„Egész életemben önzetlenül teljesítettem kötelességemet. Ma az a kötelességem, hogy jelentsem: ha Felséged fegyverrel vonulna be Budapestre, Magyarország léte megszűnne."
(Részlet Horthy kormányzó 1922. október 22-én IV. Károlynak írt leveléből)
1921. október 20-án kora reggel, a svájci száműzetésben élő utolsó Habsburg uralkodó, IV. Károly volt ausztriai császár és magyar király, valamint felesége, Zita császárné szűkebb kíséretükkel együtt a Genfi-tó feletti sétarepülésre készültek.
Legalábbis így tudta mindenki a környezetükben,
köztük a sétarepüléshez repülőgépet és gépszemélyzetet biztosító Ad Astra Aero légitársaság is.
Miután a Junkers F-13 típusú hatszemélyes túragép a magasba emelkedett, a volt uralkodó szárnysegédje
revolverrel a kezében belépett a pilótafülkébe, és ellentmondást nem tűrő hangon ráparancsolt a megdöbbent pilótára,
hogy azonnal vegye Magyarország felé az irányt.
Az „Ad Astra" nevet viselő eltérített egymotoros gép a pilótafülkében lejátszódott drámai jelenet után kelet felé fordította az orrát, majd pár órás repülés után a Vas, valamint Győr-Sopron-Moson vármegye határán fekvő Dénesfa melletti Cziráky-birtokon landolt.
A királyi pár Magyarországra érkezésének hírére elsőként Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy Sopronban állomásozó csendőrzászlóalja esküdött fel IV. Károly hűségére.
Őt a Burgenland elcsatolásának megakadályozásáért vívott nyugat-dunántúli harcokban oroszlánrészt vállalt Báró Lehár Antal ezredes (később vezérőrnagy, a híres operettszerző, Lehár Ferenc öccse) követte, aki a parancsnoksága alatt álló szombathelyi helyőrséggel együtt állt át a király oldalára.
IV. Károly Magyarországra érkezésének híre hamarosan befutott a budai királyi várba is.
A váratlan fordulattól megdöbbent kormányzó azonnal kapcsolatba lépett a vidéken tartózkodó gróf Bethlen István miniszterelnökkel, hogy megtanácskozza vele a fenyegető válsággal kapcsolatos azonnali teendőket.
A királynak nem ez volt az első trónfoglalási kísérlete. Ferenc József halála után, az 1916. december 30-án magyar királlyá koronázott IV. Károlynak a francia kormánnyal 1917-ben folytatott titkos különbéke-tárgyalásai az uralkodó óvatlansága, valamint a németbarát
Ottokar Czernin gróf közös külügyminiszter árulása miatt kudarcba fulladtak,
és ezért szándékai ellenére sem sikerült kivezetnie az Osztrák-Magyar Monarchiát az első világháborúból.
A Monarchia összeomlásának végnapjaiban Károly az 1918. november 13-án kiadott második eckartsaui nyilatkozatában lemondott magyar királyi jogainak gyakorlásáról.
IV. Károly az eckartsaui nyilatkozattal azonban sem a koronáról, sem pedig a trónról nem mondott le, közjogi értelemben tehát továbbra is ő maradt a király.
Lényegében ezt a jogi helyzetet vette alapul az 1920. évi I. törvénycikk,
ami a királyi felségjogok gyakorlásának „átmeneti" akadályoztatása miatt élesztette fel a kormányzói jogintézményt,
a nemzetgyűlés pedig 1920. március elsején Horthy Miklós altengernagyot, a Monarchia hadiflottájának utolsó parancsnokát és a Nemzeti Hadsereg fővezérét választotta meg Magyarország kormányzójának.
Miután az osztrák parlament kimondta a trónfosztást, és Ausztria köztársaság lett, a Habsburg családot száműzték az országból. 1921-ben Magyarország viszont még mindig királyság volt,
és IV. Károly trónfosztása sem lett de jure kimondva.
Ezért a svájci száműzetésben élő király, elsősorban felesége, a rendkívül céltudatos és becsvágyó Zita császárné befolyására elhatározta, hogy megkísérli uralkodói jogainak helyreállítását Magyarországon.
Károly 1921. április 27-én toppant be először teljes váratlansággal a budai királyi palotába. Horthy éppen ebédelt, amikor szárnysegéde, Magasházy őrnagy azzal a hihetetlennek tűnő hírrel kopogtatott be hozzá, hogy „Őfelsége várakozik odakint Főméltóságodra."
A kormányzó természetesen azonnal félbeszakította ebédjét, jelentkezett a királynál, és behívta az uralkodót a dolgozószobájába.
IV. Károly bevezetőként köszönetet mondott Horthynak a trón és az ország megőrzéséért, átnyújtotta neki a katonai Mária Terézia-rend nagykeresztjét, egyben kinevezte Szeged és Otrantó hercegének,
majd felszólította, hogy adja át részére az államfői hatalmat.
Horthy a király felszólítását udvariasan visszautasította.
A kormányzó arra hivatkozott, hogy a forradalmak illetve
a trianoni békeszerződés után az ország rendkívül kényes helyzetbe, teljes külpolitikai elszigeteltségbe került,
alig maradt fegyveres ereje, és a kisantant államok ellenséges tömbje veszi körül.
Márpedig ebben a helyzetben a király trónfoglalása egyértelmű „casus belli" lenne a Habsburg-restauráció minden formáját elutasító kisantant számára,
ami egyben Magyarország végét jelentené,
mivel az országnak sem támogatottsága, de katonai ereje sincs egy megszálló akció elhárítására.
Ezért a kormányzó a király iránti hűségének hangoztatása mellett, az ország sorsa érdekében, távozásra szólította fel az uralkodót.
Horthy érvei egyáltalán nem voltak légből kapottak, a kormányzó abszolút reálisan értékelte a restauráció lehetséges következményeit. Károly némi huzavona és hezitálás után elhagyta a budai várat, és visszatért Szombathelyre, Mikes püspök palotájába.
Itt azonban meggondolta magát, majd ismét felszólította a kormányzót a hatalom átadására,
és ígérete ellenére sem volt hajlandó elhagyni az országot.
Miután híre ment, hogy IV. Károly titokban Magyarországra érkezett,
a kisantant államok közös katonai fellépéssel fenyegették meg a budapesti kormányt,
ha a király záros határidőn belül nem hagyná el az ország területét. Horthy ekkor báró Lehár Antal ezredest bízta meg az uralkodó úgymond „kikísérésére". IV. Károly végül a körülmények és az antant nyomására, április 5-én kénytelen volt elhagyni az országot, és visszatérni Svájcba.
Úgy tűnt, hogy a „húsvéti királypuccsal" jó időre lekerült a napirendről a Habsburg-restauráció komoly nemzetközi feszültséget kiváltó ügye, ám ezt IV. Károly és közvetlen környezete nem így gondolta.
A felsült uralkodót – aki nagyot csalódott Horthyban amiatt, hogy nem állt félre – Zita császárné újabb visszatérésre bíztatta. Az energikus és határozott asszony ugyanis nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a „parvenü viceadmirális" elüsse férjét a magyar tróntól.
Zita arról győzködte Károlyt,
hogy a párizsi kormány hallgatólagosan tudomásul fogja venni visszatérését,
és a kardcsörtető Benest, valamint társait is leinti majd, ha elfoglalja a magyar trónt.
A császárné ezt az igencsak optimista prognózist bátyja, a rendkívül jó francia politikai kapcsolatokkal rendelkező Sixtus herceg állítólagosan „rendkívül magas körökből" származó információira alapozta. A jó szándékú,
de határozatlan Károly felesége nyomásának engedve elhatározta, hogy másodszor is megkísérli a magyar trón visszafoglalását.
A tavaszi látogatás kudarcából okulva, másodjára már jóval nagyobb körültekintéssel igyekeztek megszervezni IV. Károly visszatérését, amit katonai akciónak terveztek, nyomásgyakorlás céljából.
A vélt siker egyik legfontosabb tényezője az akció váratlanságában rejlett, ezért is döntöttek úgy, hogy repülőgépen térnek vissza Magyarországra.
Károly az erősen legitimista arisztokrácia, továbbá a katolikus klérus felső körei, valamint néhány karlista főtiszt támogatására is számíthatott.
Gróf Sigray Antal, továbbá a közös külügyminiszteri méltóságot viselt ifjabb Andrássy Gyula gróf, nemkülönben az ország egyik legbefolyásosabb földbirtokosa, Festetics Tasziló herceg egyaránt IV. Károly elszánt híveinek számítottak Horthyval szemben
csakúgy, mint a kálvinista kormányzóval kevésbé rokonszenvező katolikus főpapság.
Károly és Zita úgy vélték, hogy amennyiben Horthyt sarokba szorítják,
a kormányzó kénytelen lesz hozzájárulni a legitim király hatalmának elismeréséhez. Az meg sem fordult a fejükben, hogy Horthy kormányzó, Ferenc József egykori szárnysegéde, fegyveres ellenállást tanúsítson a trónfoglalásra készülő királlyal szemben.
A királyi pár ilyen előzmények és várakozások mellett szállt fel az „Ad Astra" fedélzetére, 1921. október 20-án reggel.
A király váratlan októberi megérkezése riadóként hatott Budapesten. Horthy biztos volt benne, hogy sem a nyugati hatalmak, sem pedig a kisantant nem fognak lenyelni egy magyarországi Habsburg-restaurációt.
És most jóval komolyabb volt a helyzet, mint Károly áprilisi látogatása idején,
hiszen a király Rakovszky István nemzetgyűlési elnök vezetésével ellenkormányt nevezett ki,
és arról is egyre több riasztó hír futott be a budai várpalotába, hogy a dunántúli helyőrségek egymás után esküdnek fel IV. Károly hűségére.
Miután Lehár és Ostenburg-Moravek egységei, majd a győri helyőrség is a király oldalára állt, IV. Károly és Zita császárné, valamint az uralkodó által kinevezett ellenkormány az átpártolt katonaság kíséretében október 22-én Győrből elindult Budapestre.
Ha az uralkodót és az őt kísérő csendőr, illetve katonai alakulatokat szállító szerelvény sehol sem állt volna meg, IV. Károly, valamint az oldalára átállt karhatalom alig három óra alatt felért volna a fővárosba.
Október 22.-én a Bethlen-kormány még nem rendelkezett olyan számottevő fegyveres erővel Budapesten, amivel képes lett volna feltartóztatni a karlista erőket,
Károly tehát egyszerűen besétálhatott volna a budai várpalotába,
de nem ez történt. A királyi szerelvény minden állomáson megállt, hogy az uralkodó fogadhassa az üdvözlő beszédeket, valamint az „alattvalók hódolatát".
A hosszú szónoklatok, a szabadtéri misék és az állomásonként megismétlődő népünnepélyek miatt
a „puccsisták" szerelvénye sűrűn meg-megállva, csigatempóban araszolt a főváros felé. Ezt az ostoba, és Károly számára végzetesnek bizonyult késlekedést a kormányzó hívei az ellenállás megszervezésére fordították, méghozzá a rendelkezésre álló rövid időhöz képest igen eredményesen.
A királyi pár népünnepélyekkel tarkított Budapestre vonulásáról azonban nem csak a Bethlen-kormány, hanem az antant katonai missziója, valamint az áprilisi restaurációs kísérlet idején mozgósítással fenyegető kisantant államok is tudomást szereztek, és az azonnali heves reakció ez alkalommal sem maradt el részükről.
A Szerb-Szlovén-Horvát Királyság alighogy megkapta a volt király magyarországi trónfoglalási kísérletéről szóló hírt, teljes, míg Bukarest részleges mozgósítást rendelt el.
Edvard Beneš a nagyhatalmú csehszlovák külügyminiszter a cseh követségekhez intézett körtáviratában pedig már egyenesen így fogalmazott:
A volt uralkodó jelenléte a magyar földön casus belli".
Az antant budapesti képviseletének nevében Thomas Hohler brit főmegbízott azt közölte Bethlen István miniszterelnökkel, hogy a szövetséges hatalmak minden puccsot elítélnek,
és ezért nem hajlandóak arra, hogy a kisantant államok kormányainál mérséklően közbenjárjanak,
így ha a magyar kormány nem képes fenntartani a rendet az országban, akkor majd „kívülről történnek meg a szükséges erélyes intézkedések."
A francia és az olasz budapesti diplomáciai misszió a magyar miniszterelnökhöz eljuttatott jegyzékében felszólította a budapesti kormányt, hogy „minden haladék nélkül tegye meg a szükséges intézkedéseket az exkirálynak volt országai területéről való eltávolítására."
Az antanthatalmak nagykövetei, hogy kifejezzék a volt Habsburg uralkodó visszatérésével beállott és fegyveres beavatkozással fenyegető helyzet komolyságát,
a jegyzéket a kormányzónak is átadták.
A kisantant államok követei pedig kormányaik álláspontját tolmácsolva azt közölték, hogy amennyiben Károly elfoglalja a trónt, csapataik átlépik az ország határát.
E robbanásveszélyes helyzetben Horthy a Bethlen-kormány népjóléti miniszterét, Vass József prelátust előre küldte a főváros felé közeledő királyhoz, hogy próbálja meg rábírni IV. Károlyt a trónfoglalási kísérlet feladására, valamint a visszafordulásra.
Horthy a királynak írt személyes leveléhez csatolta a brit-francia-olasz ultimátumot is.
Vass prelátus küldetése azonban nem járt sikerrel, mert IV. Károly csupán annyit válaszolt a kormányzó levelére, hogy ő és a Bethlen-kabinet is vesse alá magát az uralkodó parancsainak. Rakovszky István „miniszterelnök", a király által kinevezett ellenkormány feje pedig
egyenesen azzal fenyegette meg Bethlen István grófot, hogy felakasztatja,
ha nem illő hódolattal fogadják a királyt Budapesten.
Horthy kormányzó ezek után október 22-én parancsot adott a fegyveres ellenállás megszervezésére,
amivel hívét, Gömbös Gyula vezérkari századost, a paramilitáris MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet) ügyvezető elnökét bízta meg.
Gömbös azonnal mozgósította a MOVE budapesti tagjait, de mivel aggasztó létszámhátrányban voltak a Károly mellett felsorakozott, és mintegy 6000 főre duzzadt karlista fegyveres erőkkel szemben, a kormányzóhoz hű vidéki csapatok felérkezése pedig még legalább egy-két napot vett igénybe,
a budapesti egyetemi ifjúságot is riadóztatta.
Mivel a fővárosi egyetemi ifjúság jelentős része élesen Habsburg-ellenesnek számított, ezért Gömbös felhívására több száz diák állt csatasorba.
Ennek a sebtében felállított úgynevezett egyetemi zászlóaljnak azonban igen kétes volt a harcértéke
a király kíséretét alkotó, háborút megjárt hivatásos katonákéhoz képest.
A védelem megszervezéséhez igen nagy segítséget jelentett a karlisták lassúsága. Október 22-án késő este, amikor a király szerelvénye Tatára ért, IV. Károly Hegedűs Pál altábornagyot előre küldte Budapestre, hogy próbálja meg rábírni Nagy Pál tábornokot, a budapesti helyőrség parancsnokát az átállásra, mert akkor jó eséllyel harc nélkül vehették volna birtokukba a fővárost.
Károly ugyanis irtózott a vérontás lehetőségétől, és a hűségére felesküdött sereget is elsősorban nyomásgyakorlásra, nem pedig valódi harcra szerette volna felhasználni.
Hegedűs altábornagy missziója azonban nem járt sikerrel.
Október 23-án hajnalban a királyi szerelvény ismét megállt, ezúttal Bicskénél.
Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy megelégelve a hezitálást, egységét leszállította a szerelvényről, majd katonáival előrenyomult Budaörs irányába, ahová a kora reggeli órákban meg is érkezett.
Gömbös az egyetemi zászlóaljat éppen itt, a Budaörsre bevezető utaknál állította fel. Amikor az Ostenburg-zászlóalj a település határába ért,
a Törökugratón elhelyezett, és orvostanhallgatókból álló mintegy 80 fős alegység tüzet nyitott Ostenburg alakulatára.
A veterán karlista katonák felvették a harcot, megrohamozták a magaslatot, ahonnan kifüstölték az egyetemistákat, majd megszállták a Törökugratót.
A kialakult tűzharcban több egyetemista is az életét vesztette.
Ostenburg őrnagy a sikert kihasználva tovább akart nyomulni a főváros felé, hogy mielőbb elérje és megszállja a budai várkerületet. Miközben a budaörsi csata zajlott, Károly király újabb szabadtéri misével töltötte az időt.
Amikor beérkeztek a budaörsi ütközetről szóló első hírek, a vérontástól elborzadt király parancsot adott a harc beszüntetésére.
Horthy kormányzó délelőtt Shvoy ezredest küldte ki a Biatorbágy határában várakozó uralkodóhoz azzal a kéréssel, hogy Károly, biztonságának szavatolása mellett jöjjön Budapestre, személyes tárgyalásra.
A király a tanácsadói javaslatára elvetette Horthy ajánlatát, abba viszont beleegyezett, hogy másnap reggel kezdődjenek tárgyalások a Bethlen-kormány, valamint Károly delegáltjai között, addig pedig legyen fegyverszünet.
Az október 24-én reggel elkezdődött tárgyaláson a kormány képviseletében Kánya Kálmán követ (későbbi külügyminiszter) valamint Sárkány Jenő tábornok, a király oldaláról pedig Gratz volt miniszter, továbbá Lehár ezredes vett részt,
de mivel IV. Károly ismét elutasította a lemondást, a megbeszélés nem vezetett eredményre.
Időközben viszont beérkeztek Budapestre a kormányzóhoz hű vidéki csapatok, így a katonai erőviszonyok immár Horthy javára változtak meg kedvezően.
A király határozatlan magatartása elbizonytalanította a hozzá hű katonákat, ami miatt Károly táborában megindult a bomlás. Ennek első jeleként
a Győrben, illetve Komáromban a király oldalára átállt csapatok esküjük feloldását kérték IV. Károlytól,
több alegység pedig egyszerűen faképnél hagyta az uralkodót. Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy egységét a kormányzóhoz hű csapatok bekerítették, a parancsnokot foglyul ejtették, zászlóalját pedig lefegyverezték.
A király tanácsadói a rosszra fordult helyzet ellenére is az akció folytatását javasolták,
de IV. Károly másként döntött.
Nem akart további vérontást, ezért szerelvényét visszafordította nyugati irányba. Károly és Zita császárné elfogadta Esterházy gróf invitálását, és még aznap, a kora esti órákban megérkeztek a Tatai-tó partján fekvő grófi kastélyba.
Éjszaka azonban egy Budapestről érkezett különítmény őrizetbe vette a királyi párt, akiket innen fogolyként a tihanyi bencés apátságba vittek.
A viszonylag rövid tihanyi várakozás közben megérkezett az antant megfellebbezhetetlen utasítása IV. Károly és családja külföldre szállításáról.
A királyi párt Tihanyból Bajára vitték, ahonnan október 31-én a brit HMS Glowworm monitor fedélzetén immár mindörökre elhagyták Magyarországot. IV. Károlyt és családját az atlanti-óceáni Madeira szigetére száműzték.
Az utolsó magyar király a második restaurációs kísérlete után bő fél évvel később, 1922. április elsején a madeirai száműzetésben hunyta le örökre szemét.
A sikertelen „királypuccs" ürügyén Edvard Beneš ismét erős magyarellenes kampányba kezdett, amit egy újabb megszállás előkészítésére akart felhasználni.
Beneš intervenciós tervét a jugoszlávok is támogatták,
ezzel szemben a Román Királyság meglepően higgadt magatartást tanúsított ebben az újabb magyarellenes hecckampányban. Az országgyűlés 1922. április 2-án törvényben mondta ki a Habsburg-ház trónfosztását, és a Pragmatica Sanctio hatálytalanítását.
Ezzel a magyar történelem csaknem ötszáz éves szakasza, Habsburg-korszaka is lezárult, amelynek IV. Károly elvetélt "királypuccsa" volt a zárófejezete.