket vagy megpróbáljanak tűz nélkül élni.
A Parlament válaszul a gyertyákat, a sót és a szappant is megadóztatta. Nem véletlen, hogy a leghosszabb ideig érvényben lévő
és a leginkább gyűlölt köztehernek az ablakadó bizonyult.
A népszerűtlen intézkedés a legtöbb esetben ugyanis nem az épületek tulajdonosait, hanem a szegény bérlőket bűntette a „meleg és a fény luxusáért".
Az adókulcsok az adott történelmi helyzetekre reagálva gyakorta emelkedtek, például amikor William Pitt miniszterelnök az 1797-es napóleoni háborúkra hivatkozva a korábbi díj háromszorosában állapította meg a közterhet.
A szegénységet talán senki sem értette meg jobban abban az időben, mint Charles Dickens. A később híressé vált író még csak 12 éves volt 1824-ben, amikor édesapja az adósok börtönébe került amiatt, mert nem tudta kifizetni a családra szabott közterheket.
Dickens a család egyik barátjához került és kénytelen volt otthagyni az iskolapadot is. A tanulás helyett naponta tíz órát dolgozott egy gyárban, ahol a cipőpaszták tubusának az aljára címkéket ragasztott.
Nyomorúságos gyerekkori élményei és a szegénység Dickens regényeinek visszatérő témájává váltak.
Alsóbb osztálybeli származása és anyagi nehézségei miatt egyetemre nem járhatott, de folyamatosan továbbképezte magát, így végül ügyvédbojtárkodás valamint egy gyorsírói állás után újságíró lett és a parlamenti vitákról tudósított.
Közben azonban soha sem feledkezett meg arról, hogy honnan jött:
rengeteget gondolkodott és írt a szegényekről. Oknyomozó újságíróként, később pedig regényíróként együtt érző cikkeket és novellákat írt helyzetükről, gondjaikról. És nem felejtette el megemlíteni azokat a veszélyes körülményeket sem, amelyekben a szegények éltek.
Ahogy Dickens regényei (elsősorban a Pickwick Klub, a Twist Olivér és a Karácsonyi ének) egyre népszerűbbé váltak, úgy nőtt a férfi befolyása is az országban. Saját magazint adott ki Household Words (magyarul a Háztartás hírei) címen, amelyben elsősorban politikai és társadalmi véleménycikkeket jelentetett meg.
Körülbelül egy hónappal az újság 1850-es kiadása előtt Dickens egyik barátja, egy bizonyos Charles Knight levelet írt neki, amelyben azt kérdezte, hogy fontolóra venné-e, hogy nyilvánosan tiltakozzon az egyik adó ellen.
Nagyon egyetértek veled, és ha ezekre az emberekre és a helyzetükre gondolok, akkor nem számít, hogy aligha lophatom be magam az igazságszolgáltatás szívébe azzal, hogy az ablakadó eltörlésére kényszerítem a kormányt"
– válaszolt Dickens. – "Ám az emberek egyszerűen nem olvashatnak fény nélkül és ablakok hiányában még egy átlagos életre vagy egészségügyi körülményekre sincs esélyük" - fűzte tovább gondolatait a híres író.
Knight kérésére Dickens gyorsan cselekedett: a magazin első kiadását követő néhány hónapban szenvedélyes írást jelentetett meg az ablakadóval kapcsolatban „Egészségügy a Parlament által" címmel. A cikket az egyik társszerkesztője, William Henry Wills írta, aki átbeszélte Dickenssel annak a tartalmát.
Mindketten gyetértettek abban, hogy a kormány igencsak elfeledkezett az ablakadó „igazi áldozatairól".
Amikor egy szegénységben élő férfi vagy nő egy sötét, szűkös és füstös házban nélkülözve, olyan betegségekkel él, mint a görvély vagy a vizes fej, miközben az otthona járványokkal teli, senki sem gondol a nyavalyák igazi okára: a fény és a levegő hiányára
– írta Wills a cikkében, jelentősen bírálva a kormányt.
Néhány hónappal később Dickens is komolyan belevetette magát az ablakadó elleni harcba
és megkereste néhány parlamenti barátját, hogy több információt kaphasson az adó „abszurditásáról és gonoszságáról". Ezután megírt egy „zavarbaejtő vádiratot" Vörös Szalad (Red Tape) címmel. A humoros darab kigúnyolta Anglia végtelen bürokráciáját, miközben tartalmazott egy jól felépített védőbeszédet is a szegények védelme érdekében.
Az adó a társadalom leginkább természetellenes része
– írta a darabban. – Pusztító, és tovább mélyíti a szakadékokat, miközben egyre többen csúsznak mélyszegénységbe.
Miután Charles Dickens, Anglia egyik legnépszerűbb és legbefolyásosabb hangja, nyilvánosan is ellenezte az adót,
1851-ben – 156 év elteltével – hatályon kívül helyezték azt.
Az ablakadó emlékét még ma is őrzik a történelmi épületek befalazott ablakai, amelyekkel Nagy-Britannia szerte találkozhatunk.