„Az az erőfeszítésünk, amivel az élet minőségét próbáljuk megjavítani, gyakran vezet az élet meghosszabbításához is."
(Christian Barnard)
A modern szívsebészet alapvetően a nyílt szívműtétek bevezetéséig nyúlik vissza, egészen az 1953-os évig, jóval az első sikeres szívátültetés előtti időkbe. John Gibbon, egy philadelphiai sebész belevágott abba, ami korábban elképzelhetetlennek bizonyult. A szív működésének nem kevesebb, mint 25 évnyi gondos tanulmányozása és számos elvégzett kísérlet után
május 16-án sikeresen végezte el az első nyitott szívműtétet az úgynevezett extrakorporális („testen kívüli" vérkeringés, amelyet műtét alkalmával különleges készülék tart fenn) keringésben.
A műtétből egy 18 éves lány profitálhatott, mert így hatékony kezelést biztosítottak számára a veleszületett szívbetegségére.
A dátum nem véletlen: az ötvenes évek közepére ez a fajta módszer könnyebbé, megbízhatóbbá vált, és már kevesebb kockázatot is jelentett. Ennek következtében a szívműtéti eljárások jelentősen fejlődtek, és a 60-as évek végére az orvosok bátrabban fogtak bele azokba az első hallásra kissé ijesztő operációkba, amelyet ma már rutinszerűen végeznek.
Az első műtétek során, ahol testen kívüli vérkeringést használtak, veleszületett szívbetegséggel élő pácienseket kezeltek.
Az orvosok itt leginkább a korábbi években megszerzett anatómiai és fiziopatológiai tudásukra, valamint a szívdiagnosztika fejlődésére, legfrissebb eredményeire támaszkodtak, különös tekintettel a katéterek és a szív angiográfia alkalmazására.
Később ezt a technikát számos szívbillentyű-rendellenesség kezeléséhez használták.
A sebészek azonban hamarosan rájöttek, hogy ezeket a betegségeket könnyebben tudják orvosolni, ha a természetes szívbillentyűt egy mesterségessel helyettesítik. Ennek „megalkotására" több sikertelen kísérlet született, mígnem egy fiatal portlandi sebész, valamint egy nyugdíjas mérnök meg nem valósította az addigi lehetetlent.
Albert Starr és Lowell Edwards megépítette azt a hatásosan működő mesterséges billentyűt, amit 1960. szeptember 21-én először ültettek be sikeresen emberi szervezetbe. Ettől a pillanattól kezdve számos műbillentyűt készítettek, és ezeket folyamatosan fejlesztették. Azóta ezek több millió beteg életét mentették meg világszerte.
A szívsebészet a hatvanas években óriási fejlődésnek indult. Mason Sones kardiológus először végzett szelektív koronarográfiát, egy ultrahangos eljárást, amely lehetővé teszi a szívkoszorúér károsodásának részletes megismerését, miközben René Favaloro argentin sebészprofesszor belevágott az első koszorúérműtétbe, más nevén bypassműtétbe. Utóbbi
sikere nyomán terjedt el ez a komoly sebészeti eljárás a következő években az egész világon.
Néhány hónappal később, 1967. december 3-a reggelén a szívsebészet örökre megváltozott. A dél-afrikai Fokvárosban található Groote Schuure kórházban egy forradalmi esemény teljesen átformálta a szívműtétek történetét, miközben sokkolta és bénító félelemmel töltötte el a közvéleményt.
Az addig ismeretlen sebész, Christian Barnard elvégezte a világ első szívátültetését egy felnőtt emberben. Hirtelen az egész világ felfigyelt a nevére. Ki ez az ember? Hogyan képzeli, hogy istent játszik? Vajon tényleg meg tudja menteni a műtőasztalon fekvő nő életét?
Christian Neethling Barnard a dél-afrikai Beaufort Westben született, és a fokvárosi orvostudományi egyetemen szerzett diplomát. Egyik testvére ötévesen, szívelégtelenségben hunyt el, ami motivációt és elhivatottságot adott neki, hogy a szívsebészetre specializálódjon.
Már az ötvenes évek végén a Groote Schuur kórház vezető mellkas- és szívsebészeként dolgozott, és
a Minnesotai Egyetemen addigra már elvégezte élete első szívműtétjét.
Nem véletlen, hogy a modern szemléletű orvos vezette be Dél-Afrikában a nyitott szívműtétet, miközben új típusú szívbillentyűket tervezett. 1964-ben már kiterjedt szívátültetési kísérletsorozatot indított el kutyákon, és az itt elért eredményei bátorították arra, hogy megpróbálkozzon ezzel az eljárással embertársain is segíteni.
1967. december 3-án egy húszfős orvosi csoport segítségével kilencórás műtétet végzett.
Az 55 éves Louis Washkansky szívelégtelenségben szenvedett, akinek a testébe egy tragikus autóbalesetben elhunyt fiatal nő szívét ültette be dr. Barnard.
A világhírt hozó műtét sikeres volt, ám a páciens 18 nappal később tüdőgyulladásban meghalt. A szervkilökődés ellen alkalmazott gyógyszeres kezelés miatt ugyanis az immunrendszere nem tudott megfelelően védekezni más betegségekkel szemben.
Barnard professzor azonban nem adta fel, és tovább dolgozott; 1968. január 2-án sor került a második transzplantációra. Philip Blaiberg már 19 és fél hónapot élt új szívével. A szívsebész sikerén felbuzdulva a következő hónapokban világszerte egyre több orvos próbálkozott szívátültetéssel; az általa kifejlesztett technikát alkalmazva.
A kezdeti lelkesedés azonban gyorsan alábbhagyott, mert a műtétek után több beteg is elhunyt.
Akkoriban ugyanis még nem sikerült elhárítani a szervezetnek a beültetett szív elleni immunreakcióit. Az transzplantációs programokat egy ideig ezért felfüggesztették.
Az áttörést Norman Shumway, a kaliforniai Stanfordi Egyetem sebésze hozta meg: szorgalmas munkájának köszönhetően új, hatékony terápiát fejlesztettek ki a transzplantációs kilökődés kezelésére.
A sebész bevezette az immunrendszer működését hatékonyan gátló ciklosporin használatát is.
Barnard professzor későbbi műtétei egyre sikeresebbé váltak, és számos betege hosszú évekig élt új szívvel.
Köztük az idézőjeles rekordot Dirk van Zyl tartja, akin 1971-ben végeztek transzplantációs eljárást. A férfi huszonhárom évet élt az új szívvel. Barnard professzor első, bátor cselekedete emberek millióit mentette meg azóta. Napjainkban évente átlag mintegy 3500 ilyen beavatkozást hajtanak végre világszerte, és a betegek 90 százaléka túléli a transzplantációt.