1996. július 17-én kora este a Trans World Airlines (TWA) 800-as járatának Boeing 747-131 típusú „Jumbo Jet" óriásgépe a New York-i John Fitzgerald Kennedy nemzetközi repülőtér zsúfolt gurulóútjain araszolt a felszállásra váró gépek közé besorolva, a startra kijelölt futópálya felé.
A közeledő olimpiai játékok miatt elsősorban a tengerentúlról érkező gépek voltak telt házasak;
a 800-as járaton, amely Párizs érintésével Róma Fiumicino nemzetközi repülőterére tartott, csak 212 utas és 18 fős személyzet tartózkodott.
Az 58 éves gépparancsnok, Ralph G. Kevorkian kapitány veterán pilótának számított, csakúgy, mint a szintén négy aranystráfot viselő Steven E. Snyder, aki az első tiszt ülésében foglalt helyet, valamint a 63 éves fedélzeti mérnök, Richard G. Campbell.
Rajtuk kívül még Oliver Krick 25 éves fedélzeti mérnöknövendék tartózkodott a pilótafülkében.
A személyzet a gép kigurítása előtt előírásszerűen végigvette az ellenőrző listát; a Jumbo valamennyi fedélzeti rendszere kifogástalanul működött.
Az utasok közül 125-en voltak amerikaiak, rajtuk kívül még 42 francia, 8 olasz, 7 brit, 6 dán és néhány német, belga, valamint ír állampolgárságú személy utazott a gépen, továbbá kilenc, algériai útlevéllel rendelkező utas. A 800-as járat a repülési terv szerint először a párizsi Charles De Gaulle nemzetközi repülőtéren szállt volna le köztes megállóként, és onnan repült volna tovább Rómába.
A gépparancsnok este 8 óra 14 perckor kapta meg a toronytól a startengedélyt.
Kevorkian kapitány az engedély nyugtázását követően előretolta a gázkarokat, felsivított a négy Pratt & Whitney sugárhajtómű, majd az óriási gép egyre jobban gyorsulva végigdübörgött a felszállópályán.
A gép elemelése után a kapitány átkapcsolt a közelkörzeti légi irányításra, és enyhén döntött balfordulóba kezdett. A fedélzeti rendszerek kifogástalanul működtek, a hajtóművek pedig megnyugtatóan duruzsolva emelték egyre magasabbra a Jumbót. A 800-as járaton tartózkodók közül senki sem sejthette, hogy ekkor már csak alig néhány perc volt hátra az életükből.
1996. július 17-én különösen szép idővel köszöntött be a nyári alkony a keleti partvidékre. Ennek köszönhetően napnyugta környékén még mindig viszonylag sokan sétálgattak vagy üldögéltek Long Island híres homokos strandján, élvezve a tenger felől érkező langyos fuvallatot.
Nyolc óra harmincegy perckor hirtelen narancssárga színű tűzgömb villant fel az alkonyati égbolton, amit néhány másodperccel később a távoli mennydörgésre emlékeztető tompa, fenyegető dübörgés hangja követett.
A Long Island-i strandon sétálgató emberek sóbálvánnyá meredve figyelték a besötétedett égbolton a tenger felé zuhanó lángoló roncsdarabok fénycsíkjait.
A bostoni légi irányítás 20 óra 30 perckor vette az utolsó rádióüzenetet
a TWA 800-as járat fedélzetéről, amellyel a kapitány nyugtázta az irányítás utasítását, hogy emelkedjen 15 ezer láb (4 600 méter) magasságra. Ezután minden összeköttetés megszakadt a pilótafülkével.
A TWA 800-as járat legutolsó transzponder jelét a Szövetségi Légügyi Hivatal pennsylvaniai radarállomása rögzítette, helyi idő szerint este 20:31:12-kor. Az összeköttetés megszakadása, valamint a radarjel eltűnése, továbbá a Long Island partjai előtt észlelt tűzgömbről befutó jelentés egyértelművé tette, hogy a TWA 800-as járatát nagyon súlyos katasztrófa érhette.
Amikorra másnap reggel a légi balesetek kivizsgálására hivatott szervezet, a National Transportation Safety Board (Nemzeti Közlekedésbiztonsági Bizottság), továbbá a Federal Aviation Administration (Szövetségi Polgári Repülésügyi Hatóság) szakértői a helyszínre érkeztek, hogy megkezdjék a TWA 800-as járat katasztrófájának kivizsgálását,
a sajtó már terrortámadásról cikkezett.
Mivel a baleset körülményeivel kapcsolatos legelső megállapítások szintén ezt valószínűsítették, a vizsgálatba a Szövetségi Nyomozó Iroda (Federal Bureau of Investigation, FBI) ügynökeit is bevonták.
A szakértők a tenger felszínén nagy területen szétszóródott roncsmaradványokból megállapították, hogy a Boeing 747-es már a levegőben szétesett, ami robbanásra utaló jel volt. Ahhoz azonban, hogy pontosan rekonstruálhassák a katasztrófa körülményeit, meg kellett találni a repülési adatrögzítőket (az úgynevezett „fekete dobozt"), valamint összegyűjteni, illetve kiemelni a repülőgép tenger mélyére süllyedt maradványait.
A kutatásba bevonták a haditengerészet egységeit; a gép lezuhanási körzetében
automata víz alatti robotokkal, szonárral és búvárok segítségével fésülték át a tengerfeneket.
Négy hónapig tartó aprólékos munkával sikerült is a darabjaira hullott repülőgép mintegy 95 % -át a felszínre emelni, a „fekete dobozokkal" együtt.
Az összegyűjtött roncsokat a baleset helyszínéhez viszonylag közel fekvő carveltoni Grumman Repülőgéptani Intézetbe szállították, amelynek hangárában a roncsdarabokból „újjáépítették", vagyis összerakták a gép törzsét. A vizsgálatot már kezdettől fogva az abban részt vett szervezetek közötti ellentétek, valamint az egymással homlokegyenest ellenkező következtetések, továbbá a titkolózás jellemezték.
A baleset utáni napokban FBI ügynökök járták a környéket, szemtanúkat keresve. Összesen 736-an jelentkeztek a hatóság felhívására, akik közül több mint hatszázötven ember tett értékelhető tanúvallomást.
A tanúk kihallgatását azonban érthetetlen slendriánsággal végezték;
így például az általános eljárási rendtől eltérve nem rögzítették hangfelvételen a nyilatkozatokat,
a vallomásokról csak elnagyolt összefoglaló jelentések készültek, és alig pár percet szántak egy-egy tanú kikérdezésére. Így például egy volt hivatásos katonai pilóta, Franz Meyer kihallgatását is öt perc alatt lezavarták, holott fontos és érdekes részletekről nyilatkozott.
38 szemtanú egybehangzóan azt állította, hogy a gép felrobbanása előtt egy jól észlelhető fényes fénycsóva indult el függőlegesen a horizontról, az emelkedésben lévő repülőgép irányába.
Rajtuk kívül még sokan mások is beszámoltak erről a furcsa jelenségről,
azt is megemlítve, hogy a fénycsóva cikkcakkban követte a gépet, egészen a tűzgömb megjelenéséig. Ezek a vallomások kivétel nélkül arra utaltak, hogy ismeretlen eredetű rakétatámadás érhette a TWA 800-as járatát.
Az FBI és az eljárásba bevont Központi Hírszerző Ügynökség (Central Intelligence Agency, CIA) szakértőinek e tárgyban kiadott nyilatkozata szerint azonban a tanúk által hivatkozott kérdéses fénycsóva nem lehetett más, mint a robbanás miatt levegőbe került égő kerozincsík.
Arra az ellentmondásra már „nagyvonalúan" nem tértek ki az elemzők, hogy a tanúk állítása szerint a fénycsóvát a tűzgömb felvillanása, vagyis még a robbanás előtt pillantották meg.
A mechanikai, illetve strukturális meghibásodás lehetőségét már a vizsgálati eljárás korai szakaszában kategorikusan kizárták. A maradványok laboratóriumi vizsgálata során azonban egy furcsa nyomra bukkantak: a 15. és 25. üléssor székein (amelyek a géptörzsben a robbanás epicentruma felett voltak beszerelve)
nitroglicerin-, RDX valamint PETN maradványokat azonosítottak.
Robert Terrel Stacey, aki a TWA főpilótájaként vett részt a vizsgálatban, mintákat vett a kérdéses ülések támlájáról, amelyekről bebizonyította, hogy ezek a vegyi anyagok rakétahajtómű-üzemanyag származékai.
Az FBI nyilatkozata szerint a főpilóta tévedett, mert a kérdéses minta valójában az üléskárpit ragasztóanyagából származik. Az FBI arra viszont már nem tért ki, hogy miért csak ehhez a tíz széksorhoz tartozó ülésen sikerült kimutatni a „ragasztó" nyomát, a többin pedig már nem.
Robert Terrel Stacey főpilóta, valamint James Sanders újságíró ellen 1997 decemberében hivatalból eljárást indítottak
lopás, illetve vizsgálati terület meghamisításának vádjával. (James Sanders a The Downing of TWA Flight 800, vagyis „A TWA 800-as járat lelövése" című könyvében foglalta össze azokat a tényeket, amelyek álláspontja szerint egyértelművé teszik, hogy a szerencsétlenül járt óriásgépet légvédelmi rakéta találata érte.)
A vád alá helyezett főpilóta által felfedezett anyagról – ami az FBI szerint ragasztó - a vizsgálatot végző másik szervezet, az NTSB képviselői már azt állították, hogy az a kutatásban részt vett katonák bakancsairól került az ülésekre. (Más, ennél képtelenebb magyarázatok is születtek hatósági részről, a „ragasztó" eredetéről.)
A Nemzeti Közlekedésbiztonsági Bizottság a baleset után csaknem négy évvel később, 2000. április 23-án tárta a nyilvánosság elé a vizsgálati zárójelentést. A zárójelentés konklúziója szerint a TWA 800-as járatának pusztulását a félszárnyak között a törzsbe beépített fő üzemanyagtartályban - feltehetően egy zárlatos elektromos vezeték miatt - keletkezett robbanás okozta.
A szkeptikusok szerint viszont a Boeing 747-es az akkori kormányzat, illetve a hatóságok által eltitkolt „baráti tűz" áldozatául esett. A már ismertetett furcsaságokon kívül ezt az elképzést erősíti,
hogy Long Island közelében található az Egyesült Államok haditengerészetének az egyik gyakorlóbázisa,
ahol éleslövészeteket is végeznek. Beszédesnek tűnik, hogy a baleset után a haditengerészet illetékesei először határozottan cáfolták, majd később mégis beismerték; a katasztrófa időpontjában a TWA 800-as járat felrobbanásának körzetében tartózkodott három gyakorlatozó, rakétákkal felszerelt tengeralattjárójuk.
James Sanders és még sokan mások úgy vélik, hogy az amerikai kormányzat számára egy terrortámadásnál is sokkal nagyobb katasztrófát jelentett volna, ha kiderül, nem műszaki hiba, hanem „baráti tűz" okozta a TWA 800-as járat pusztulását, és 230 ember értelmetlen halálát. Hogy mi a tényleges igazság a TWA 800-as járat tragédiája körül, talán már soha sem fog kiderülni.