Hatalmas cápaszörny tartotta rettegésben egykor a Dunántúlt

A ma élő nagy fehér cápa valamint a megalodon méretét összehasonlító rekonstrukció

Ha egy képzeletbeli időgépbe ülve 16 millió évet ugranánk vissza az időben a középső-miocén időszak bádeni korának Dunántúli-középhegységébe érkezve, aligha ismernénk rá a mostani tájra, mert Magyarország földtörténetének legutolsó trópusi- szubtrópusi periódusában varázslatos szigettenger borította el a Dunántúlt. A trópusi nap fényében csillogó víztükör alatt egy hatalmas ragadozó ólálkodott a vándorló cetcsordák nyomában, a méretei alapján valóságos zoológiai rémálomnak tűnő óriásfogú cápa, a megalodon.

Olyan lehetett mint a nagy fehér, csak egy vasúti kocsi méretében

A nagyközönség számára a T. rex után a földtörténeti újkor végén élt óriásfogú cápa (Carcharocles megalodon) számít talán a legismertebb őslénynek, amely számos regényíró, sőt, még Hollywood fantáziáját is megmozgatta.

E múltbeli bestia iránt tapasztalható kitüntetett érdeklődés kétség kívül a megalodon rendkívüli méreteinek köszönhető,

hiszen sohasem volt a cápaalakúak (Selachimorpha) csoportjának akkora húsevő ragadozója, mint a miocén időszak (23,3 millió évtől 5,2 millió évig) elején felbukkant óriásfogú cápa.

A valaha létezett legnagyobb húsevő cápa, a Carcharocles megalodon a fosszilis leletek tanúsága szerint a partközeli, sekély vizekben vadászott Forrás: Imgur

A bálnaméretű, 14 és 20 méter közötti testhosszúságú ragadozó igen gyorsan elterjedt a jelenkorhoz képest akkor még jóval melegebb világtengerben; a megalodon fosszilis maradványai az Antarktisz kivételével az összes kontinensről előkerültek.

Egy átlagos méretű megalodon fog az emberi tenyérrel összehasonlítva Forrás: Elter Tamás

Mivel a porcos halak osztályához (Chondrichthyes) tartozó cápáknak (valamint az ugyancsak ide sorolt rájaféléknek valamint tömörfejűeknek) nincsen csontos vázuk, a régmúlt cápáinak többnyire csak a környezeti hatásoknak rendkívül ellenálló fogai maradtak fenn, az egykori tengerek kőzetté vált üledékeiben.

Nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias) a dél-afrikai Mossel Bay vizein. A megalodon külsőre a nagy fehérhez hasonlíthatott, bár csak távoli rokonai egymásnak Forrás: Elter Tamás

Ez alól a megalodon sem számít kivételnek; az óriásfogú cápa csillogó zománcú, felnőtt tenyérnyi méretű és fűrészezett szélű fogmaradványai a fosszíliagyűjtők legbecsesebb kincsei közé tartoznak.

De mégis, hogyan nézhetett ki a valóságban minden idők leghatalmasabb cápája?

A paleontológusok a modern tudomány segítségével igen pontos rekonstrukciót készítettek a megalodon testfelépítéséről. Képzeljünk el egy külső megjelenésében a ma élő nagy fehércápához nagyon hasonló ragadozót, csak vasúti kocsi méretben, és máris magunk előtt láthatjuk a megalodont.

Még a fiatal és kisebb példányok hossza is 12 -13 méter körüli volt ( a kép illusztráció) Forrás: Megalodon Wallpapers

A nagy számban fennmaradt megalodon fogleletekből számítógépes modellezéssel készítették el az állat méreteinek illetve testfelépítésének rekonstrukcióját. A felnőtt, kifejlett példányok átlagos testhossza 13-16 méter körüli lehetett, de akadtak köztük 20 méter hosszú bestiák is.

A megalodon méretét összehasonlító ábra. Leaglul zölddel jelölve a mai legnagyobb húsevő cápa a nagy fehér látható, felette a legnagyobb recens hal, a plankton-szűrögető cetcápa, pirossal egy átlagos, szürkével pedig az átlagnál nagyobb megalodon Forrás: Wikimedia Commons/WHOI

A megalodon szájszélessége elérte a 2 – 2,5 métert,

a hátúszója két méterre magasodott fel, a nagy fehér cápáéhoz hasonló holdsarlószerűen ívelt farokúszójának szélessége pedig négy méter körüli volt. Hátborzongató látvány lehetett, ahogy a miocén tenger kékes homályából előbukkan a megalodon fenyegetően sötét sziluettje.

De miért nőtt ilyen hatalmasra a cápák leviatánja?

Ez a kérdés már régóta foglalkoztatja a cápakutatókat, illetve a paleontológusokat.

A kréta időszak legvégén, mintegy 65, 5 millió éve történt rendkívül gyors globális kihalási esemény eltüntette az élet színpadáról a szárazföldeket 160 millió éven át uraló dinoszauruszokat, és a földtörténeti középkor, a mezozoikum ( 249 és 65,5 millió év között) óceánjai táplálékpiramisának csúcsán álló ragadozó tengeri hüllőket.

A 65 millió éve a mexikói Chicxulub városka mellett becsapódott aszteroidát tartják felelősnek a dinoszauruszok, és más kréta-időszak végi állatcsoportok kihalásáért Forrás: Wikimedia Commons

A kréta végi, úgynevezett K-T kihalási esemény nyomán a világtengerben szinte egyik pillanatról a másikra ökológiai fülkék egész sora vált üressé. A tápláléklánc csúcsán keletkezett hiátust egy, még az őshüllőknél is sokkal régebbi tengeri állatcsoport, a cápák foglalták el.

A mezozoikumban a ragadozó tengeri hüllők álltak az óceáni tápláléklánc csúcsán Forrás: northfoto.com

A cápák törzsfejlődésének jó 400 millió éves történetében a tengeri hüllőcsoportok rapid kihalása rendkívül kedvező helyzetet teremtett. Nem véletlen, hogy ekkor, a paleocén időszak (65,5 és 55 millió év között), az „ős hajnalkor", vagyis a földtörténeti újkor, a kainozoikum elején kezdődött el a különféle cáparendek addig még sohasem látott gyors felvirágzása.

Az összes óriásfogú cápa a heringcápa-félék családjához (Lamnidae) tartozik. A család egyik közvetlen őse, a kréta időszaki Squalicorax pristodontus 70 millió éves fogfosszíliája Forrás: Elter Tamás

Az egyre nagyobb testhosszúságot elérő óriásfogú cápák közös őse, a kicsinek cseppet sem nevezhető átlagosan 8-9 méter hosszú Otodus obliquus is ekkor, a paleocén legelején bukkant fel az Eurázsiát és Afrikát egymástól elválasztó trópusi Tethys-óceán nyugati medencéjében, nagyjából a mai Marokkó térségében.

Az Otodus obliquus - az első óriásfogú cápa - valamin egy felnőtt ember méretét összehasonlító ábra Forrás: TREATOPHENUS/DEVIANART

Az Otodus nemzetség igen gyors evolúciója következtében a paleocént követő eocén korban (55 millió évtől 34 millió évig) alakult ki az óriásfogó cápák nemzetsége, a Carcharocles genus.

Az Otodus obliquus foga a fosszíliát bezáró paleocén kőzetből kipreparálva Forrás: Elter Tamás

Az eocén kor rendkívül meleg éghajlata kedvező feltételeket teremtett az élővilág robbanásszerű fejlődéséhez.

Ez volt a földtörténet egyik legmelegebb periódusa, az úgynevezett eocén klímaoptimum.

A föld átlaghőmérséklete ekkoriban 24 Celsius fok közelében járt, jégmentesek voltak a pólusok, a mai Közép-Európa szárazföldi területeit trópusi esőerdők borították, és a pálmahatár Dél-Skandináviáig húzódott.

A Föld térképe az eocén-időszak derekán, bő 50 millió éve, amikor Indiának az eurázsiai lemezhez ütközése kezdetét vette Forrás: Ancien Earth

Az afrikai kontinentális lemez északra nyomulása, illetve az eurázsiai lemezzel történt ütközése miatt összezsugorodó Tethys-óceán medencerendszeréhez tartozó területeken, Európa és Észak-Afrika jelentős részét elborító kiterjedt trópusi sekélytengerek alakultak ki, amelyekben rendkívül gazdag élővilág tenyészett.

A középső eocénben a Dunántúlt délnyugati irányból elöntötte a tenger. A tengerből szigetként kiálló dunántúli középhegységen buja trópusi vegetáció tenyészett Forrás: Origo

Mindez paradicsomi környezetnek számított a tengeri nagyragadozók fejlődéséhez,

nem véletlen tehát, hogy az első óriásfogú cápa, a Carcharocles auriculatus is ekkor, nagyjából 45 millió éve jelent meg. E csoport evolúciója a testméret fokozatos növekedésével járt együtt. A kutatók számára még ma is megfejtetlen rejtély ennek az oka.

A C. auriculatus, az eocénben megjelent első óriásfogú cápa fosszilis foga Forrás: Wikimedia Commons

A nagy testtömeg mozgatása igen sok energiát emészt fel, erre vezethető vissza többek között, hogy a szárazföldi ragadozók általában kisebb testűek a növényevőknél, a tengeri nagyragadozók pedig a plankton-szűrögető ceteknél. Az óriásfogú cápáknak kisebb testméret esetén sem lettek volna természetes ellenségeik, ezért is számít rejtélynek az óriásnövésük.

Korallzátonyok a Dunakanyarban, cetcsordák a Dunántúlon

A legnagyobbra nőtt óriásfogú cápa, a megalodon számít az utolsónak a Carcharocles nemzetség törzsfejlődési sorában. A megalodon a fosszilis leletek tanúsága szerint

a miocén kor hajnalán, nagyjából 23 millió éve jelent meg a világtengerben.

Közvetlen őse, a szintén tekintélyes méretű, 12-13 méter hosszú Carcharocles angustidens a megelőző oligocén kor (34 és 23,3 millió év között) tengereit uralta, de még a miocén elején is egy rövid ideig együtt élt a tengerekben az új „kuzinnal", mielőtt végleg eltűnt volna az élet színpadáról.

Carcharocles angustidens oligocén korú óriásfogú cápa fosszilis fogmaradványa. Ez a faj az oligocén végén Magyarország területén is megjelent Egerben kerültek elő többek között a fogmaradványai Forrás: Wikimedia Commons

Magyarország területén a Carcharocles angustidens számít az első ismert óriásfogú cápának, amelynek hatalmas, fűrészezett szélű fogait az egri Wind-téglagyár agyagbányájában 27 millió év körüli oligocén üledékben találták meg. A megalodon legelső képviselői nagy valószínűség szerint az indopacifikus régióban jelentek meg, ahonnan nagyon gyorsan elterjedtek a korabeli világóceán trópusi-szubtrópusi vizeiben.

A megalodon tudományos rekonstrukciója Forrás: Wikimedia Commons/Museum of Evolution/Sergiodlarosa

A megalodon a mai Magyarország területén a középső miocén időszak úgynevezett bádeni korának hajnalán,

nagyjából 16 millió éve jelent meg, a Kárpát-medencét ekkor elborító sekély szubtrópusi Bádeni-tengerben.

A miocén időszakban tovább folytatódott az oligocénben elkezdődött klímaromlás, a globális átlaghőmérséklet csökkenése. Ez azonban meglehetősen széles ingadozásokkal ment végbe, és a miocén kor átlaghőmérséklete még mindig jóval magasabb volt a mostaninál.

A Föld térképe a középső miocén időszakban Forrás: Geology Page

A bádeni peiódusban (nagyjából 16,5 és 13 millió év között) átmenetileg szárazabbá, forróbbá vált az éghajlat. Délnyugati irányból több hullámban érkezett a tengerelöntés (transzgresszió), és a Kárpát-medence az egész bádeni korban tengeri területnek számított. A Kárpátok felgyűrődése ekkor már javában zajlott,

de a hegyláncokat még tengerszorosok választották el egymástól.

A hegységképződéssel (az úgynevezett alpi-kárpáti orogenezissel) összefüggő tektonikai folyamatok eredményeként a mai Északi-középhegység vonalában aktív vulkáni szigetív alakult ki.

A miocén vulkanizmus emlékét őrző egykori vulkáni kúp a Mátrában Forrás: Wikimedia Commons

A Dunántúlon a Bádeni-tengerből szigetként emelkedett ki a Mecsek, a Dunántúli-középhegység, valamint a Gerecse és Dunazug-hegység tömbje.

Varázslatos látványt nyújthatott akkoriban a táj;

a mai Dunakanyart a Börzsöny gomolyfellegekbe vesző háromezer méter magas vulkáni kalderája uralta, a hatalmas tűzhányó lábát pedig a Bádeni-tenger hullámai mosták.

A Kárpát-medencét kitöltő középső-miocén Bádeni-tenger tudományos rekonstrukciója. A piros csillagok a jelentősebb vulkánokat, a sárgák pedig a nagyobb korallzátonyokat jelzik Forrás: Arcanum/Hámor Géza és munkatársai

Visegrád, Zebegény valamint Törökmező térségében színpompás korallzátonyok terpeszkedtek a smaragdszínű vízfelszín alatt, a Nagyalföld területén pedig nagyobb mélységű nyílttenger hullámzott.

A Dunakanyarban a maihoz hasonló színpompás korallzátonyok húzódtak Visegrád és zebegény térségében Forrás: Wikimedia Commons

A Bádeni-tenger a fosszilis leletanyag bizonysága szerint hihetetlenül gazdag élővilággal rendelkezett. A középső miocén üledékekből előkerült ősmaradványok arra utalnak, hogy a Bádeni-tenger nemcsak a bezáródó Tethys romjain létrejövő ős Földközi-tengerrel, hanem délkelet felé még az indopacifikus térséggel is rendelkezett összeköttetéssel.

A ma élő nagy fehér cápa valamint a megalodon méretét összehasonlító rekonstrukció Forrás: Ancient Sharks

A Bádeni-tenger partjai mentén ős ámbráscetek és bálnák vonultak, a kobaltkék vízfelszín pedig a sirályok röptét és a delfinek ugrásait tükrözte vissza. A dunántúli szigettengerben tanyázó népes cetcsordák jelentették a Kárpát-medencébe betelepedett megalodonok elsődleges prédáját.

Talán még a Homo sapiens is kortársa lehetett az utolsó mohikánjainak

A Magyarországon előkerült megalodon fogmaradványok – összhangban a világ más pontjain előkerült megalodon leletekkel – azt bizonyítják, hogy az óriásfogú cápa - hasonlóan a mai nagy fehér cápához - a parthoz közeli sekély vizekben lesett a zsákmányára.

Érdekes kérdés, vajon hogyan vadászhatott a fürge cetekre ez a 30-50 tonnás behemót.

(A miocén kor nagytestű cetjei még jóval karcsúbbak és fürgébbek voltak a ma élő leszármazottaiknál.)

Recens nagy ámbrásceteke (Physeter macrocephalus). Az őseik a Kárpát-medencét elborító Bádeni-tengerben is honosak voltak Forrás: Sea Monsters

A megalodon túl nagytömegű volt ahhoz, hogy egyes nyílttengeri cápafajokhoz hasonlóan, a sebességfölényre alapozva ejtse el zsákmányát.

Legnagyobb valószínűséggel lesből támadhatott rá a cetrajokra.

Igen valószínű, hogy nem nappali, hanem sokkal inkább nokturnális, azaz éjszakai vadász lehetett, amely az éj sötétségét kihasználva lopózott észrevétlenül a felszínen lebegve pihenő cetcsorda közelébe, majd közvetlen közelről támadt rá a kiszemelt áldozatára.

A Smithsonian Intézet tudósai által rekonstruált megalodon állkapocs Forrás: Smithsonian Institute

Számos olyan fosszilis cetcsigolya került elő a kőzetrétegekből, amelyeken a megalodon harapásának nyoma látható, azt bizonyítva,

hogy kisebb rokonaihoz hasonlóan ez az elképesztően nagy cápa is sikeres vadász lehetett.

Magyarországon többek között Mátraszőllős bádeni korú lajtamészkövéből, Sopronkőhidáról, illetve a Mecsekből, továbbá a Pécshez közeli Danitz-puszta homokbányájából kerültek elő megalodon fogak.

Egy méretes, több mint 18 cm magas megalodon fog, az állat felső állkapcsából, amelynek egykori gazdája húsz méter hosszú lehetett Forrás: Wikimedia Commons

A bádeni kor legvégén, 13 millió éve a Kárpát-medencét kitöltő tengernek végleg megszakadt az összeköttetése a világóceánnal.

Az elzárt és fokozatosan kiédesedő beltengerből eltűntek a cápák, köztük a megalodon is, a korallok valamint más normál sósvízi fajok pedig kipusztultak.

Lehet, hogy a megalodon utolsó példányai még a Homo sapiens kortársai voltak Forrás: Ancient Sharks

A megalodon a nagy eljegesedéseket elhozó pleisztocén kor hajnalán,

nagyjából 2,6 millió éve tűnt el végleg a világtengerből,

bár a közelmúltban a Csendes-óceán délnyugati medencéjének fenéksíkságáról olyan viszonylag frissnek tűnő megalodon fogak kerültek elő, melyek alapján az sem kizárható, hogy a megaldonok utolsó mohikánjai csak 40-50 ezer éve pusztultak el, a llétükről mit sem sejtő Homo sapiens kortársaiként.