„A terminális esetek túlnyomó részében az orvosok akkor állapítják meg a halál beálltát, amikor a szív már nem ver tovább" – mondta dr. Sam Parnia kutató orvos (NYU Langone School of Medicine). „Technikai értelemben véve így határozzuk meg a halál bekövetkeztének időpontját, minden azon a pillanaton alapul, amikor a szív már nem ver tovább" – tette hozzá a szakember.
A szív megállását követően az agy vérellátása megszűnik, ennek nyomán pedig az agyfunkciók szinte azonnal leállnak.
„Minden agytörzsi reflex elveszik – a garati, a nyelési, a szemhéjzárási reflexek mindegyike a múlté lesz" – mondta Parnia.
A nagyagykéreg – vagyis központi szervünk „gondolkodásért" felelős része – a szív összeomlása után ugyancsak azon nyomban lassul, 2-20 másodpercen belül a műszerekkel már nem lehet agyi aktivitást kimutatni. Sejtfolyamatok hosszú lánca indul be, ami legvégül az agysejtek totális pusztulásához vezet. Ez azonban egy igencsak hosszú folyamat, amely a szív halálát követően akár hosszú órákig is eltarthat, magyarázta Parnia.
Cardiopulmonáris reszuszcitáció (CPR, vagy közérthetőbben szív-tüdő újraélesztés) elvégzése esetén a fő cél, hogy valamennyi vért juttassunk az agyba – körülbelül 15 százalékát annak, ami a központi szerv normál működéséhez szükséges.
Ez elég ahhoz, hogy lelassítsuk az agysejtek pusztulásának folyamatát, arra viszont nem elég, hogy újraindítsuk az agy funkcionálását, ezért nem indulnak be újra a reflexek a CPR során" – mondta Parnia, aki szerint, ha az újraélesztés sikeres, és a szív ismét működőképes, az agy működése fokozatosan helyreáll. Az orvos ugyanakkor kiemelte, hogy a CPR során az agy sejtjeinek halálát legfeljebb lassítani lehet, megakadályozni nem, így ha az újraélesztés sokáig elhúzódik, a központi szerv súlyos károsodásokat szenved.
Halálközeli élménynek (angolul Near-Death Events, NDE) a klinikai halál állapotából újjáélesztett személyeknek a szív leállása, valamint újjáindítása közti időszakban átélt vizuális és verbális élményeit nevezzük.
Annak ellenére, hogy a klinikai halál állapotából visszatértek beszámolói túlmutatnak a tudomány jelenlegi ismeretein, az NDE események tudományos módszerekkel is megközelíthetők, azaz nem utasíthatók kizárólag a misztikum, a filozófia, valamint a vallási eszmék tárgykörébe.
A halál közeli élményekről szóló első ókori leírások már több ezer évesek, ám az NDE modernkori fogalmát csak 1975-ben alkotta meg egy amerikai pszichiáter, Dr. Raymond Moody. Dr. Moody nagyszámú esettanulmány illetve a halál közeli élményt átéltekkel készített számos riport alapján megírt „Life after life" (Élet az élet után) című könyvében tizenegy olyan visszatérő látomást azonosított, amelyről a klinikai halál állapotából visszatért valamennyi, és általa kikérdezett páciens beszámolt.
Első élményként minden esetben kellemetlen, félelmetes zajhatásról szóltak a beszámolók, amelyet a halál állapotának felismerése, majd boldogság és végtelen nyugalom érzete követett.
Negyedik visszatérő élmény a testen kívüliség átélése, amikor a páciens felülről látja magát a műtőasztalon, vagy egy balesetnél például az autó roncsában.
Az ötödik fázisban is megegyeznek a riportok, ami a páciensek beszámolói szerint
egy sötét alagútról illetve csatornáról szól, amelynek végén vakító fényesség látszik, és amelyen átlépve egy csodálatosan ragyogó kertbe érnek, ahol korábban meghalt rokonokkal illetve más szellemi lényekkel találkoznak.
Hetedik fázisként a megváltozott énérzetről számoltak be a halál közeli élményt átélt személyek, majd az életük panorámafilm szerű lejátszódásáról (nyolcadik szakasz), amiről nem tudták megállapítani, hogy másodperecek vagy évek alatt pergett-e le, mivel az időérzékelésük teljesen megszűnt.
Kilencedik vízióként az elhunyt úgy érzi elért egy határt, amit többen az élet és halál mezsgyéjeként fogalmaztak meg.
A tízedik fázisban az NDE-t átélő páciens úgy érzi, hogy valami ismeretlen és kellemetlen erő visszahúzza a testébe. A záró élmény a felébredés, ami a fájdalom és hideg érzetével jár együtt.
A halál közeli élmények ugyanolyan gyakorisággal érintik az ateistákat, mint a hívő vallásos embereket, valamint teljesen függetlenek a kortól, a nemtől, vagy attól az időszaktól, amelyben az NDE-t átélt személy élt.
A halálközeli élmények okát nagyon sokan vizsgálták már eddig, de perdöntő bizonyítékot igazából egyik elméletre sem sikerült találni. Most nem foglalkozunk a jelenséget misztikus, vallásos alapon megközelítő magyarázatokkal, hanem kizárólag a természettudományos magyarázatokat vizsgáljuk.
A jelenséggel legutóbb a Manchester Metropolitan University (MMU) két kutatója, Neil Dagnall és Ken Drinkwater foglalkozott.
Néhány szakember azzal magyarázza a halálközeli élmények létrejöttét, hogy az agy egy dimetil-triptamin (DMT) vegyületet szabadít fel a halál bekövetkeztekor. A DMT erőteljes pszichoaktív hatású anyag, amelynek szedése gyakran társul spirituális és misztikus élményekkel.
A DMT felszabadulásával kapcsolatos bizonyítékok azonban nem teljesen meggyőzők, még akkor sem, ha számos tudós meggyőződése, hogy a test születéskor és halálkor is természetesen bocsát ki DMT-t.
Másik elképzelés, hogy a halálközeli élményeket az agyi oxigénhiány, szaknyelven cerebrális anoxia okozza. Az oxigénhiány potenciálisan görcsöket válthat ki a temporális lebenyben, ami hallucinációkat okoz.
Népszerű teória az is, hogy az NDE-ket maguk a haldokló agysejtek hozzák létre. Ez az ún. haldokló agy hipotézis számos páciens által elmesélt hallucinációt képes megmagyarázni.
Az MMU kutatói szerint jelenleg nincs egyértelmű magyarázat arra, miért következnek be a halálközeli élmények. Az folyamatos kutatások azonban egyre közelebb visznek e rejtélyes jelenség megértéséhez.