„Ha előretörök, kövessetek, ha meghátrálok, öljetek meg, ha meggyilkolnak, bosszuljatok meg!"
(Benito Mussolini)
Az első világháború után a győztesek közé tartozó Olaszország valójában vesztesnek érezte magát. Bár az antant területeket ígért az országnak, ha Róma a központi hatalmakkal szemben lép be a „nagy háborúba", ám végül a franciák és a britek „megfosztották" őket jogosnak remélt jussuktól.
A mindennapos nélkülözés, az ingatag belpolitikai helyzet és az egyre gyakrabban előforduló gyárfoglalások sem könnyítettek a helyzeten
– írja Christopher Duggan brit történész "A bódult nemzet" című könyvében, amelyben Mussolini sikerének titkát kutatja. – A háborúval szemben elsősorban az egyház és a szocialisták léptek fel; a liberális demokráciában és a kommunista modellben egyaránt csalódott olasz tömegek pedig új utakat kerestek.
A hatalmas ambícióktól fűtött Benito Mussolini, aki az 1920-as évek elejére újságíróként (Il Popolod'Italia) és politikusként is már hírnevet szerzett magának, ráérzett, hogy elérkezett az ő ideje.
A polgárháború kitöréséhez közeli helyzetben III. Viktor Emánuel olasz királyi herceg a feltörekvő férfi kezébe adta a hatalmat,
aki azonnal belefogott keményen autokratikus rendszere kiépítéséhez.
A karizmatikus vezetőt, a Ducét százezrek követték, aki miniszterelnökként valójában csak igen egyszerű és könnyen fogyasztható, népszerű üzenetet közvetített feléjük.
Az 1920-as évek elején a szabadság és demokrácia már rég egyet jelentett a kormányzati gyengeséggel, a bomlasztással, a gazdasági-társadalmi zűrzavarral, ezért ezeknek a szavaknak nem volt akkora érzelmi vonzásuk, hogy cselekvésre serkentsék az olaszokat – írja Duggan, rámutatva, hogy a fasiszták ténykedését a kezdettől fogva az erőszak jellemezte.
Elkezdődött a társadalom nagy átalakítása, de a Duce kísérletet tett a maffia és az országszerte egyre nagyobb méreteket öltő korrupció felszámolására is.
Mussolini igen szigorú rendelkezéseket vezetett be: többek között feloszlatta a parlamentet,
a milíciát egységes irányítás alá vonta, betiltotta a „felforgató" sajtót, bevezette a rendőri internálást, és megtiltotta a disszidálást.
A szigorú intézkedések nem mindenkinél arattak osztatlan sikert. Az anarchisták, a Giustizia e Libertá aktivistái és más szélsőbaloldali szervezetek meg voltak arról győződve, hogy a miniszterelnököt akár erőszak árán is el kell távolítani az ország éléről.
A Nemzeti Fasiszta Párt vezetője ellen többször kíséreltek meg merényletet, ám a sikertelen támadások csak növelték a Duce saját magába vetett önbizalmát.
A merénylők többféle módon próbálkoztak 1925 és 1932 között. A végeredmény viszont mindig azonos volt: a teljes kudarc. A sikertelen merényleteknek azonban mégis volt egy jelentős hatása: valamennyi újabb és újabb ürügyként szolgált a diktatúra kiterjesztéséhez, és az ellenzék megrendszabályozásához.
Az első Mussolini ellen tervezett merénylet akkor hiúsult meg, amikor 1925. november 4-én letartóztatták a kettős játékot űző Tito Zaniboni egykori ellenzéki képviselőt, aki már mindent előkészített a merénylethez.
A következő évben újabb három próbálkozás történt.
1926. április 7-én egy középkorú, kissé eszelős ír nő, bizonyos Violet Gibson pisztollyal Mussolini arcára célzott, ám a golyó csak a Duce orrát súrolta.
A merényletkísérletek meghiúsulását Mussolini úgy értékelte, mint a gondviselés közbeavatkozását.
Ezekben az években a 26 éves kőfaragó, Gino Lucetti száműzetésben sínylődött Franciaországban, aki korábban politikai okokból hagyta el a hazáját.
Bár Olaszországtól távol élt, soha nem veszítette el kapcsolatot carrarai társaival, és kétszer is visszatért egy-egy titkos találkozóra.
A munkáscsaládból származó, szenvedélyes autodidaktát úgy írták le kortársai, mint aki „állandóan könyvvel a kezében járkál".
A francia emigrációból hazatérő meggyőződéses anarchista Lucelli már fiatalon részt vett különböző erőszakos akciókban, majd később a gyárfoglalásokban, de egyszer ő maga is megsebesült a Napóleon Kávézóban kialakult tűzpárbajban, ahol egy fasiszta meglőtte.
A Mussolini elleni merényletről a legnagyobb titokban, egy tengeri hajó fedélzetén döntöttek Livornóban.
Lucetti a merénylet végrehajtására az előre eltervezetteknek megfelelően tért vissza Dél-Franciaországból; akit egy másik anarchista, Mazzuchelli kísért el egészen Genováig.
Onnan a lehető leggondosabb szervezéssel jutott el Rómáig, ahol Stefano Vatteroni segítette, akinek döntő fontosságú szerepe volt a támadás megszervezésében.
Mussolini egyik titkára minden lényeges részletet megadott neki arról az útvonalról,
amelyen a Duce autója fog végighaladni szeptember 11-én. Rajta kívül még több anarchista is részt vett az előkészületekben, a hírhedt olasz anarchista-kommunista Errico Malatesta pedig levélben adta jóváhagyását az akció kivitelezéséhez.
Vatteroni eladta az anyjától örökölt avenzai földterületeket a merénylet megszervezésének finanszírozása céljából.
Gino Lucetti 1926. szeptember 11-én a Porta Pia közelében várakozott a Duce híres Lancia típusú gépkocsijának közeledtére.
Amikor meglátta a közeledő gépkocsit, a diktátor autójára dobta a nála lévő bombát, amely betörte ugyan a szélvédőt, de oldalsó ablakáról a földre pattant, majd csak akkor robbant fel, amikor pár méterrel távolabb végül a járdán landolt.
Mussolini sértetlenül került ki az incidensből.
Az ezt követő zűrzavarban Lucetti megpróbált elmenekülni, ám a Duce testőrei gyorsan utolérték, elfogták és összeverték. A motozás során találtak nála egy másik bombát, továbbá egy hatlövetű pisztolyt, egy tőrt, valamint egy üvegcsényi sósavat. Hiába próbált meg alaposan felkészülni, végül egyiket sem volt lehetősége használni.
A meggyőződéses anarchista a kihallgatás során végig álnevet használt és előadott egy előre kitalált történetet. Közölte, hogy Ermete Giovanni a neve és Castelnuovo Garfagnanaból származik, amivel hosszú ideig sikerült is félrevezetnie a nyomozókat, ez pedig lehetőséget adott a merénylet előkészítésben résztvevő társainak, hogy elmenekülhessenek.
Lucetti csak 1927-ben került bíróság elé, és a gyilkossági kísérletért 30 év börtönre ítélték. Két másik, a merénylet előkészítésében résztvevő személyt, Stefano Vatteronit és Leandro Soriot is sikerült kézre kerítenie a hatóságoknak, előbbit 20, utóbbit 19 év 9 hónapra ítélték el.
A fasiszta párt főtitkára a merényletkísérlet miatt a büntetőtörvény azonnali megszigorítását követelte.
Lucetti végül 17 évet töltött a Santo Stefano börtönben, ahonnan Ischia szigetére szállították.
Itt halt meg 1943. szeptember 15-én, nem sokkal azt megelőzően, hogy az amerikai csapatok ellenőrzésük alá vonták Olaszország déli részét.
A második világháború idején a fasiszták és a németek ellen harcoló kommunista partizánok egyik alakulata vette fel a Mussolini ellen sikertelen merényletet megkísérlő anarchista, Gino Lucetti Battalion nevét.