1944. szeptember 17-én vasárnap kora délelőtt a távoli mennydörgés hangjára emlékeztető,és egyre jobban erősödő morajlásra figyeltek fel a közép-angliai kisvárosok otthonaikban pihenő, vagy éppen vasárnapi misére készülő lakói. A hangviharrá növekvő zúgás elnyomta a templomokból kiáradó orgonahangot, az üzletek portáljai és a házak ablaküvegei pedig remegni kezdtek.
Az utcára kirohanó lakókat hihetetlen látvány fogadta: az égboltot látóhatártól látóhatárig betöltötte a kora őszi napfényben csillogó repülőgépek százaiból álló hatalmas légi armada látványa. Az eget fürkésző megdöbbent emberek ekkor még aligha sejthették, hogy a második világháború legnagyobb légi deszant-hadművelete nyitányának váltak a szemtanúivá.
Miután az angolszász szövetséges haderő 1944. július végén a németek szívós védekezése ellenére sikeresen kitört a normandiai hídfőből, úgy tűnt, nincs erő, amely megállíthatná előretörésüket.
Augusztus 25-én felszabadult Párizs, és szeptember elsején a szövetségesek kezére került a stratégiai fontosságú északi-tengeri kikötőváros, Antwerpen is. Az angol-amerikai csapatok szeptember elején betörtek Belgiumba valamint Hollandiába.
A sorozatos győzelmek hatására Dwight D. Eisenhower tábornok főhadiszállásán eufórikus hangulat uralkodott el, mivel reális lehetőségnek látszott, hogy az angol-amerikai magasabb egységek heteken belül felvonuljanak a német birodalmi határra.
Von Zangen vezérezredes alaposan megtépázott 15. német hadserege demoralizált, vert hadként vonult vissza Hollandia belsejébe,
a nyugati német haderő főparancsnokságát pedig súlyos vezetési krízis sújtotta. Claus von Stauffenberg gróf július 20-i, Adolf Hitler ellen elkövetett sikertelen merényletkísérlete után nagy tisztogatási hullám kezdődött a német tábornoki karban.
A bosszúszomjas Führer leváltotta Von Kluge vezértábornagyot, a nyugati front főparancsnokát, de Hitler beteges gyanakvása Erwin Rommel marsallt, a Wehrmacht leghíresebb tábornokát sem kímélte meg.
A nyugaton kialakult összeomlás közeli helyzet kezelése azonban nem tűrt halasztást, mert a Vörös Hadsereg 1944. június 22-én elindított hatalmas erejű offenzívája, a Bagratyion-hadművelet nyomán végzetesen megroppant a keleti front is.
Hitler ezért kénytelen volt lenyelni a békát,
és visszahívni a nem sokkal korábban „kimerültség és ideggyengeség" címén menesztett egyik legkiválóbb parancsnokát, Gerd von Rundstedt vezértábornagyot.
A 62 éves mogorva porosz arisztokrata marsall nem volt túl nagy véleménnyel Hitlerről,
„minden idők legnagyobb hadvezéréről" - ahogyan a goebbelsi propaganda ajnározta a Führert –, akit bizalmas körben egyszerűen csak „hülye cseh káplárként" emlegetett.
A nyugati hadseregcsoport élére visszahelyezett Von Rundstedt amikor megérkezett a főhadiszállására, és az egyik törzstisztje megkérdezte, hogy mit kellene tenni a válságos helyzet felszámolására, szárazon csak ennyit felelt: „Kérjenek mielőbbi fegyverszünetet a berlini idióták!"
De az angolszász erők párizsi főhadiszállásán uralkodó jókedv sem feledtethetett el számos komoly problémát Eisenhower tábornokkal, a szövetséges csapatok főparancsnokával.
A vártnál sokkal gyorsabb előretörés miatt rendkívül megnyúltak az utánpótlási vonalak, az antwerpeni kikötőt pedig a németek olyan alaposan tönkretették, hogy azt még hónapokig nem lehetett használatba venni.
A kompromisszumokra törekvő amerikai főparancsnok életét az egymást szívből utáló két „primadonna-tábornoka", Bernard Law Montgomery brit marsall,
valamint a nyers szókimondásáról és extrovertált természetérő hírhedt George Patton tábornok is megkeserítette.
Az óvatos Eisenhower a két izgága parancsnokától eltérően inkább lassabb ütemben és módszeresen, az egész arcvonal szélességére kiterjesztve akarta folytatni az előretörést, mindenféle egyéni „kalandor" akció mellőzésével.
A kopott és bőszárú kordbársony nadrágjáról, elnyűtt pulóvereiről, valamint jelvényekkel teleaggatott elmaradhatatlan fekete barettjéről ismert Montgomery tábornagy, „El Alamein oroszlánja", amerikai riválisához, Patton tábornokhoz hasonlóan nem volt erős csapatjátékosnak mondható.
Az excentrikus „Monty"- ahogy tábornoktársai becézték - mindennél jobban szomjazta az egyéni sikert. A nyugati fronton az 1944. augusztus végére kialakult helyzetből arra a következtetésre jutott,
hogy soha többé nem lesz ennyire kedvező alkalom
egy vakmerő, Németország szívéig hatoló rajtaütésszerű hadművelet végrehajtására, amit természetesen saját maga szeretett volna levezényelni.
Montgomeryt rendkívül felbosszantotta Eisenhower túl lassú, és a tábornagy szerint feleslegesen óvatos hadvezetési stílusa. Ezért elhatározta, hogy jobb belátásra bírja parancsnokát, és megnyeri egy általa sebtében kigondolt igen vakmerő vállalkozáshoz. Ahogyan Eisenhower a háborús emlékirataiban feljegyezte,
Montgomery úgy tört be hozzá „ mint Jézus a templomba, hogy kikergesse a kufárokat".
Amikor a brit marsall mondandója bevezetéseként szemrehányó hangnemben elkezdte kritizálni Eisenhower hadvezetési koncepcióját, a főparancsnok gyorsan leintette.
Nyugalom Monty! Ilyen hangon mégsem beszélhet velem, elvégre én lennék a főnöke!"
A brit tábornagy Eisenhower megjegyzésétől hirtelen lehiggadt. „Igaza van uram, elnézést!- exkuzálta magát Montgomery a főparancsnok előtt, hogy már nyugodtabb hangnemben előadhassa vakmerő haditervét.
Montgomery a német hadseregben eluralkodott átmeneti káosz szülte lehetőséget felismerve, egy minden addiginál nagyobb, rendkívül vakmerő szárazföldi és légi hadművelettel, a Rajna hollandiai szakaszán átívelő nagy közúti hidakat akarta rajtaütésszerűen megszerezni a szövetségesek számára.
A brit tábornagy elképzelése szerint, a hadművelet első szakaszában
három légi úton szállított hadosztályt dobnak le mélyen a német vonalak mögött,
amelyek elfoglalják Eindhoven, Nijmegen és Arnhem nagy közúti hídjait.
Az átkelők birtokba vétele után, a belga–holland határon várakozó páncélos haderő „átrobog" a hidakon,
és meg sem áll a védtelenül nyitva álló Ruhr-vidékig.
Montgomery elképzelése szerint a Wehrmachtot ellátó ipari körzet elfoglalása olyan súlyos csapás lenne a Harmadik Birodalom számára, hogy ettől a náci Németország napokon belül összeomlana.
Eisenhower rövid töprengés után – Patton dühöngése és saját vezérkarának aggályai ellenére – végül zöld utat adott Montgomery vakmerő elképzelésének.
Így született meg a Market Garden (Veteményeskert) fedőnevű hadművelet, a történelem legnagyobb légi deszantos bevetésének terve.
Csak egyetlen komoly gond akadt: a rendkívül ígéretesnek tűnő haditerv előkészítésére mindössze két hét állt rendelkezésre.
Miközben Montgomery és vezérkara lázas sietséggel hozzákezdett a grandiózus hadművelet előkészítéséhez, Von Rundstedt is nekilátott a szétzilált nyugati német hadseregcsoport újjászervezéséhez.
Ennek során a számos ütközetben magát többszörösen is kitüntetett, Wilhelm Bittrich Obergruppenführer (altábornagy) parancsnoksága alatt álló harcedzett II. SS-páncéloshadtestet kivonta Franciaországból, a hadtest pihentetésére és feltöltésére pedig a hollandiai Arnhem melletti erdőséget jelölte ki körletként.
A hadtestet alkotó két elit páncéloshadosztály közül a Walter Harzer SS-Obersturmbannführer (alezredes) megbízott magasabbegység-parancsnok vezénylete alatt álló 9. Hohenstaufen hadosztály arra kapott parancsot, hogy nehézpáncélosai átadása után a megmaradt technikát, valamint a legénységet vagonírozza be,
és szeptember 17-én délután induljon vissza Németországba, a hadosztály teljes feltöltése céljából.
Montgomery törzséből ekkor még senki sem sejtette, hogy a Market Garden hadműveletben kulcsfontosságú pontként kijelölt Arnhem környéki erdők sűrűjében, két veterán SS-páncéloshadosztály lapul.
Borwning tábornok, a légi deszant művelet parancsnoka egyszerűen lesöpörte az asztalról a holland földalatti ellenállás aggasztó jelentéseit, amelyek az Arnhem térségében hirtelen felbukkant német erőkről szóltak.
A tábornok szerint ezek az egységek legfeljebb a visszavonulóban lévő német 15. hadseregtől lemorzsolódott
"rémült aggastyánokból és tapasztalatlan, pihés állú kölykökből"
álló demoralizált alakulatok lehetnek, amelyek "nem osztanak és szoroznak" a hadművelet sikere szempontjából.
A rohammunkában elkészített Market Garden hadműveleti tervnek több kényes pontja is akadt. Az egész vállalkozás sikere a meglepetésen és az óramű pontosságú végrehajtáson alapult. A hadművelet csak akkor vezethetett teljes sikerre, ha a szövetségeseknek az összes kijelölt hidat sikerül épségben elfoglalniuk.
A hidak közül éppen a legtávolabb fekvő, az arnhemi nagy közúti híd számított a legfontosabbnak a Ruhr-vidékre való gyors áttöréshez.
A teljes meglepetés érdekében azt tervezték, hogy a hadműveletre kijelölt három magasabb egységet, Max Taylor vezérőrnagy 101., illetve Richard Gavin dandártábornok 82. amerikai légi szállítású hadosztályát, valamint a Roy Urquhart vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló 1. brit légideszant-hadosztályt a hadművelet kezdő napján, szeptember 17-én
egyszerre szállítják át és dobják le Hollandiában.
Csakhogy menet közben kiderült, egész Angliában nincs annyi csapatszállító gép, amellyel a három hadosztályt egyszerre lehetne elszállítani.
Ezért úgy módosították a tervet, hogy a légideszant egységeket három egymást követő hullámban dobják le a kijelölt célterületekre.
Ezzel a kényszerű megoldással viszont egy újabb bizonytalansági tényezővel, az időjárással „gazdagodott" a Market Garden hadműveleti terve.
A hadművelet szárazföldi része, a „Garden" sem ígért sétagaloppot.
Az áttörés végrehajtására kijelölt, és Brian Horrocks altábornagy parancsnoksága alatt álló brit XXX. páncélos-hadtest egyedül csak egy keskeny, és mindkét oldalán magas töltésen keresztül tudott eljutni a hidakhoz, márpedig a semmilyen tereptárggyal sem védett töltésen libasorban haladó harckocsik német támadás esetén nagyon könnyen egérfogóba szorulhattak.
Montgomery és törzse azonban úgy vélte, mindez elfogadható kockázat, az indulás lázában égő tisztek közül pedig senki sem akarta, hogy holmi „bürokratikus kukacoskodások" miatt ne indulhasson el a várva-várt bevetés.
A gyors győzelem reményében Browning tábornok, a légideszant-műveletet irányító parancsnok például a golfütőit, John Forst alezredes,
a felföldi rohamzászlóalj parancsnoka pedig a szmokingját és a lakk tánccipőit is becsomagoltatta a hadimálhába.
Ekkorra már senki és semmi sem tarthatta vissza Montgomery légi armadáját, amelynek első hulláma 1944. szeptember 17-én reggel startolt el a közép-angliai repülőterekről.
Szeptember 17-én kora délután az Arnhem melletti Hartenstein Hotelben, Walther Model vezértábornagy főhadiszállásán, - akit mint a mozgó hadviselés nagymesterét „Hitler tűzoltójaként" emlegettek, és akit a Führer a nyugati válság felszámolására helyeztetett át Hollandiába a keleti frontról -, a marsall éppen a kávéját szürcsölgette a szálloda teraszán, amikor meghallotta az egyre erősödő mély motorzúgást.
Az eget elsötétítő ellenséges légi armada látványától megdöbbent Modelnek még a monokli is kiesett a szeméből. De hát mi a csudáért jönnek ide az angolok, amikor Arnhem körzetében nincs is semmi? - töprengett el magában a marsall.
Aztán hirtelen megvilágosodva, a homlokára csapott.
Megvan! Hiszen egészen biztos, hogy az angolok az ő elfogására érkeztek!
A mély döbbenetből felocsúdott tábornagy azonnal elrendelte a főhadiszállás kiürítését,
riadóztatta a közelben állomásozó II. SS-páncéloshadtest parancsnokát, majd sietősen bevágta magát a szolgálati Mercedesébe, és porfelhőt húzva elviharzott Hartensteinből. Wilhelm Bittrich SS-Obergruppenführer (altábornagy), a II. páncéloshadtest parancsnoka azonban jóval gyakorlatiasabban szemlélte a távoli mezőre leereszkedő brit ejtőernyősöket.
Bittrich tábornok rájött, hogy nem Model vezértábornagy, hanem az arnhemi nagy közúti híd lehet az angolszász légi invázió célja.
Ezért késedelem nélkül utasította a Németországba készülő Harzert,
hogy azonnal szállítsa le hadosztályát az indulásra váró szerelvényekről,
egyben riadóztatta a közelben állomásozó, Heinz Harmel Brigadeführer (dandártábornok) parancsnoksága alatt álló 10. Frundsberg SS-páncéloshadosztályt is, meghagyva a parancsnoknak, hogy rendelje el a teljes harckészültséget.
Urquhart vezérőrnagy 1. brit légideszant-hadosztályának ejtőernyősei sikeresen landoltak leszállási körzetükben, az arnhemi hídtól 12 kilométeres távolságra fekvő füves réten.
A tábornok elégedetten konstatálta, hogy hadosztályát csak kevés veszteség érte, de rövidesen azzal kellett szembesülnie, hogy éppen azok a vitorlázógépek zuhantak le, amelyek magasabb egysége páncéltörő lövegeit szállították.
De ez még nem volt minden. Kiderült, hogy egyetlen magukkal hozott URH-rádiókészülék sem működik, így Urquhart tábornok
sem az angliai főhadiszállással, sem pedig saját, távolabb landolt egységeivel nem tudott kapcsolatba lépni.
Eleinte mégsem tűntek túl súlyosnak ezek a problémák. A „Vörös Ördögök", a lakkcipőjét is becsomagoltató John Forst alezredes zászlóalja, sikeresen betört Arnhembe, ahol rövid tűzharc után elfoglalták a híd bal parti feljáróját, és befészkelték magukat egy masszív emeletes lakóházba.
A túloldali hídfő megszerzésére indított rohamot a német őrség azonban már sikeresen visszaverte. De ennek ellenére sem tűnt megoldhatatlan feladatnak az elfoglalt hídfő másnapig való tartása,, amikor minden bizonnyal és az ütemtervnek megfelelően beérkeznek majd Horrocks altábornagy páncélosai.
A deszantosok landolásával egyidőben, a belga–holland határon több kilométer hosszan várakozó brit XXX. páncéloshadtest első Sherman tankjai rákanyarodtak a Nijmegen felé vezető keskeny töltésre.
Az elöl haladó harckocsik személyzete az első percekben aggodalmaskodva kémlelte a mező két oldalán húzódó erdősávot, de mivel semmi sem zavarta meg a menetoszlop haladását, a katonák megnyugodtak.
A brit tankok személyzete nem láthatta a fák között lapuló, gondosan álcázott német páncéltörő lövegeket,
amelynek kezelői csak arra vártak, hogy a magas töltésen libasorban haladó harckocsik elhaladjanak előttük.
Amikor az oszlop első tankjai elvonultak a német ágyúk előtt, felugattak a páncéltörő lövegek,
az élen haladó harckocsik pedig hirtelen lángba borultak.
A német tüzérek ezután egymás után lőtték ki a roncsok miatt megállt, és a töltésen rekedt páncélosokat.
Noha a RAF időközben riasztott, rakétákkal felszerelt, hangosan süvítő Typhoon vadászbombázói perceken belül felbukkantak az erdő lomboronáját súrolva, és elhallgattatták a német ütegeket, a töltésen lángoló roncsok hosszú órákra megállították a XXX. hadtest előrenyomulását.
Másnap, szeptember 18-án délelőtt, sűrű ködpaplan lepte el az angliai reptereket. Ezért az invázió második hulláma, az arnhemi hídfőt tartó csapatok számára oly nélkülözhetetlen utánpótlással együtt, a földön ragadt. Pár száz kilométerrel keletre, a „Vörös Ördögök" éppen a híd túloldalán rohamra készülődő SS-alegységek fogadására készültek.
Harmel tábornok egy páncélgránátos zászlóaljat vezényelt az arnheimi hídra, az angolok kifüstölése céljából. A félhernyótalpas páncélozott csapatszállítók hangos csörömpöléssel kanyarodtak fel a hídra, és heves géppuskatűz-fedezet mellett kezdetét vette a német roham.
Forst alezredes emberei páncélököl segítségével kilőtték a parancsnoki járművet, majd lendületes ellentámadással visszaszorították a németeket a híd túlsó oldalára.
A kudarcból okulva Harmel Brigadeführer a második rohamhoz már Párduc és Tigris nehézpáncélosokat vezényelt a hídra, meghagyva személyzetüknek,
hogy az áttörés után módszeresen lőjék szét a hídfő túloldalán az angolok által megszállva tartott házakat.
A félelmetes, 88 milliméteres löveggel felszerelt Tigrisekkel szemben Forst katonái tehetetlenek voltak: ezért az újabb német rohammal megkezdődött a brit hídfőállás felszámolása.
Eközben Horrocks tábornok páncélosainak az Arnhem felé tartó felvonulása újabb és újabb nehézségekbe ütközött.
Az angoloknak fogalmuk sem volt arról, hogy a németek az egyik lelőtt Horsa szállítógép roncsai között egy halott brit vezérkari tisztnél megtalálták a Market Garden komplett hadműveleti tervét.
Noha Model tábornagy kategorikusan megtévesztő hamisítványnak minősítette a németek kezére került becses dokumentumot, Willy Bittrich tábornok mégis erre alapozva szervezte meg az angolok elleni újabb akciót.
Másnap, szeptember 19-én a Csatorna túloldalán ismét a köd szögezte földhöz a tehetetlenül várakozó deszantos erőket. Forst alezredes a súlyos veszteségek miatt röviden jelezte, hogy már nem tud sokáig kitartani.
Montgomery főhadiszállásán azonban a köd miatti sorozatos késedelmek ellenére is töretlen optimizmus uralkodott. Minden bizonnyal remekül halad a hadművelet, hiszen ha problémák adódtak volna az arnhemi körzetben, azt Urquhart rádión már jelezte volna- vélekedett a brit tábornagy.
Taylor 101-es „vijjogó sasai", valamint Gavin 82-sei, ha késedelemmel is, de végül sikeresen elfoglalták az eindhoveni és a nijmegeni hidakat, sőt szeptember 21-én a Maason átívelő egyik hidat is, tehát a késedelem ellenére úgy túnhetett, hogy minden a legnagyobb rendben halad.
A reményteli bizakodás azonban hamarosan elillant. Szeptember 21-én Bittrich a II. SS-páncéloshadtest tartalékainak mozgósításával Vegelhelnél erőteljes ellentámadást indított, és kettészakította Horrocks XXX. hadtestét.
Ezzel nagyon veszélyessé vált a helyzet, hiszen a folyamatos erősítést kapó, és egyre erősebbé váló németek bekerítéssel fenyegették a kettévágott angol páncélos hadtestet.
Ezt a kockázatot már nem lehetett vállalni, ezért Horrocks parancsot kapott a visszavonulásra.
A maroknyira fogyatkozott Vörös Ördögökre, valamint az utolsó hullámban ledobott, és az arnhemi katlanba szorul lengyel dandár katonáira keserves hadifogság várt. Mivel nem sikerült megszerezni az utolsó nagy közúti hidat, kivitelezhetetlenné vált a Market Garden legfőbb célja, a Ruhr-vidék lerohanása. A híd túl messze volt.