A csáposhal-félék családjába tartozó békahalnak (Antennarius striatus) nem csak a külleme bizarr, hanem a többi tulajdonsága is. Mellúszóikat képesek lábakként használni, és így a tengeri aljzaton sétálni.
Vadásztechnikájuk a mimikrin alapul; testnyúlványaik tekergőző férgekre hasonlítanak, amik mágnesként csalogatják oda az éhes zsákmányállatokat. Amint a préda elég közel merészkedik, szokatlanul hatalmasra tátják szájukat, emiatt a velük azonos méretű zsákmányt is képesek lenyelni.
A békahalak harapása a leggyorsabb a gerincesek között, egy 22-es kaliberű lövedék sebességével vetekszik (ráadásul víz alatt, a levegőnél 800-szor sűrűbb közegben).
Az Afrika déli részén élő, majdnem másfél méter magasra megnövő kígyászkeselyűk (Sagittarius serpentarius) dinoszauruszszerűek, peckesen lépdelnek a síkságokon, miközben folyamatosan lefelé néznek. Megvárják, amíg egy kígyó bukkan fel előttük, akkor hirtelen átgázolnak rajta, és elkezdik rugdosni a fejét.
Egyetlen rúgásával képes mintegy 195 Newton erőt kifejteni, miközben a lába átlagosan csupán 15 ezredmásodpercig érintkezik a zsákmánnyal.
Összehasonlításképpen az emberi szem pislogása mintegy 150 ezredmásodpercig tart. Vagyis saját testtömegük öt-hatszorosát adják le tizedannyi idő alatt, amíg egy pislogás tart.
Más madárfajok is képesek hasonló erejű csapásokra - például a gyöngybagoly saját súlyának több mint tizennégyszeresével sújt le karmaival - azonban nagyon kevés az olyan, amely a kígyászkeselyűhöz hasonlóan, nagyjából álló helyzetből, egyetlen lábbal rúg ekkora erővel. A kígyászkeselyűk lába kényszerűségből nőtt szokatlanul hosszúra, ugyanis csupán a másodperc töredéke áll rendelkezésükre, mielőtt a kígyó megfordul, ezért legfeljebb két-három rúgással le kell teríteniük az áldozatot.
A magányos, éjszakai életmódot folytató hosszúfarkú macska (Leopardus wiedii) Közép- és Dél-Amerikában honos, főleg kisebb emlősökre, köztük majmokra vadászik.
Különleges képessége, hogy képes utánozni egyes majomfajok – például a csupaszpofájú tamarin – kölykeinek sírását.
Az aggódó anya természetesen azonnal a hang felé veszi az irányt, nem is sejtve, hogy vesztébe rohan.
A módszerrel a ragadozó rengeteg energiát spórol meg, hiszen nem kell üldöznie a menekülő prédát, az saját akaratából megy hozzá.
A lövőhal (Toxotes chatareus) arról ismeretes, hogy a szájából kilövellt magasnyomású vízsugárral vadássza le a rovarokat a levegőből. A vízbe hullott rovar ezután könnyű zsákmány.
A folyamat azonban jóval összetettebb, mint amilyennek hangzik, ugyanis a halak gyakran még négyméteres távolságból is eltalálják zsákmányukat.
Ezenkívül még számításba kell venniük a rovar becsapódási helyét és a konkurenciát is - ugyanis a leggyorsabb halé lesz a finom falat. Még ha a zsákmány kiszámolt becsapódási helye manipuláció következtében meg is változik, akkor is villámgyorsan, másodpercek alatt reagálnak a lövőhalak.
A gyors agyi munkához nem szükségeltetik az idegsejtek különösebben nagy hálózata. Sőt, a legrövidebb döntési út akár hat neuronon keresztül is lefuthat.
Ha érdekli, miért jelentenek halálos veszélyt a csillagszerűen világító férgek, és miként csalják csapdába a halakat a delfinek, lapozzon a következő oldalra!