Az Árpád-ház, vagy Turul-dinasztia eredete a történelmi múlt homályába vész, amely a honfoglaló törzsszövetség nagyfejedelméről, Árpádról kapta az elnevezését. A történetírás tradicionálisan I. (Szent) István 1001. január elsejére tett megkoronázásától III. András király Budán, 1301. január 12-én bekövetkezett haláláig terjedő időszakot tekinti az Árpád-házi királyok korának, jóllehet, a hagyomány Árpád nagyfejedelem apját, Álmos vezért (858-859) tartja a dinasztia első uralkodójának.
Az Árpád-házhoz sorolt 28 uralkodó közül egyik sem használta dinasztiájukra ezt az elnevezést,
ami csak a 18. század végétől, a kor neves történésze, Pray György munkássága nyomán - Pálma Károly Ferencnek köszönhetően - bukkant fel a magyar történetírásban.
A korai források sem egységesek a dinasztiaalapító személyét illetően; Bíborban született Konstantin bizánci császár 952-ben írt „A birodalom kormányzásáról" című könyvében
Árpádot nevezi meg a magyarok első uralkodójának,
ezzel szemben Anonymus (P. mester) III. Béla király jegyzője a 12. század végén keletkezett „A magyarok története" (Gesta Hungarorum) című munkájában azt állítja, hogy Álmos vezér volt a Turul-dinasztia megalapítója.
Az Árpád-ház elnevezést a 18. század kiváló történetírója, Katona István tette általánossá. Noha Katona István is Álmost tekintette a dinasztia megalapítójának, de mégis indokoltabbnak látta Árpád nevéhez kötni az uralkodócsaládot, mivel „Árpádnak a hatalma kiterjedtebb és erősebb volt, mint az apáé, Álmosé".
Árpád, a magyar törzsszövetség nagyfejedelmének regnálása idején sikeres csatározások egész sorát követően a honfoglaló magyarok 895-ben bevonultak a Nagyalföld területére. A Tisza vidékéig magyar területté vált a Kárpát-medence, a törzsszövetség pedig megszilárdította hatalmát az új hazában.
899-ben, miután Árpád serege Arnulf keleti frank király szövetségeseként győzelmet aratott I. Berengár itáliai király hadain, a Dunántúl is a magyarok fennhatósága alá került. A magyar uralom ellen fellázadt morvák leverése után, 900 körül teljessé vált a törzsszövetség hatalma a Kárpát-medencében.
A bajor fejedelemség és a frank királyság azonban szövetséget kötött,
hogy megsemmisítse „a Pannoniába betolakodott barbár pogányokat",
ám az egyesült bajor-frank sereg a 907. július 4-én a Pozsony mellett kibontakozó csatában csúfos, megsemmisítő vereséget szenvedett el a magyar törzsszövetségtől.
Árpád nagyfejedelem a pozsonyi csata idején halt meg: leszármazottai, az Árpád-házi fejedelmek és királyok közel fél évezredig tartó uralkodása alatt Magyarország a középkori Európa egyik legjelentősebb nagyhatalmává emelkedett.
Géza nagyfejedelem 972 és 997 közötti uralkodása fontos fordulópontnak számít az Árpád-ház korai történetében; ő volt az első magyar fejedelem, aki családjával együtt felvette a keresztséget, kaput nyitott a keresztény egyház előtt, és szövetséget kötött a német-római császársággal, megalapozva a sztyeppei- pogány tradíciókat követő törzsszövetség modern, keresztény királysággá való átalakítását, ami Géza 997-ben bekövetkezett halála miatt fiára, Vajkra maradt.
Vajk fejedelmi trónra való igénye - aki a keresztség felvételében az István nevet kapta – egyértelmű szembefordulást jelentett a régi törzsi hagyományokkal, a fejedelmi hatalom szeniortátus rendje szerint öröklésével. A keresztény szellemben nevelkedett István udvarában, felesége, a bajor fejedelmi családból származó Gizella és kísérete hatására a nyugati eszmék váltak meghatározóvá.
István rokona, Koppány,
pogány szokás szerint magának követelte a fejedelmi trónt,
és Géza özvegye, Sarolt kezét. István azonban nem volt hajlandó lemondani a fejedelemségről, és sógora, Henrik bajor herceg katonai támogatásával még a megkoronázása előtt valahol a Veszprém és Várpalota között lezajlott ütközetben megsemmisítette Koppány seregét.
István nem a német-római császártól, hanem II. Szilveszter pápától kért és kapott koronát. Istvánt Esztergomban a pápai legátus, Asztrik kente fel és koronázta meg „Isten kegyelméből minden magyarok királyává", 1000 karácsonyán, vagy 1001 újév napján.
István reformjai teremtették meg a keresztény alapokon álló egységes magyar államot:
a szent király alkotása időtállónak bizonyult a történelem viharaival szemben, mert a magyar állam több mint egy évezred elteltével még mindig szilárdan áll.
Ebben pedig hervadhatatlan történelmi érdemeket szereztek az Árpád-házi királyaink.
István a fiára, Imre hercegre akarta hagyni a trónt, de a trónörökös korai halála miatt végül az unokaöccsét, Orseolo Pétert tette meg utódjának. I. Péter 1038-ban történt trónra lépése után gyakorlatilag az egész Árpád-kort végig kísérték a trónöröklés rendjének tisztázatlansága miatti trónviszályok.
Az elsőszülött öröklésén alapuló korabeli európai trónöröklési rend, a primogenitúra az Árpád-ház évszázadai alatt sohasem érvényesült teljes következetességgel, ami számos, a shakespeare-i királydrámákra emlékeztető trónviszályhoz, udvari pártütéshez vezetett.
Noha a Szent Istvánt követő uralkodók temperamentumuk, tehetségük és szövetségi kapcsolataik függvényében különböző teljesítményt nyújtottak a kormányzásban, de valamennyiükről elmondható, hogy még
a súlyos bel- és külpolitikai válságok idején is képesek voltak megőrizni a királyság egységét
és megerősíteni az ország hatalmát. Az Árpád-házi királyok között számos kiváló tehetségű uralkodó akadt, akik közül - életművük alapján - mindenféleképpen meg kell említenünk I. (Szent) Lászlót (1077-1095), a „lovagkirályt", a rendkívül művelt Könyves Kálmánt (1095-1116), III. Bélát (1172-1196), a kiváló külpolitikus uralkodót, és IV. Bélát (1235-1270) az „új államalapítót", aki a tatárjárás után a romjaiból újjáépítette Magyarországot.
A nagy múltú dinasztia utolsó sarja, az „Árpád-ház arany ágacskája",a kereken 720 éve fiú utód nélkül meghalt III. András halálával a magyar történelem egyik legjelentősebb korszaka is lezárult.